NAPÚT 2008/10., 29–31. oldal
Tartalom
Szilágyi Miklós
néprajzkutató
Deseő Csaba
zeneművész
Szebik Imre
egyházi vezető (Lébény, 1939. február 9.)
Egy hideg téli napon, láttam meg a napvilágot a második világháború kitörésének esztendejében, az akkor Moson megyéhez tartozó Lébény községben. Édesapámat már születésem előtt behívták katonának, amelynek valós vége csak a háború befejezésével közeledett el, amikor egy májusi napon legyengülve, alig felismerhetően megérkezett a galíciai tájakról.
Emlékszem a német, majd az orosz katonákra, akik elfoglalták a falut, hozzánk is betelepítettek közülük hatot az úgynevezett tisztaszobába.
Az első három osztályt az evangélikus elemi iskolában végeztem. Majd az államosítás után együtt jártunk katolikus és evangélikus tanulók, jó légkörben, többségében kiváló tanárok óráira.
Szüleim boldogan hoztak meg minden áldozatot azért, hogy tovább tanulhassak, jóllehet igen nehéz körülmények között élték meg az ötvenes évek kuláksanyargató esztendeit. A győri Révai Miklós Gimnáziumban érettségiztem.
Hosszú tépelődés után végül a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián (ma Hittudományi Egyetem) folytattam tanulmányaimat. Néhány hónap után nyilvánvalóvá vált előttem, maga Isten hívott el a lelkészi pályára, itt a helyem. Tudományosan magas szinten oktató professzori kar készített fel bennünket a szolgálatra. Professzoraimra hálával gondolok, személyiségem formálásában erősen hatottak rám.
Szolgálatom három evangélikus egyházközséghez kötődik. Miskolc, ahol összességében huszonegy évet töltöttem, Komárom, ahol három évig szolgáltam, s végül Bp. Budavár, ahol ötévi lelkészség mellett tizenhat évig püspökként is hirdettem az Igét.
Miskolcon találtam rá életem párjára Ferenczi Mária zenetanár személyében, akivel 1964-ben kötöttünk házasságot. Isten két gyermekkel s azóta hét unokával áldotta meg családi életünket. Feleségem lelkészi, később püspöki szolgálatomban nagy segítséget nyújtott kitűnő énekhangjával és segítő kritikai mellém állásával. A gyülekezetben a gyermekmunkát örömmel végezte, és kulturális alkalmak szervezésében is élen járt.
Miskolci éveink a gyülekezetépítés és lelki gondozás jegyében teltek. A részben cipszer, részben szlovák hátterű, jórészt a második világháború után odatelepült híveink örömmel fogadták a közösséghez tartozás ajándékát, és otthontalanként a gyülekezet karolta fel őket. A gyülekezet többségében iskolázott, legalább érettségivel rendelkező testvérekből verbuválódott. A város vörös színezete ugyan nyomasztó légkört árasztott a településre, de ez a hívek együttélésében aligha volt érezhető.
Emlékezetes marad számomra az a gyorssegélyakció, amikor 1974-ben Nyugat-Berlinből egy nap alatt sikerült egy súlyos fertőzés esetén használt gyógyszert ismerősök révén Miskolcra érkeztetni egy tizennégy éves fiatal lányka életének megmentésére, miután a helyi kórház készlete elfogyott. A kétségbeesett szülői telefon hallatán megpróbáltam a lehetetlent, s másnap a délutáni Malév-járattal Ferihegyre érkezett az életmentő gyógyszer. A csoda megvalósult.
1971–72-ben egyházi ösztöndíjasként két félévet Svájcban tölthettem, Bossey-ben és Zürichben.
A Bécsi kapu téri gyülekezetbe már a változások előestéjén nyertem meghívást, 1985-ben. Érezni lehetett az enyhülést, az egyház nagyobb szabadságát és a megfélemlítés erejének gyengülését. Az egyház értékeket felmutató presztízse ez idő tájt magasra ívelt. Sok felnőttkeresztelő, késői konfirmáció jelezte a hit utáni vágyódást és a szabadság levegőjének jó illatát.
1990. március 17-én, a szabad választást követően iktattak be püspöki szolgálatomba, amely az ország és egyházunk északi egyházkerületében a főpásztori tiszt betöltését jelentette. Új kihívásnak kellett megfelelni, és a beköszöntött szabadság jegyében lehetett evangélikus egyházunkat lelkileg és szervezetében újraépíteni. Püspöki szolgálatom alatt – egyházunk vezetőivel együttes munkával – 35 oktatási intézmény kezdte el munkáját, többségében ott, ahol a második világháború előtt is működött iskola, de az 1948-as államosítást követően megszűnt egyházi intézményként tevékenykedni. Ugyanígy negyven szociális intézmény végzi idősek és testi-szellemi hátrányos helyzetűek között sajátos diakóniai tevékenységét. Közülük a fele új létesítmény. Tízezer tanuló kap felkészítést a felnőttéletre oktatási intézményeinkban, ezer tanár pedagógiai szolgálatával. A szociális munkások száma is eléri az ezret. Több ezer a gondozottak köre.
Mindezt olyan korszakban, amikor a lelkészhiány kiáltó méreteket öltött. A végzős lelkészek tíz-tizenkét gyülekezet között választhattak. Emlékszem arra az evangélikus polgármesterre, aki lelkészt kérni keresett fel hivatalomban, s hozzátette, száz katasztrális hold földet juttat az adott gyülekezetnek, ha lelkészt küldök a falujába. Nem tudtam megtenni, mert nem jutott ebbe a faluba lelkipásztor.
Új templomok is épültek, mivel az előző negyven év alatt erre nemigen volt lehetőség. Harminc új Isten háza várja híveinket vasárnaponként, például Dunaújvárosban, Balatonfüreden vagy a főváros XII. kerületében. Örvendetes eseményként vonultak be jelenkori egyháztörténetünkbe e templomok szolgálatukkal.
Határon túli magyar evangélikusokkal is felvehettük a kapcsolatot, beleértve a tengerentúlon élő testvéreinket is. Feledhetetlen élmény volt a velük való találkozás templomaikban és otthonaikban. Korábban megbélyegzett disszidensekként emlegették őket. Mára tudatosult, hogy az anyanyelv és az evangélikus hagyomány milyen erős szálakkal fűz össze bennünket. Megtisztelő volt számomra, hogy 1997-ben a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet horis causa doktori címmel tüntetett ki.
Külföldi testvéregyházaink közül ki kell emelni a finn és a bajor evangélikus egyházat, amelyek, látva lehetőségeinket, segítségünkre siettek mind lelki, mind gazdasági területen. Kölcsönös látogatások kezdődtek a testvérgyülekezeti hálózat létrejötte nyomán ifjúságunk, híveink, lelkészeink között.
Ha valaki lelkésszé szentelésem hajnalán azt prófétálta volna, hogy 44 évi szolgálati évem alatt templomokat szentelhetek, százhúsz fiatal lelkészt indíthatok el a szolgálat útján, érettségi elnök lehetek saját evangélikus gimnáziumunkban, s a világ számos országában megfordulhatok hazánk és egyházunk képviselőjeként és ott megbecsülést szerezhetek népünknek és híveinknek, legalábbis megmosolyogtam volna. Az egyház Ura pedig jónak látta megvalósítani. Illesse Őt ezerszeres hála és szívből jövő köszönet. Így vált a lelkészi, püspöki szolgálat életem értelmévé és szent céljává.
Egyházunk törvényei szerint 2006-ban nyugdíjba vonultam. Az egyházak Ökumenikus Tanácsa és a Magyar Bibliatársulat elnökeként végzem tovább szolgálatomat, valamint részt veszek a szomszéd népek és egyházak közti, Az emlékezet gyógyítása konferenciasorozat szervezésében.
Hetvenedik évemhez közeledve örülök az elvégzett szolgálat eredményének, boldog vagyok, ha holdudvaromban unokáim sorjáznak s hangos szóval derítenek újra hálaadásra. Mindeddig megsegített minket az Úr. (I. Sámuel kve 7,12)
