NAPÚT 2008/10., B/2
Tartalom
Fekete Géza
szobrászművész
Szólás estelig
Századik számát tartja kezében az olvasó a Napútnak – többediket, mint amennyit a majdhogynem csak a puszta entuziazmusból táplálkozó lendülete a csillagokba írhatott felőle ennyi éven át. Kereken a századikat, benne hetvenedik életéve küszöbére ért 81 jelességünk nagyjából 70-70 sorba sűrített életvallomását. Az 1928-as évjárat tablójával kezdődött sorozatunk, eme 12. darabja – évkönyvünk – újabb korszelet, most történetesen az Európa egét beborító 1939. év szülöttei, a jövőre hetvenévesek magántörténelme alapján.
Sorozatunkat külön is frissíti a Káva Téka füzetsorozat 30. darabja, amelyben a meghívott jelesek mellett a pályázattal jelentkezésre buzdított „kevésbé jelesek” három legjobbja mondja el korértelmező beszámolóját élete fordulóiról, kissé nagyobb lélegzetvétellel. Jelzésszerű, sőt jelképi értékű, hogy e három vallomás egyike magyar, egyike lengyel, egyike pedig német nyelven íródott eredetileg.
Kinek-kinek a személyes története felbecsülhetetlen adalék a jövőnek, s ha ez tíz év 729 vallomására megállta a helyét, hatványozottan igaz a háborúba ájuló év 81 (+3) megnyilatkozójára.
Csak szemelgetni lehet itt évkönyvünk „bölcsek kavicsaiból”. Egyik alanyunk továbbadja a megfogadott intést: ha vinni akarja valamire, szólt a tanács, neki mindig egy kicsivel többet kell megtennie, mint amennyi feltétlenül szükséges. Nemde egyszerre leverő és előrevivő tapasztalata ez minden hátránnyal induló embernek? Másikuk idéz egy fontos szólásmondást, amely az ember egyéniségére is vonatkoztatható: majd akkor válik be, ha kijön a kemencéből. Harmadikuk ugyancsak általánosítható érvénnyel kifogásolja, hogy a szobroknak lenne fő nézetük: az a jó szobor, amelynek minden nézete tökéletes. Negyedikük sokak helyett is fájlalja, hogy a boldog percekből az emberéletben nem sok nap telne ki. Ötödikük, kulcsot keresve a megéltekre, a hallgatag nemzedék gyermekeinek véli az övékét. Hatodikuk a „felszabadítók” elriasztására kitett rózsaszín járványcédulákat idézi fel. Hetedikük az ugyanazon bőrkabáton a karszalag feketéről vörösre cserélését nem feledheti. Van, aki közülük a Kárpát-medencei, időszalagon ábrázolva négynemzedéknyire bontott századévvel szegülne a kisnépek nyomorúsága ellen; másikuk bizodalma az, hogy a sejtek őrzik a régiek tudását… És hogy egyáltalán: mire az ember eljut a hetvenedik küszöbére, benő a feje lágya.
S a személyesség belső körében itt vannak a legendák: találunk olyat, aki büszkén mondhatja, hogy tanára volt az ’56-os mártír Brusznyai Árpád, egy másikuk pedig Babitsék esztergomi éveiről első kézből hallhatott az édesanyjától.
A 125 éve született Babits Mihályt többen is említik. Amikor ők megszülettek, a költőnek – ne feledjük, olyan, méltatlanul háttérbe szorult prózaremeklések szerzőjének, mint a Halálfiai, A gólyakalifa, az Elza pilóta! – már csak két év van hátra az életéből, s a Jónás könyvét ekkor toldja meg a Jónás imájával. Nemigen tudnánk találóbban jellemezni, milyen csillagkép alatt csöppentek a világra a holnapi hetvenesek, mint erre utalva.
S a mai Ninive? Nem a szavak lettek benne hűtlenek hozzánk, hanem mi a szavakhoz. Az új írástudók – akiknek árulása nem is csak Benda híres könyvéből ismerős a veszedelmes világnézetről 1917-ben értekező Babitsnak – nem megalkuvásból, pironkodva, de kérkedve fészkelődnek meg a töklevél árnyékában. A mi hetveneseink, jó okuk van rá, a fohászkodó költőhöz hasonlóan keresik az írás kegyelmét, s jó órában meglelik: szavaik hibátlan hadsorba állván bátran szólnak – és nem fáradnak bele estelig.
Bognár Antal