NAPÚT 2008/10., 31–33. oldal
Tartalom
Szebik Imre
egyházi vezető
Csikai Márta
szobrászművész
Deseő Csaba
zeneművész (Budapest, 1939. február 15.)
Ha arra gondolok, hogy Magyarországon a férfiak átlagéletkora 68 év és e sorokat néhány hónappal hetvenedik születésnapom előtt írom, a szerencsések között tudhatom magam. Történetem azonban ennél sokkal bonyolultabb, hét évtized alatt balsors és szerencse egyaránt végigkísért.
Meghatározó gyerekkori élményem a második világháború, a bombázások, félelem, rettegés. Apámat alig ismertem, katonatisztként többet volt a fronton, mint otthon. Anyám hegedűtanár volt, szent életű asszony, aki hihetetlen akaraterővel küzdött a túlélésért, két gyermeke felneveléséért. Apám 1945-ben amerikai fogságba esett, szabadulása után azt tanácsolták neki, hogy ne térjen haza, mert hiába ártatlan, Magyarországon a Rákosi-rendszer a nép ellenségének fogja tekinteni, és sorsa nagy valószínűséggel a börtön lesz. A dél-amerikai emigrációt és az ottani nyomort választotta. Soha többé nem láttuk, de haláláig levelezésben álltunk vele.
Zenei tehetségem korán kiderült, ám csak 1949-ben, tízéves koromban kezdhettem el hegedűtanulmányaimat. Alig két évvel később, 1951 júniusában minket is utolért az „osztályidegenek” sorsa, a kitelepítés. A Békés megyei Csorváson egy kulákcsalád házában lett kijelölve számunkra a kényszerlakhely, egy szoba, amelyben négyen éltünk: anyám, anyai nagyapám, öcsém és én. Az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályát ott végeztem el, a nyári szünetekben az Állami Gazdaság gyapotföldjein dolgoztam. Néha hegedültem, rendszeres gyakorlásra nem volt mód. Esténként saját készítésű kis detektoros rádióval vadásztam az éterben, külföldi adások jóvoltából megismerkedtem a dzsesszmuzsikával, ez egy életre meghatározta rajongásomat a műfaj iránt. 1953-ban enyhült a diktatúra, Nagy Imre kormánya lépett a színre. A kitelepítettek is amnesztiát kaptak, mehettek, amerre tudtak. Az elvett lakást azonban senki nem kapta vissza, a fővárosba való költözés lehetetlen volt.
Némi rokoni segítséggel mégis sikerült visszakerülnöm Budapestre, albérletbe. Egy évig kizárólag hegedűtanulmányokat folytattam, volt mit bepótolnom. Egy cél vezérelt: felkészülés a következő évi felvételi vizsgákra a Zenei Gimnáziumba, illetve a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába. X-es származásom ellenére felvettek. Örök hálával gondolok azokra a tanárokra, művészekre, akik segítettek, kiálltak mellettem. Többen voltak közöttük olyanok, akiket tíz évvel korábban egy másik diktatúra más okok miatt üldözött. Ők jól tudták, mit jelent ártatlanul szenvedni azért, mert valaki „rossz” családba született.
1956 őszén harmadikos gimnazista voltam. A forradalom bukása mélyen megrázott, hajszálon múlt, hogy nem csatlakoztam az országból elmenekülők kétszázezres táborához. Érettségi után a Bartók Szakiskola Tanárképzőjén folytattam tanulmányaimat, 1961-ben kaptam diplomát.
Pályafutásomat zeneiskolai hegedűtanárként kezdtem, ám kezdettől fogva az volt a célom, hogy szimfonikus zenekarban játszhassak. 1967-ben az Állami Hangversenyzenekar tagja lettem, ahol minden idők legnagyobb magyar karmestere, Ferencsik János volt a fő-zeneigazgató.
Részt vettem a kibontakozó dzsesszéletben is, 1964-től gyakran szerepeltem a Magyar Rádióban és Televízióban, 1966-ban három külföldi fesztiválon is felléptem a környező „baráti” országokban. Mindez jól hangzik, ám az anyagi megbecsülés akkoriban messze elmaradt attól, amit a kedves olvasó elképzel. Feleségemmel és 1971-ben született fiunkkal egyszobás lakásban éltünk, minden vagyonunk egy Trabant gépkocsi volt. Lépni kellett, s a kiutat egyedül a külföldi munkavállalás lehetősége jelentette. 1973-ban másfél évre a nyugat-németországi Oberhausen város színházi zenekarához szerződtem. Kapcsolatba kerültem a nyugati dzsesszvilággal is, egy évvel később a rangos MPS kiadó felkérésére elkészítettem életem első önálló nagylemezét német, angol és svéd muzsikusokkal. Természetesen felmerült a végleges kint maradás gondolata is, ám hosszas dilemma után feleségemmel a hazatérés mellett döntöttünk.
Anyagi gondjaink megoldódtak. A Hangversenyzenekarnál szép korszak következett, bejártuk a fél világot Japántól az Egyesült Államokig. Ferencsik halála után a nyolcvanas évek második felétől a csodálatos japán karmester, Kobajasi Kenicsiro került a zenekar élére, akivel ünnep volt minden koncert akár a Zeneakadémián, akár Tokió, London, Frankfurt vagy Bécs patinás termeiben léptünk a pódiumra. Az eltelt évtizedekben világhírű vendégművészek egész sorával volt alkalmam együtt muzsikálni Yehudi Menuhintól Svjatoslav Richterig, Doráti Antaltól Leonard Bernsteinig. A szimfonikus zenekari munka mellett mindig tudtam időt szakítani a dzseszre, ez biztosította számomra a lelki egyensúlyt, a művészi szabadságot, ezen a vonalon lettem ismert szólista.
A Hangversenyzenekart időközben Nemzeti Filharmonikusokra keresztelték, az új vezetésből, a megromlott légkörből elegem lett, 1999-ben nyugdíjba vonultam. Azóta is folytatom a zenélést, bár jóval ritkábban lépek színpadra. A mai kaotikus világban, a lassan elviselhetetlenné váló Budapesten elsősorban a család, a barátok jelentik számomra a megnyugvást, a biztonságot, ugyanakkor a zene, az írás, az utazás, a fotózás, a számítógép a kikapcsolódást, a változatosságot.
Egész életemben különösen szerettem a stúdiómunkát. A Hangversenyzenekar tagjaként számtalan szimfonikus mű felvételén vettem részt, a dzsessz terén saját nevem alatt négy nagylemez és hat CD jelent meg, talán ez a legfontosabb, amit az utókorra hagyok. A koncert elszáll, a lemez megmarad…
Állami kitüntetés: Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (2007)
