NAPÚT 2008/10., 21–22. oldal
Tartalom
Kiss Anna
író, költő, drámaíró
Zsombolyai János
operatőr, rendező, egyetemi tanár
Tóth Éva
költő, műfordító (Debrecen, 1939. január 30.)
Verset mindig írtam, már mielőtt írni megtanultam volna is – így kezdtem a bemutatkozást első kötetem borítóján. Húszévesen már publikáltam országos folyóiratokban, pedig gimnazista koromban írt verseim után úgy döntöttem, hogy ezek már elég jók ahhoz, hogy abbahagyjam. Aztán a francia felvételi vizsgára várva újra verset írtam, s az első egyetemi évet követő vakációban Pilinszky Jánosnak küldtem el új verseimet, akinek első és addig egyetlen verskötete megvolt apám könyvtárában, s akit a tanév elején ismertem meg személyesen, amikor sokan még a nevét sem tudták. Az én életemben, persze, nem Pilinszky volt „az első költő”, hanem apám, Tóth Endre. Aztán következett a János vitéz írója, az Altatóé, valamivel később a zsoltár(át)költő Szenczi Molnár Albert, a Biblia Károli Gáspár magyarításában, majd Ady, Apollinaire, Lorca, de most nem sorolom tovább.
Első tudatos emlékeim háborús emlékek, a bombázás, a tank, az ágyú alapszókincsembe tartoznak. Öcsém, húgom emlékezetében, hál’ istennek, nem hagyott nyomot a második világháború, amelyet, mielőtt elérte volna Debrecent, olyannak képzeltem, mint a vaskályha nyitott ajtajában látott, sistergő-ropogó tüzet. Az öt-hat éves lánygyerek háborús emlékei a tizenhét évesen átélt ötvenhatos forradalom mellé kerültek Emlékversemben, amelyet eddig tizenhat nyelvre fordítottak le, és mexikói fordítója Ahmatovával és Szymborskával állít egy sorba.
Húsz éve, amikor hónapokig nyomtam az ágyat, fájdalomcsillapításul rengeteget olvastam és sok mindent újraolvastam, például az Iliászt. Akkor jöttem rá, hogy valószínűleg az én generációm az utolsó, amelyik a több ezer éves európai kultúrát még személyesen átélte. Én még láttam nagyapámat ekével szántani, láttam, ahogy a ló után lépkedve a nyakába kötött tiszta abroszból veti a búzát, láttam, ahogy a kádban a szőlőt tapossák, láttam a Levéltárban a török szultán Bethlen Gáborhoz intézett címeres levelét, görög–magyar kétnyelvű könyveket Gulyás Pál szobájában, Az ember tragédiáját a Csokonai Színházban a színfalak mögül nyolcévesen – később én adom ki spanyolul, majd javaslatomra és közreműködésemmel Ricard Salvat katalán rendező viszi színre a Nemzeti Színházban –, láttam a csillagvizsgáló elfordított kupoláján át a téli égboltot, vonatról – még gőzösről, mint Ady – az Alföldet, a Dunát, a Balatont. És láttam Párizst, pedig úgy végeztem el a francia szakot, hogy erre remény sem volt, láttam Olaszországot fiatal házasként, aztán Amerikát, de túsznak itt kellett hagynunk kétéves fiunkat. És olvastam Orwell 1984-ét tizenkét évesen, amit apám íróasztala mögé dugva találtam véletlenül, s a bekötött gépiratot, amelyen se szerző, se cím nem szerepelt, azonnal elkezdtem olvasni, s tudtam, hogy nem mondhatom meg apámnak, hogy mit találtam, csak Szigethy barátnőmnek meséltem minden nagyszünetben az előző nap olvasottakat, aztán eltűnt a könyv, s évtizedek múlva, mikor ugyanabban a fordításban megjelent, akkor ismertünk rá, hogy ez volt az.
Tízéves koromban, amikor arról kellett dolgozatot írni, hogy mi leszek, ha nagy leszek, felsoroltam a nyelveket, amelyeket meg akarok tanulni, az országokat, ahova el akarok utazni, s azzal fejeztem be, hogy még nem döntöttem el, mi leszek, talán költő, talán diakonissza. Azóta ez már eldőlt, nyelveket is tanultam, utaztam is, nem mint turista, hanem mint magyar író, aki hazáját, hazája irodalmát képviseli külföldön, mint antológiák szerkesztője, nemzetközi írótalálkozók vendége, konferenciák előadója, egyetemi oktató. A magyar költészet spanyol nyelvű antológiája, amelyen hét évig dolgoztam – válogattam, szerkesztettem, bevezető tanulmánnyal, a mintegy hetven szerzőt esszészerűen bemutató portrékkal láttam el és kubai költőkkel fordítottam – az Ómagyar Mária-siralomtól Csoóri Sándorig terjed és az UNESCO reprezentatív sorozatában jelent meg 1981-ben a Corvina Kiadónál, ahol tizenkét évig dolgoztam, majd 1983-ban Havannában. Kiadtam, szintén spanyolul, egy kortársi magyar drámai antológiát, egy Ady-válogatást, a János vitézt, MA címmel egy kortársi magyar irodalmi antológiát négy nyelven. Fulbright vendégprofesszorként magyar irodalmat tanítottam egy olyan amerikai egyetem összehasonlító irodalomtörténeti tanszékén, ahol soha semmit nem tanítottak Magyarországgal kapcsolatosan. Tanítottam vidéki középiskolában és a spanyol aranyszázad irodalmát a szegedi egyetemen, dolgoztam a rádióban, az írószövetség külügyi titkáraként 1990-től, a Magyar PEN Club alelnökeként, és részt vettem a nyelvi jogok egyetemes nyilatkozatának kidolgozásában mint a Nemzetközi PEN Club nyelvi jogi és fordítási bizottságának tagja. Megjelent három verseskötetem, egy spanyol és egy angol válogatás, a már említett Emlékvers két kiadásban, egy gyerekverskötetem Schéner Mihály rajzaival, egy tanulmánykötetem, fordítottam több mint száz, főleg spanyol, latin-amerikai és afrikai író verseit és prózáját.
Világgá menni, világot látni régebben a férfiak privilégiuma volt, mint sok egyéb. Nekem szerencsém volt: nem kellett tizenöt éves koromtól a varrógép mellett görnyednem, mint anyámnak, aki szintén írt verseket. „Egész világot vágyom versbe venni, / De még tovább magamnál nem jutottam” – írja a fiatal Babits A lírikus epilógjában. Talán azzal, hogy mások – klasszikusok és kortársaim – verseit hozzásegítettem ahhoz, hogy más nyelveken is megszólaljanak, azzal tovább jutottam önmagamnál. És azokban a verseimben is, a szerepversekben, amelyekben nőket szólaltatok meg: Medeiát és Solvejget, a portugál apácát és Sor Juana Inés de la Cruzt, K. E. asszonyt, Szabó Lőrinc szerelmét vagy éppen Évát A világ teremtésében. Persze ők is én vagyok, ugyanúgy, mint Van Gogh, az aranyásó vagy Hérakleitosz. Verseimben pontosságra törekszem, hiszen, mint azt Az út az enyém című, tizenkilenc éves kori ars poeticámban írom, „Az az enyém, mit nevén nevezek, / mit sajátmagam magamnak kimérek”.
