NAPÚT 2008/10., 54–55. oldal
Tartalom
Tiboldi Mária
színész, énekes
Kozma Tamás
tanár, kutató, oktatásszociológus
G. Komoróczy Emőke
irodalomtörténész, esszéista (Budapest, 1939. ápr. 24)
Családunk történelmi gyökereiről, felmenőinkről már bátyám, Komoróczy Géza orientalista professzor beszámolt a Napút 2007/10. számában. Ehhez én csak annyit fűznék hozzá, hogy volt Eötvös-kollégista édesapánkat, dr. Komoróczy Györgyöt születésem évében Abaúj-Torna vármegye főlevéltárosává nevezték ki; így kisvártatva Kassára költöztünk. Öcsém, ifjabb Komoróczy György már itt született 1940-ben. (Ő a későbbiekben – eltérve a család humán beállítódásától – a Közgazdaságtudományi Egyetem terv-matematika szakán végzett, s a ’60/70-es évek fordulóján mint programozó matematikus a számítógép adatbázisainak kialakításával foglalkozott. 1974-ben hirtelen meghalt, mielőtt pályája kiteljesedhetett volna.) 1945-ben kitoloncoltak bennünket Csehszlovákiából; apánkat, aki az orosz hadifogságból csak 1948-ban tért haza, egy kis faluban, Göncruszkán vártuk be. 1950-ben rendeződött a család helyzete: édesapánk a debreceni Városi Levéltár élére került; édesanyánk 1954-től a Kossuth Lajos Gyakorló Gimnázium vezetőtanára lett történelemből. Én az általános iskola utolsó éveit már Debrecenben végeztem; itt jártam középiskolába, majd egyetemre is. Amit – főként utólag! – nagy szerencsémnek tartok, hiszen a KLTE kiváló professzoraitól (Barta János, Bán Imre) rendkívül alapos tudást, szilárd értéktudatot és elfogulatlan, ideológiamentes irodalomszemléletet kaptam. Az egyetemet kitüntetéses diplomával fejeztem be 1961-ben, magyar–német–orosz szakon. Évfolyamtársammal, Gődény Endrével házasságot kötve Győrbe mentünk tanítani (gyerekeink: Andrea, 1963; Judit, 1965).
Győrben különböző középiskolákban tanítottam, nagy odaadással és örömmel. Munkám igyekeztem igényesen végezni, megszerettetve tanítványaimmal az irodalmat, s próbáltam olvasóvá nevelni őket. Közben mindinkább a kortárs költészet irányában tájékozódtam: 1974-ben doktoráltam az ELTE-n újabb magyar irodalomból (dolgozatom főbb fejezeteiben Kassák, Illyés, Juhász Ferenc, Nagy László, Szécsi Margit stb. költői útját vizsgáltam). A továbbiakban Kassák és a magyar avantgárd problémakörével foglalkoztam elmélyültebben, ugyanis érdekelt a szellemi ellenállásnak az az intenzív formája, amellyel ez a mozgalom szembehelyezkedett minden merev formációval. Az avantgárd magatartást, amelynek első megfogalmazása a kassáki program („romboljatok, hogy építhessetek!”), kifejezetten korszerűnek éreztem s helyénvalónak azzal a valósággal szemben, amelyben éltünk. 1975/76-ban kutatói ösztöndíjat kaptam az MTA Irodalomtudományi Intézetében, ahol Béládi Miklós, Illés László, József Farkas és Pomogáts Béla segítették munkám, lehetővé téve, hogy a Széchényi Könyvtár zártanyag-osztályán hozzájuthassak a szükséges dokumentumokhoz, korabeli periodikákhoz. 1979 őszén pályázat útján kerültem a budapesti Tanárképző Főiskola (később: ELTE Tanárképző Kara) irodalom tanszékére. 1980-ban benyújtottam kandidátusi disszertációm, amelyet – bár az előírt vizsgákat „kiváló” minősítéssel tettem le – csak 1989-ben bocsátottak vitára. 1990-ben megkaptam a kandidátusi fokozatot, s kineveztek főiskolai tanárrá. Irodalomtörténészi pályafutásom lényegében csak ezután bontakozhatott ki.
Kassák születésének századik évfordulójára 1987-ben a csepeli OMK kiadta kandidátusi értekezésem rövidített változatát, benne a Kassák-vitákkal. 1995-ben megjelent „Dolgoztam, bár nem hagyták, hogy dolgozzam” címmel Kassák és a magyar avantgárd mozgalomról írt könyvem, amelyet aztán főiskolai jegyzetként is kiadtak. A rendszerváltás után szabadabbá vált szellemi légkörben – bár fő kutatási területem továbbra is az avantgárd maradt – elsősorban olyan alkotókkal kezdtem foglalkozni, akik a korábbi évtizedekben „birtokon kívül” voltak, s így jórészt ismeretlenek maradtak a szélesebb olvasóközönség számára. Szemléletemben a hagyomány és újítás tökéletes szintézisben van egymással, így kiválasztási szempontom nem az volt, hogy az adott író – kifejezésmódját illetően – a „konzervatív”, avagy az „újító” táborhoz tartozik-e; sokkal inkább az, hogy mennyiben „korszerű” a mondandója („Éljünk a mi időnkben!” – mondta volt Kassák).
Feldolgoztam a Határ Győző-oeuvre-t (Felvonásvég a világszínpadon; H. Gy. bölcseleti munkái, 1994; Bízom dolgom az Időre; H. Gy. életműve, 2003). Ezzel párhuzamosan foglalkoztam a párizsi Magyar Műhely körével s a hazai új avantgárddal (Az avantgárd metamorfózisai, 1996). Azóta is folyamatosan publikálok e témában: az 1989-ben hazatért MaMű nevesebb alkotóiról készítek tanulmányokat (amit ha Isten és az Idő engedi, összegző körképpé kívánok majd bővíteni). Emellett elővettem több más, immár húsz-harminc éve érlelt régi témám; mélyebben foglalkoztam Tamási Lajos költészetével és a csepeli Olvasó Munkás Klub történetével; valamint a börtönviselt Kárpáti Kamil életművével és a hozzá kapcsolódó alkotói kör (Új Átlók) tevékenységével (A szellemi nevelés fórumai, 2005). Jelenleg a Kilencek pályaalakulásáról írok tanulmányokat, s egy félig kész Kárpáti Kamil-kismonográfián dolgozom.
2001 őszén nyugdíjba mentem. Jóllehet szakmai díjakat, elismerést soha nem kaptam, mégis úgy érzem: teljes volt az életem. Szerettem tanítványaimmal foglalkozni (sok TDK és szakdolgozat őrzi közös munkánk emlékét); s családom, három fiúunokánk körében aktív, harmonikus öregkort remélek. Visszatekintve az időben, ma úgy látom: küzdelmeim nem voltak hiábavalóak; Isten vezetett utamon. Élettapasztalataimat, az évtizedek során felhalmozott tudást publikációimban továbbadom…
