NAPÚT 2008/10., 3–4. oldal

Tartalom

Bognár Antal
Szólás estelig

Sas József
színész, rendező, író

Fekete Géza

szobrászművész (Budapest, 1939. január 3.)

    Életvallomás – magántörténelem – rövidített önéletrajz? A Napút folyóirat felkérésére hetvenéves koromra hetven gépelt sorba, ráadásul tömörítve, nehéz ügy egy elég viszontagságos élet leírásához, de kezdjünk neki.
    Művészcsaládban születtem, apám, Galántai Fekete Géza szobrászművész és édesanyám, Roskoványi Mária festőművész-rajztanár szerelmi házasságából (mely a főiskolán kezdődött) az akkori-mostani Erzsébet téri lakásba. Szüleim későbbi sok műteremkeresése végül is Budán, a Csaba utcában ért véget. Apám műterme ekkor egy Bors utcai szuterén volt (ma Hajnóczy utca), ez a helyiség a háború alatt belövést kapott, és apám háromszáz szobra odaveszett. Édesapám a főiskolán Szentgyörgyi István szobrászművész nagyszerű tanszékére járt, hol számomra a mai napig is nagyra becsült és még általam is ismert szobrászok voltak a társai. A teljesség igénye nélkül: Antal Károly, Grantner Jenő, Madarassy Walter, Búza Barna, Ispánki József, Csúcs Ferenc… Anyám Vaszary-növendék volt.
    Még élveztem pár napját a „béke” utolsó napjainak, ugyan Európában már kitört a háború, és húgom születése már óvóhelyi élmények között ért, akárcsak a fehér köpenyes „felszabadítók” megérkezése. Menekülés át Pestre, a nagyapai ház (Bajza u 22.) „megmentése” céljával. Anyai nagyapám (aki 1940-ben meghalt, az 1. sz. huszárezred parancsnoka volt) miatt lettünk kitelepítve 1951-ben Hajdúhadházára nagyanyámmal, anyámmal, húgommal és nagybátyámmal, gróf Vay Miklóssal. „Szerencsére” szüleim ekkor már válófélben voltak és külön éltek, így apám öt sikertelen felmentési kérelme után, a szakma több Kossuth-díjasának hathatós kérelme eredményeként, egy év után kerültünk vissza Pestre, de már nem a Bajza utcába (melyet természetesen addigra már az új rend emberei laktak), hanem a Szent István körúti műteremlakásba apámhoz, aki két építész barátjával lakott ott. Ekkor kezdődtek húgommal a „vándorlásaink”, hol ismeretleneknél, hol ismerősöknél, majd rokonoknál laktunk, természetesen bérbe! Az általános iskoláimat ilyenformán öt iskolában jártam ki. Egy évig élveztem a svájci „keresztszülők” szeretetét 1947-ben. Végül is a Németvölgyi utcai Mackós iskolában, majd a Szabadság-hegyi Tüdőszanatóriumban zártam általános iskoláimat. Gimnáziumi éveimet keresztanyáméknál tölthettem, viszonylag nyugodt családi környezetben. A Németvölgyi VIII./B a mai napig évente két alkalommal tartja osztálytalálkozóját a Makk 7-esben. Középiskolás éveimet a Petőfi Sándor Gimnáziumban töltöttem, ahol kapcsolatom a sporttal is megköttetett. 1957-ben érettségiztem, ez idő tájt Paulinyi Jenő testnevelő volt az igazgatónk, mindannyiunk nagy örömére. Érettségi után apám „szocialista” kapcsolatait megmozgatva mint X-est elhelyezett a Klement Gottwald Villamos Gyárba, ahol segédmunkás, majd dekorációs lettem, és e kitérővel, a KISZ javaslatával sikerült először az előkészítőre, majd a nappalira bekerülnöm a Képzőművészeti Főiskolára. Ott Szabó Iván, majd Pátzay Pál voltak a mestereim, rajztanári diplomát is kaptunk. Ez 1965-ben volt. 1963-ban nősültem (e házasságból született Anna lányom és Géza Péter fiam). Szintén 1963-ban hagyta el az országot Dobi István engedélyével az állampolgárságról lemondatva anyám és húgom, akik Ausztráliába távoztak. Ez idő tájt alakítottam ki és át egy romos helyiséget lakássá, amelybe már beleszülethettek gyermekeink. 1965-től a Képz. Kivitelező Vállalat kerámiaműhelyében dolgoztam a cégnél, annak megszűntéig. Közben a I. kerületi Tanács Ferenczy István Képzőművészeti Körének szobrásztanára voltam nyolc éven át, Luzsicza Lajos és Molnár József festőművész tanárok mellett. Édesapám hetvenéves korában elhunyt. Én újranősültem, ekkor végleg az eddig is napi gyakorlatban használt műterembe költöztem, s azóta is itt alkotok. A hivatásomat életvitelszerűen művelem és szeretem. A szobrászatot illetően a műfaj szinte minden ágát kipróbáltam. A mai napig tanítok még az M. S. Mester Képzőművészeti Körben.

Lengyel Balázs-bronzplakett

    Vallom és hiszem azt, hogy az elvetett magvak „virágba” szöknek, és merem remélni, hogy ebben a fenemód felgyorsult világban nem hal ki az emberekből a szeretet a művészet iránt, és az egymás iránti megbecsülés igénye sem. Sokszor megéltem a fenn- és lenn-élet megacélozó erejét. Kapóra jött ez a felkérés régi tervemhez, hogy „zárszámadást” csináljak, de eddig nem kényszerített rá semmi, talán most sikerül a gerincét megtalálni egy nagyobb lélegzetű önéletrajzi irománynak. Az biztos, hogy úgy kellene élni, hogy az ember bizton merjen tükörbe nézni, szeresse azt, amit csinál, legyen az bármi, csak legyen hozzá hite, s melynek, hogy úgy mondjam, anyagi alapja a munka. Szeressen az ember csinálni, kitalálni, alkotni valamit. Talán ez a gondolat vezetett akkor is, amikor Esztergomban hozzájutottam egy telekhez, melyen ki- és megélhetem a „MAG APOTEÓZISÁT” a háztájiban, továbbá hogy faszobrokat is tudok faragni, ami új színt, csodálatos élményeket nyújt számomra szakmailag is! Fontosnak tartom a barátságok ápolását, megőrzését mint az emberi kapcsolatok nélkülözhetetlen részét fiatalokkal, idősekkel egyaránt.
    Tanulva tanítani és tanítva tanulni – ez mint mottó jutott most eszembe zárszóként, de olyan ez, mintha egész életemet is ennek a jegyében éltem volna.

A lap tetejére