NAPÚT 2008/10., 22–23. oldal
Tartalom
Tóth Éva
költő, műfordító
Novák Dezső
labdarúgó, edző
Zsombolyai János
operatőr, rendező, egyetemi tanár (Budapest, 1939. január 30.)
Gyerekkoromtól máig mindenki Zsombinak hív. Megszoktam, szeretem.
A hosszú nevemmel a német és angol nyelvterületeken nyelvtörő gyakorlatokkal próbálkoztak. Az amerikaiak gyorsan találtak megoldást, „Janos”-nak hívtak.
A nagyon sok magyar játékfilm mellett több német és amerikai filmet fényképeztem. Az amerikai forgatócsoportban egyedüli magyarként néha kegyetlen helyzetekbe kerültem. New York-i magyarnak hittek, aki egy-egy amerikai tájszólást egyszerűen nem értett. Jókat nevettek a félreértéseken.
Szerencsés ember vagyok, aki tizennyolc éves korában került a filmművészeti főiskolára, „köszönhetően” az oroszoknak. ’56-ban szétlőtték Budapestet. A gimnáziumban téli szünet volt, és én elmentem a Kádár-kormány restelkedése miatt elrendelt gyors helyreállítási munkákra segédmunkásnak. Megfizettek, jól kerestem, és vettem egy orosz Zorkij fényképezőgépet. Leica-koppintás, olyan, amit 1945-ben az oroszok a pincénkben a szénkupacok alá rejtett helyről elvittek.
Az új fotómasinámmal nagy tempóban kezdtem fényképezni, és felvettek a főiskolára.
Négy év múlva már játékfilmet fényképeztem. A beosztottaim kétszer-háromszor idősebbek voltak nálam. Időnként nagy zavarban voltam. Ez csak fokozódott, amikor a mesterem, Illés György maga mellé hívott tanársegédnek. Az összes tanítványom idősebb volt nálam. Nagyszerű évek voltak. Lubickoltam.
És a játékfilmek: Szevasz Vera, Nyár a hegyen, Kihajolni veszélyes!, A tanú…
A sok munka miatt csak aludni jártam haza. A tüneményes pici lányaim már majdnem azt kérdezték: „Anyu! Ki ez a bácsi?” Vagy tőlem: „Te ki vagy?”
Ilyenkor bemutatkoztam.
Mint saját apám huszonnégy éves koromban. 1963-ban, Németországban azt mondta kissé teátrálisan: „Drága fiam!”
Utoljára ötévesen láttam. A háború vége felé, 1944 karácsonyán ott állt tartalékos főhadnagyi egyenruhájában. Ez a kép megmaradt az emlékeimben: elegáns volt és csinos. „Legyetek jó magyarok!” – mondta, homlokon puszilt, és eltűnt az életemből.
Az amerikai fogságból nem mert hazajönni.
A háború elején – Horthy kérésére – ki kellett szabadítsa Rákosi Mátyást a szegedi Csillag börtönből, elkísérni a német–szovjet frontvonalig és átadni az oroszoknak.
Mint mesélte, nem barátkoztak össze, de sokat beszélgettek.
Ahogy Kádár Jánossal sem, akit a háború előtt ő tartóztatott le.
Úriemberként bemutatkozott mindkettőjüknek: doktor Zsombolyay János.
Most már tudom, Rákosi és Kádár is kerestette apámat.
Apám történetét sajnos a hatvanas–hetvenes években egyetlen játékfilmbe se lehetett becsempésznem. A rendszerváltozás után pedig már kit érdekelne.
Legalább most elmeséltem.
(Díjak: kétszeres Balázs Béla-díjas, érdemes művész)
