NAPÚT 2008/10., 24–26. oldal
Tartalom
Zsombolyai János
operatőr, rendező, egyetemi tanár
Szilágyi Miklós
néprajzkutató
Novák Dezső
labdarúgó, edző (Ják, 1939. február 3.)
Csodálatos évtizedeket éltem meg a pályán és a kispadon.
Már kisgyerekkoromban a foci volt a mindenem. Első csapatom a megyei első osztályú Egyházasrádóc együttese volt, ahol még csatár voltam, és ontottam a gólokat. 1954-ben Szombathelyre kerültem, és a gépipari technikum tanulója lettem. 1955-ben leigazolt a Szombathelyi Postás, ahol még ugyancsak támadó voltam, és megpróbáltam a hátvédek és a kapusok életét megkeseríteni. 1956 januárjában a Haladáshoz kerültem, amelynek nemcsak Szombathelyen, de egész Vas megyében hatalmas szurkolótábora volt. 1956. május 9-én mutatkoztam be az élvonalban mint csatár. Hogy lettem hátvéd? Lényegében a véletlen folytán. 1957 márciusában rengeteg sérült volt a csapatunkban, ezért Kiss Gábor vezetőedző a balhátvéd posztjára tett be. Ez olyannyira sikeres szakmai megoldás volt, hogy végérvényesen a védelemben maradtam, sőt 1959. október 2-án Svájc ellen a válogatottban is debütálhattam a Népstadionban, 8:0-ra győzött együttesünk. Követlenül ez után bekerültem a római olimpiára készülő keretbe. Még az ötkarikás játékok előtt a Ferencváros mindenáron meg akart szerezni, de a Szombathelyi Haladás nem adott ki. Két választásom volt: vagy kivárom az egy évet, és akkor nem vehetek részt az olimpián, vagy az NB II-ben szerepelek, mivel a Haladás kiesett az élvonalból. Hosszas töprengés után az utóbbit választottam. De hogy a második vonalban is jól mehetett a játék, bizonyítja ezt az a tény, hogy Baróti Lajos szövetségi kapitány a Haladásból nemcsak engem, hanem balszélsőnket, Tóth Zoltánt is beállította a kezdő tizenegybe.
A római olimpia nagy csalódás volt számomra, hiszen a sportszerető közvélemény tőlünk aranyérmet várt. A remekül sikerült selejtezők után az olimpia helyszínén is remekül ment a csapatnak, de a dánok elleni 2:1-es vereség valóságos hideg zuhany volt. Csak a bronzéremért játszhattunk, és bár 2:1-re megvertük a házigazdák ragyogó erőkből álló csapatát, de mégis csalódottak voltunk.
1961-ben új fejezet kezdődött az életemben. A Szombathelyi Haladás vezetői ekkor már nem gördítettek akadályt az elé, hogy a Ferencvároshoz kerüljek. Az MLSZ azonban másként gondolkodott, mindenáron az MTK-hoz akart irányítani. Hajthatatlan voltam, és végül is nagy örömömre a Fradi-család tagja lettem. Nem fogadtak valami rózsás körülmények, mert friss házasként a Ferencváros csónakházában laktunk, a Latorca utcában, sőt nagyobbik lányom, Eszter születésekor is még itt voltunk kénytelenek élni. Azért mondom ezt, mert nyáron iszonyúan meleg volt, télen pedig fűthetetlen és huzatos. De a nagy álom teljesült, az FTC-ben játszhattam. Rövid idő után jól beilleszkedtem a csapatba, és Mészáros József vezetőedző keze alatt egyre jobb csapat kezdett kialakulni. 1963-ban és 1964-ben megnyertük a bajnokságot, aztán 1965-ben Torinóban olyan diadalt értünk el, ami máig egyedülálló a magyar labdarúgás történetében: a Vásárvárosok Kupája fináléjában otthonában győztük le 1:0-ra a Juventust.
Egyre többet írtak rólam az újságok, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy gyakorta fölemlegették, hogy a tizenegyesnek és a szabadrúgásnak kevesebb jobb kivitelezője volt, mint én. 1964 júniusában Barcelonában az Európa-bajnokságon a bronzéremért Dánia volt az ellenfelünk. A hosszabbításban három perc alatt sikerült eldöntenem a meccset: először tizenegyest értékesítettem, majd a bomba szabadrúgásommal végül is 3:1-re diadalmaskodtunk. Felejthetetlen játékostársammal, Bene Ferenccel, ekkor bekerültünk az Eb úgynevezett álomcsapatába, amelyet az újságírók szavaztak meg. Még ebben az évben dr. Lakat Károly, a Tanár Úr irányításával megnyertük Tokióban az olimpiai aranyérmet. Mint csapatkapitány én állhattam fel a dobogó legmagasabb fokára. Az aranyérem mellé még egy gyönyörű ereklyét is szereztem: némi ügyességgel a mezem alá rejtve elhoztam a meccslabdát. A sok bajnoki trófea, az olimpiai aranyérmek és serlegek mellett ott díszeleg a vitrinemben. Bár a hatvanas években jól ment a játék, és rengeteg elismerő szakmai elemzés, újságcikk jelent meg rólam, de a válogatottban rendre mellőztek. 1965 októberében, a vb-selejtezőn az én gólommal tudott nyerni a magyar válogatott, és ez biztosította a magyar együttes számára, hogy kijuthatott az angliai világbajnokságra. Mexikó a nagy kárpótlást jelentette számomra. Ismét dr. Lakat Károly, szeretett edzőm irányította a magyar együttes szakmai munkáját. Iszonyú körülmények voltak a magaslaton, a nedves levegő, a páratartalom sorozatosan próbára tette a játékosainkat. De ennek ellenére nem lehetett minket megállítani, a döntőben 4:1-re vertük a bolgárokat, azaz meg tudtuk védeni az olimpiai címet. Az ötkarikás játékok után újabb megtiszteltetés ért, mert bekerültem a világválogatottba, amely Rio de Janeiróban, a futball szentélyében, a Maracana stadionban lépett pályára. A brazil labdarúgó-szövetség fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepelték ily módon. Rajtam kívül még három magyar játékos, Albert Flórián, Farkas János és Szűcs Lajos is meghívást kapott világválogatottként erre a gálára. Sőt a vendégek sorában ott volt az egyik legkiválóbb magyar játékvezető, Zsolt István is. 1969-ben a külföldi újságírók voksolása alapján bekerültem az év Európa-válogatottjába. Igazi sztárok között szerepelhettem.
A hatvanas évek végén a Ferencváros újra a csúcsra ért. 1967-ben és 68-ban megszereztük a bajnoki aranyérmet, és Budapesten VVK-döntőt játszhattunk a Népstadionban. Ekkor azonban a Leeds United jobbnak bizonyult nálunk. Kívánom, hogy bármelyik magyar együttes ilyen kudarccal zárjon, mert azért ez a döntőbe jutás nagy bravúr volt. 33 évesen, 1972-ben hagytam abba a labdarúgást. Még játszhattam volna bármelyik élvonalbeli magyar csapatban, de én azt mondtam, hogy az FTC zöld-fehér mezén kívül más klub színeiben nem akarok szerepelni.
1975-ben Albert Flóriánnal, Rákosi Gyulával együtt rendezték meg a búcsúmérkőzésemet, ellenfelünk az újvidéki Vojvodina gárdája volt. 1972-ben kezdtem edzősödni a Ferencvárosnál, négy évig tevékenykedtem az első csapatnál pályaedzőként. 1976-ban felsőfokú diplomát szereztem, a Testnevelési Főiskola szakedzői szakát végeztem el. Ebben az esztendőben a Dunaújváros vezetőedzője lettem, ahol ütőképes csapatot tudtam összekovácsolni. 1980-ban visszamentem a Ferencvároshoz, nem tudtam ellenállni a hívó szónak. 1981-ben a Fradival immár vezetőedzőként bajnokságot nyertem. A következő évtizedekben sok helyen tevékenykedtem, ezek közül nagy szeretettel emlékszem arra, amikor Jenei Imre, majd Puskás Ferenc segítője lehettem az A válogatottnál. Ismét csak beleszólt az életembe a Ferencváros. Hozzáteszem, szerencsére, és ez életem nagy ajándéka. Az új időszakban kétszer nyertem bajnokságot, valamint Magyar Kupát és szuperkupát is. A legnagyobb nemzetközi diadalunk, amely a magyar futballtörténelem legnagyobb sikere, az 1965-ös VVK-győzelmünk után az, hogy 1995-ben a Fradi bejutott a Bajnokok Ligája 16-os döntőjébe. 1996 őszén szakosztályvezető lettem a Ferencvárosnál, de ez tiszavirág-életű volt, mert 1997-ben leköszöntem a pozícióról. Szaúd-Arábiában rövid időre még edzőséget vállaltam, Egervári Sándorral nagy elánnal vágtunk a munkába, de végül is úgy döntöttem, hogy elég volt. 1998 óta a családomnak élek, végre több időm jut a szeretteimre. Kétszer választottak meg Az év edzőjének Magyarországon, 1981-ben és 1995-ben. Pályafutásom elismeréseként megkaptam a Magyar Köztársaság tisztikeresztje kitüntetést. Boldog ember vagyok, mert csodálatos feleségem van, 1961-ben kötöttünk házasságot. Eszter, nagyobbik lányom 46 éves, Andrea pedig negyven. Három unokám van, Gergely (22), Bettina (17), Fanni (kétéves). Végezetül csak annyit mondhatok, szerencsés és boldog ember vagyok. Az életemet bearanyozta a futball, beutazhattam a világot, mind az öt földrészen jártam. Három olimpián szerepeltem, és a két aranyérmem, valamint a római harmadik helyezés, az a fájdalmas bronz, azt jelenti, hogy én vagyok az olimpiák történetének legeredményesebb labdarúgója. Amikor gyerekként arról álmodoztam, hogy egyszer zsúfolt stadion előtt játszhatok a szurkolók hangorkánjától kísérve, azt hittem, hogy ez csak hiú ábránd. Nem így történt, nekem sikerült megvalósítanom azt, amit pici gyerekként elképzeltem.
Klubjai, labdarúgóként: Egyházasrádóc (1951–54) Szombathelyi Postás (1955), Szombathelyi Haladás SE (1956–61), Ferencváros (1961–1972).
A Ferencvárosban 334 NB I-es mérkőzést játszott, és 69 gólt ért el.
Edzőként háromszoros magyar bajnok, szuperkupa-győztes, Magyar Kupa-győztes 1995-ben a Ferencvárossal a Bajnokok Ligájának 16-os döntőjébe jutott.