NAPÚT 2008/10., 27–28. oldal
Tartalom
Novák Dezső
labdarúgó, edző
Szebik Imre
egyházi vezető
Szilágyi Miklós
néprajzkutató (Tiszafüred, 1939. február 4.)
A szerkesztőség megtisztelő felkérésének hála: nyilvánosan is elmondhatom, amit az utóbbi időben mondogatunk egymásnak feleségemmel, mindig hűséges sorstársammal és pályatársammal. Igen, megérte! Csak így lehetett, így volt érdemes végigélnünk ezt a nekünk megadatott néhány évtizedet, ha lankadatlan önbizalommal és lelkesedéssel fogadtuk el az újrakezdések lehetőségét felkínáló csábításokat és taszításokat: azonnal váltottunk, ha beszűkülni látszott az értelmes és céltudatos emberi tevékenység tere-lehetősége.
Röviden aligha tudom persze elmondani (hisz bizonytalanságot is hurcolok magamban az egykori döntéseim helyességével-helytelenségével kapcsolatban), hogy milyen érvek és ellenérvek szóltak annak idején a lakóhely-, munkahely-, olykor életformaváltások mellett vagy ellen. Volt-e például mérlegelési lehetőségem, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajzi tanszékének fényes oktatói és kutatói karrierrel kecsegtető gyakornoki állását (miután mesteremmel, Gunda Béla professzorral értelmetlen apróságokon összekülönböztem) odahagytam, s Szolnokra mentem középiskolai tanárnak és mellékállású muzeológusnak? Vajon a taszítás vagy a vonzás volt-e erősebb, amikor – rövid egy év után – elmentem Gyulára az ország legfiatalabb múzeumigazgatójának? Gyakorlatilag persze egy feltörekvő kisváros, vonzó látnivalókat is kínáló fürdőváros „kultúrmindenesének”, a kényszereknek engedelmeskedő „polihisztor”-muzeológusának (1964–1969). Bizonyosan a vonzás – még pontosabban: a baráti csábítás – volt az erősebb viszont, amikor (bár jöttek az eredményeim-sikereim csőstül, és a minőségi kultúra érdekében tett közös erőfeszítések sírig tartó barátságokkal is megajándékoztak bennünket) mégiscsak továbbálltam, hogy Cegléden folytassam egy alig nagyobb múzeum igazgatójaként (1969–1974), majd Szekszárdon megyei múzeumigazgatóként (1974–1981). Vállalva ezzel, hogy újabb városok, újabb megyék helytörténetét és etnográfiai jellemzőit tanuljam, hogy újraépítsem személyes kapcsolataimat az ott élő vagy a szülőhelyükért, felnevelő pátriájukért távolról is rajongó művészekkel, írókkal, tudósokkal: a szépért és jóért tenni kész potenciális szövetségesekkel. Vállalva egyszersmind azt is, hogy számba vehetetlenül sok, ám rövid életű múzeumi kiállításba szórjam szét mindannak a természetes hozadékát ötletben, gondolatban, múzeumba mentett tárgyi emlékben és dokumentumban, amit ott és akkor meg kellett tanulnom, s csak ott és akkor lehetett megtanulnom. És ugyancsak ebbe a tünékeny műfajba sűrítsem bele, amivel művészi élményben, a hely és a helyzet által felkínált, gyakran nem is néprajzi témákat kutatva gazdagodtam.
Aztán mégis szakítanom kellett ezzel a vidéki múzeumigazgatói létformával: átigazoltam a budapesti Néprajzi Múzeumhoz beosztott vezetőnek, hogy – reményeim szerint – „magasabb szinten” folytathassam a gyűjteményépítést és a kiállítások rendezését. Ez esetben azonban nem a „hely” – a szellem embereit „korlátlan lehetőségekkel” kecsegtető főváros – csábító ereje volt az erősebb! Idejekorán észleltem ugyanis, hogy kezd hűvösödni körülöttem a levegő: a helyi hatalom kezdi furcsállani az általa mind nehezebben kontrollálható, igencsak messzire nyúló személyes kapcsolataimat. Melyek, bár csak a minőségi kultúrát szolgálni hivatott baráti szövetkezések voltak, felkeltették az „ellenzékiség” gyanúját. A kimondatlan, csak a mind gyakoribb elvtelen kompromisszumokba kényszerítések szándékából kikövetkeztethető gyanú ellen lehetetlennek és értelmetlennek tartottam védekezni – elmenekültem inkább. Utólag úgy látom: ezt is jól tettem. Mert a valós, máig érvényes részeredmények és (az okkal-joggal remélhető) leendő sikerek színhelyéről távoztam ugyan, ám csak így érkezhettem igazán vissza a szűken vett szakma: a magyar etnográfia sok-sok megoldandó kutatói feladatot felkínáló s számomra igen-igen vonzó mezejére. A Néprajzi Múzeumban kezdhettem el, az MTA Néprajzi Kutatóintézetében folytathattam igazán (1986-tól) a „betakarítást”: azoknak a monografikus összegzéseknek, tematikus tanulmánygyűjteményeknek, a szakma nagy vállalkozásainak (elsősorban a Magyar Néprajznak) a részét képező szintéziseknek a végső formába öntését, melyeknek messze látó tervei egyetemi éveim óta folyamatosan érlelődtek. És amelyekhez a mindenes muzeológusi lét szertelenségre csábító késztetései ellenére azért folyamatosan gyűjtöttem a figyelembe vehető új minőségű – azaz: meghatározóan történeti-néprajzi, tehát a diszciplína elméletét és módszerét is újragondolni kényszerítő – információs anyagot.
Tehát a magyar etnográfia… Könyveim, tanulmányaim, cikkeim, recenzióim bibliográfiai adatait, aki akarja, könnyen előkeresheti. Csupán arról illendő itt szólanom, hogy milyen feladatai és lehetőségei lehetnek ma és holnap egy néprajzkutatónak. A „paraszt”, a „kisiparos” véglegesen és megmásíthatatlanul történeti kategóriává lett – én viszont még személyesen ismerhettem ennek a néprajz érdeklődési körébe tartozó, mert kultúrát teremtő és megtartó emberfajtának (merjük kimondani!) zseniális képviselőit. Ismerhettem otthonról: apám messze földön híres csizmadia, anyai nagyapám kovács volt (amíg lehettek kisipari műhelyek, amíg a korparancsnak engedelmeskedő apám nem terelte KTSZ-be iparostársait), apai nagyanyám pedig a parttalanul gazdag paraszti kultúrát és mentalitást képviselte a családunkban (amíg képviselhette, amíg nem kényszerült rá, hogy a magáé helyett a téeszcsé kiscsibéiért aggódjon). És újra meg újra találkozhattam ennek az embertípusnak ihletett képviselőivel szerte e kis hazában és a határokon túl, amikor azt kerestem, hogy vajon mi maradt meg a parasztok, a kisiparosok, a parasztmunkások (s persze a kétkezi munkás halászok, hiszen az ő néprajzi vizsgálatuk is végigkísérte a munkáséletemet!) kollektív emlékezetében, ebben a tilalomfákkal nem védett csodálatos rezervátumban, egy múltba tűnt világ nekünk is fontos értékeiből.
Éppen elég feladatot jelentett s fog jelenteni a jövőben ezeket az értékeket felmutatni! Hiába a közelgő hetvenedik születésnapom, még győzöm erővel…
