NAPÚT 2008/10., 40–42. oldal
Tartalom
Tímár Árpád
művészettörténész
Sulyok Gabriella
grafikusművész
Virágh László
zeneszerző (Kispest, 1939. március 8.)
Életrajzi adataimat illetőleg azonnal felmerül a helyesbítés kényszere. Az anyakönyv szerint Kispesten (akkor még nem tartozott Budapesthez) születtem, hiszen ott volt a kórház, amelyben megláttam a napvilágot. Ami azonban egyáltalán nem jellemző rám, mert utána azonnal hazavittek Törökbálintra, ahol egészen 1954-ig nevelkedtem, a boldogító erdő mellett. Ahová költöztünk, Budakeszin hasonló helyen laktunk. Ennek köszönhetően botcsinálta városi létemben boldogtalannak érzem magam. Falusi gyerek voltam, és örök bánatom, hogy egyetlen lányom nem lehetett az.
Emlegetnek költőként, zeneszerzőként, karnagyként, tanárként, műfordítóként, mert a mai felfogás szerint aki verset ír, az költő, aki zenét szerez, az zeneszerző és így tovább. Mások azt mondják, túl sok mindennel foglalkozom, amatőr vagyok. Ez nekem tetszik, hiszen igaz: mindazt, amit csinálok, szeretem. Miért lenne ez baj?
Ami a zenét illeti, az úgynevezett régizene (vagyis a régi zene historikus szemléletű, a lehetőségekhez mérten korhű előadásának) elkötelezett híve vagyok a Magyar Régizenei Társaság elnökeként. Mint zeneszerző Gesszler György tanítványa voltam. Ahogy saját magát néha tréfásan emlegette, (csaknem kétméteres termetével) a legnagyobb magyar zeneszerző volt. A sok méltatlanságot, ami érte, példás türelemmel, zokszó nélkül viselte.
Egy ideig modern stílusban komponáltam, a szerzett tudást csak a régi magyar zenei emlékek rekonstruálásában kamatoztatva, de modern kompozícióimmal elégedetlen voltam. 1998-ban azonban, Balassi 444. születésnapjára megírtam a „saját kezű versfüzér”-re komponált ciklusomat, a XVI–XVII. század fordulóján használt (manierista) zenei stílusban. Olyannyira jól sikerült, hogy némelyek közönségbarát műként emlegették az utána következő jó néhány művemmel együtt, amelyek túlnyomó többsége Balassi-szövegekre készült. Ezeket mind az Ars Renata szólóének-együttesnek írtam. Ha az effajta inspiráció hiányzik, nehezen írok. Nem érzem a funkcióját a születendő műnek.
Műfordításaim jó részét is az igény szülte. Az együttessel való munkám során vált szükségessé, hogy ne csak hevenyészett vagy előre megírt nyersfordításból tudja meg a közönség, miről is énekelünk a legkülönfélébb nyelvek négy-ötszáz évvel ezelőtt használt változatain. Magad uram, ha szolgád nincs! Elkezdtem hát apránként, és hatalmas mennyiségű műfordításom gyűlt össze, amelyekkel még Lator László is elégedett volt. Benne is lettem volna egy olasz és egy francia antológiában, ám a sors fintora folytán Lator nyugdíjba ment az Európából, utódja pedig terveit pihenni hagyta a szekrény aljában.
De, visszatérve a zenére, olyanok is akadnak persze, akik a szememre hányják, hogy nem modern zenét írok. Ha időben visszatekintünk, azt látjuk, hogy minden kor művészei saját koruknak alkottak. Nemigen törődtek azzal, hogy mi volt előttük. A közízlés azt általában, kevés kivételtől eltekintve, elavultnak tekintette. Bach fiai apjuk műveit eladták csomagolópapírnak. Lassanként közhelyszámba megy a nagy példát, Mendelssohnt emlegetni, aki újra felfedezte Bachot. Az emberiséget kezdte érdekelni a régi korok művészete. Ahogy közeledünk a jelen felé, ez a tendencia erősbödik. Ma már eléggé ismerjük és becsüljük a múltat. Tart még az analízis, de egyre nagyobb az igény a szintézisre is. Mind több példát találunk arra, hogy a jelen szerzői a múlt felé fordulnak. Gondoljunk csak Respighire, Sztravinszkijra, Kodályra vagy Brittenre. Miért ne lenne jogunk hát ahhoz, hogy a témának megfelelően válasszuk meg a stílust, és, mondjuk, Balassi verseit a maga korának ízlése szerint zenésítsük meg, kivált ha tudjuk, hogy a magyar zenetörténet ezen korszakában mekkora hiányok tátonganak. Ki tilthatja meg hát, hogy újraálmodjuk azt a kort, és betöltsük a hiátusokat egyfajta rekonstrukciós játékot játszva? Mi lett volna, ha…? Ilyen játékos kedv és szándék vezetett, amikor ezeket a műveket megírtam. De én ezt a játékot – mint a gyermek – halálos komolyan gondolom. Hogy pedig nem hiába tettem, azt a művek fogadtatása is bizonyítja, meg az, mennyien biztattak, hogy írjak még, tegyem közzé mindazt, ami eddig született. Ha tudnák, hogy ez milyen nehézségekkel jár! A fonákság az, hogy csak elenyésző részük jelent meg nyomtatásban, a Zeneszó mellékleteként. Pedig igény lenne rá, azt bátran állíthatom.
A költészet. Hatéves koromban írtam első versemet. Nem olyan ritkaság ez. Mert ki is a költő? Pontosan ugyanolyan ember, mint bárki más. Ám ő azt hiszi magáról, hogy különleges, senki más olyat nem érez, nem gondol, mint ő. Ebbéli hitével eltelve aztán mindezt meg akarja örökíteni, és ez így jó, mert verseket olvasva mindenki átélheti azt, hogy „én is ugyanígy érzem, gondolom, de jó, hogy ilyen találóan megírták helyettem”.
A művészet az intuíció segítségével a világ megismerésének valamiféle teljességét képes nyújtani. Egyetlen műalkotás is tartalmazhatja az egészet, mint a kicsiny mag a hatalmas fát. A költészet segítségével az ember megnevezi az őt körülvevő dolgokat, és így mágiával birtokba veszi a világot. Már nem félelmetes többé. Legalábbis nem annyira.
Mert a szavaknak mágikus erejük és titkos jelentésük van, amely azonban nem mindig tárul fel előttünk. Ha igen, akkor hétköznapi szavakból ünnepi palotát építhetünk. Néha elég csak belefeledkeznünk egy szóba. Amíg jelentésének mélységeibe alászállunk, csengése, érzéki hatóereje kibomlik, megnyilvánulnak rejtett vegyértékei, újabb szavakat vonz maga köré, kristályosodni kezdő lét-tolulás központi magjává válik, iszonyú erejű örvényként szívja magába a hozzá közel eső valóságot szavak képében és új valóságot teremt. Mert a szavak sűrűsödése, új, eddig nem létező rendbe tömörülése mindenségre kiható változásokat hoz létre a Nap fényének ragyogásában, a madarak énekében, az őzek futásában, a kőzetek erezetében, a virágok illatában. Áthatja a színeket és a sötétségben láthatóvá teszi a dolgok lényegét. Új törvényt teremt, amely visszamenőleg is megváltoztatja a létet, egészen a kezdetekig, és mindörökkön örökké. Ámen.
