NAPÚT 2008/10., 64–66. oldal
Tartalom
Kőszeg Ferenc
szerkesztő, politikus
Módos Gábor
alkalmazott fényképész, fotóművész
Havas László
klasszikafilológus, ókortörténész (Budapest, 1939. május 2.)
Középen dr. Havas László, a díszdoktor |
Amikor megszülettem, Európában még béke volt, úgyhogy életem első négy hónapja csendben telt el, utána annál zajosabbá vált. Legtöbb gyerekkori emlékem a második világháború bombázásaihoz kapcsolódik, amikor délutánonként két óra tájban szabályosan mindig megjelentek az amerikai bombázók, s utána azért sétáltunk el a számomra egyébként oly kedves Veszprém valamely pontjára, hogy megnézzük: melyik utca is tűnt el éppen. A szőnyegbombázásoknak ez lett a következménye. Egy alkalommal egy ilyennek majdnem mi is áldozatává lettünk. Anyám az utolsó pillanatban tudott felkapni engem, s épp a pinceajtóban voltunk, amikor az egész ház megremegett. A bombázás után szobánkba visszatérve azt tapasztaltuk, hogy az egyik fal beomlott, éppen az, amelyik mellett az én ágyam volt; közepén egy mázsás kőtömb. Ekkor derült ki, hogy a téglaházként megvett épület egy jó része veszprémi, Balaton környéki kövekből készült. A bátyám ágyára egy óriási spaletta esett, ha anyám lassúbb, akkor aligha éltük volna túl ezt a légitámadást. Mindenesetre már ekkor úgy gondoltam, hogy az Úr és a szerencse nem áll tőlem távol, hiszen az utca, amelyben laktunk, egyébként teljesen eltűnt.
Megmenekültünk az orosz „felszabadítás” idején is, amely bátyám szerint inkább „felszabadúlás” volt, s ma is élénken él emlékezetemben, amint anyám a veszprémi Nemzeti Bank bombabiztos pincéjében átölelve próbál megmenteni engem a géppisztolyával holtrészegen betámolygó első szovjet katona elől. Innen hazatérve az otthon is meglehetősen emlékezetesen fogadott, mert az anyám által gondosan bezárt szekrények mind fel voltak törve puskatussal, s a hálószoba egyik falán egy örök időkre ott maradó tojásfolt meredt ránk, mert a szovjet katonák célpontként ide hajigálták a tojásokat, amiket már nem tudtak megenni. Nem sokkal jobban járt szegény, karácsonykor kapott hintalovam sem, amelyet szuronyaik számára szemeltek ki célpontnak. A szovjet katonákról azonban mégsem kizárólag ilyen emlékeim maradtak. A hozzánk beszállásolt két orvos, egy őrnagy és egy százados nagyon kedvesek voltak hozzánk, az őrnagy megmentette az életemet, mert tudott gyógyszert adni egy betegségemben, a százados pedig kitűnő uzsonnákkal vendégelt meg, akkoriban olyan finom kenyeret, szalonnát és hagymát csak tőle lehetett kapni. A százados nagyon szeretett engem, mert otthon hagyott gyermekeire emlékeztettem. Ebből a találkozásból számomra megmaradt a művelt és okos emberek tisztelete, ahogy a választékos irodalmi orosz nyelvet is szerettem, csaknem annyira, mint a később megismert és olyannyira szeretett latin nyelvet, amelynek alapjait még apámtól és első hittantanáromtól ismertem meg, majd pedig egy olyan tanár ismertette meg velem igazán a latin irodalmi kultúrát, aki 1956-ban a veszprémi elit vezetője és a forradalmi események irányítója lett. Brusznyai Árpádnak hívták ezt a tanárt, aki nemcsak a zenét szerettette meg velem, hanem a latin mellett a görög irodalmat is, különösen Homéroszt: „a legrégebbit és a legjobbat”, ahogy Goethe mondta, s ilyen jellegű érdeklődésem életem egész további ideje alatt meghatározó maradt számomra.
1957 őszétől lettem az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatója magyar–latin szakos diákként, s a nagy pártellenállás dacára később a görög szakot is sikerült felvennem. A legnagyobb élményeim azonban egyetemista éveim alatt nem magához az egyetemhez kapcsolódnak, hanem az Eötvös Collegiumhoz, ahol igazán szoros kapcsolatba kerültem a könyvekkel, a szakirodalommal és néhány kiemelkedő tudóssal, mindenekelőtt a régi magyar irodalom mesterével, Klaniczay Tiborral, a most elhunyt nyelvésszel, Fábián Pállal, és azzal a Maróti Egonnal, akitől az ókortudomány műhelymunkáját elsősorban elsajátítottam. Voltaképpen már ekkor kialakultak azok az érdeklődési köreim, amelyek mentén további tudományos életutam is haladt.
Immár csaknem ötven éve foglalkoztatnak engem a Cicero által kimunkált és leírt európai kulturális értékek és erkölcsi alapelvek, különösképpen az emberi jogok, amelyek modern értelmezését elsősorban egy jeles francia filozófusnak, Jacques Maritainnek szoktak tulajdonítani, de amelyeket valójában már a klasszikus antikvitás kimunkált, részben Platón, de főleg a nagy római szónokpolitikus és a latin nyelvű filozófia megteremtője: Cicero. Így részemről nagyon tudatos volt, hogy a későbbiekben Cicero idevágó művei közül többet lefordítottam, s úgy tervezem, hogy életem hátralévő részében is e tárgynak szentelem majd a tanítás befejezése után remélhetőleg még sorra kerülő nyugodtabb alkotó éveimet. Ugyancsak érdekelt mindig a történelem. Így elkészítettem egy jeles római történetíró, Florus Róma történetével kapcsolatos munkája kritikai szövegkiadását, ennek során bepillanthattam Európa több könyvtárába, s megismerhettem azt a középkort, amely hozzájárult ahhoz, hogy a klasszikus antikvitás értékei ránk maradjanak.
Klaniczay Tibor jóvoltából a magyar irodalom is közel állt mindig a szívemhez, főleg az, amely latin nyelven született. Különösen sokat foglalkoztam a Szent István-i Intelmekkel, amely a magyarországi irodalom első világirodalmi szintű alkotása, és amely a legszorosabban összekapcsolja kultúránkat az európai civilizációval immár ezer éve óta. Az elmúlt években elkészítettem ennek a műnek új latin kritikai kiadását egy ennek megfelelő új fordítás társaságában. A műnek a francia kultúrával való kapcsolata vezetett el oda, hogy az Intelmek francia tolmácsolásban is megjelenjenek. E munka a Limoges-i Egyetemmel való együttműködés keretében készült, s számomra azzal a megtisztelő eredménnyel járt, hogy 2008. május 6-án a Limoges-i Egyetem díszdoktorává avattak, én voltam a harmadik külföldi bölcsész, akit az egyetem történetében ilyen megtiszteltetés ért. Ekkor bejárhattam Limoges környékét, annak a II. Szilveszter pápának a szülőföldjét, aki a középkor egyik legsokoldalúbb tudósa volt, s aki elősegítette Szent István királlyá koronázását is. Gerbert d’Aurillac, aki egy birkapásztor gyermekeként birkapásztornak született, a kereszténység nagy királycsináló „pásztorává” lett, akinek magyarországi nyájára is szüksége volt. Számomra így, hetvenedik évem közeledtével az az eszmény marad meg e nagy francia pápa nyomán, hogy a modern kor globalizációs törekvései közepette sem szabad elfeledkeznünk a klasszikus emberi értékekről és a régi kulturális hagyományokról. Ma számomra már elsősorban az kínál lehetőséget, hogy alapító elnöke lehetek a Magyar Neolatin Egyesületnek, amely megpróbálja továbbra is megőrizni keresztény szellemiségünk egy fő letéteményesét, a magyarság „apanyelvét”, a latint. Azt a latint, amelynek hazánkban olyan kiváló alkotó művelői akadtak, mint például Janus Pannonius.
