NAPÚT 2008/10., 5–10. oldal
Tartalom
Fekete Géza
szobrászművész
Korda György
énekes
Sas József
színész, rendező, író (Békéscsaba, 1939. január 3.)
Egy adott beszélgetést a pillanat határoz meg, az, hogy akkor milyen az ember közérzete. És az a közérzet, valami módon visszafelé is érvényes. Azért gondoltam, hogy a fő kérdésére akkor kell választ adni, amikor felteszik. Számomra az, ami ma történik, életem egyik legérdekesebb időszaka. Fiataloknak kellene átadni a felhalmozott szakmai tudást, ami azzal is járna, hogy bizonyos felelősséget is átadnék. Ilyenkor az ember végiggondolja az életét, a megkeresésük mindenképp hasznos és érdekes, főleg ha több hetvenéves embert is össze lehet vetni. Az életemre, ha visszagondolok, nekem, sajnos, ami végigvonul az egész életemen: az orrom, ami a szeizmográfom. Sok olyan dolgot érzek vele, éreztem kicsi gyerekkoromtól kezdve, amik aztán máig meghatározták azt. Mit értek ez alatt? Ha bármi történt az életemben, abban mindig benne volt a családi kötődésem, a származásom, és azok a dolgok, amik egészen pici koromtól, csecsemőkoromtól benne voltak a tudatomban. Ezt nem tudom kiverni a fejemből. Apámat elhurcolták a háborúban, és tizennyolc évesen tudtam meg egy olyan társától, akivel egy ágyban aludt Auschwitzban, hogy ott halt meg, addig nem tudtam. Aztán ez végigkísérte egész életem. A másik az a nyomor, amiről minden korosztályombéli mesél, hogy miben éltünk. Hát ezek közül sokan nem éltek nyomorban, csak szegénységben.
A nyomor az volt, hogy ha volt egy palacsinta, hogyan osszuk el az öcsémmel, ha karácsony volt, akkor a szomszédban lévő csokoládégyár szellőztetőjénél álltunk, és a csokoládéport fogtuk fel a sapkánkkal. Ebből csináltunk kis galacsinokat, egy seprűre lábakat szereztünk a Haller piacon meg fényes papírt, és ez volt a karácsonyfánk. És nagyon-nagyon boldogok voltunk. Anyám varrásból élt, éjjel-nappal varrt, ingeket és kötényeket. Befestette bronz ruhafestékkel, amiben volt sárga, zöld, piros, kék. Ezeket a színes ingeket árulta a Teleki téren szombat-vasárnap. Ennek az illata ma is az orromban van, ha jól megy, ha rosszul. A varrógépe, amivel megtanított varrni – tudtam is –, ott áll az igazgatói irodámban, ez a visszapillantó tükröm. Ez az alaphelyzet.
Ehhez jött az öcsém, aki ’56-ban disszidált; tizenhat és fél éves volt akkor, és nagyon nagy űrt hagyott. Rajta keresztül tudtam meg később, hogy igazán milyen volt ezeknek a disszidenseknek az élete. Ez egy kegyetlen életsors volt, félelmetesen nyomorúságos, hazátlan élet lehetett a legtöbbnek. ’56-ot is kicsit másképpen éltem meg, nem szívesen beszélek róla. Mikor mondták, hogy lehet jelentkezni nemzetőrnek, jelentkeztem, igazolványom is van, de hogy hová dugtam el, már nem tudom. Egyszer megtaláltam, a könyvemben megtalálható a fénymásolata. De ezzel nem szívesen megyek sehová, sokáig tabu volt, de most sokan hősködnek vele. Én tizennyolc éves voltam, félig gyerekcsínyként fogom fel, ’56-ot sem úgy látom, csak egy gyerek szemével. Többet láttam, mint amit most mesélnek.
Ami kiemelkedik: Rózsahegyi Kálmán, a személyisége, ahogy a lényeges dolgokat tanította, a fontos dolgokat, a beszédet, a hangsúlyokat, hogy minden mozdulat fontos a színpadon. Nem ment tovább addig, míg egy irodalmi műnél a legapróbb részletekig nem értette, aki mondta. Tőle maradandó élményeket és tudást kaptam. Egy sajátos magyar, magyar sorsú színész volt, akit mindig a megfelelő időben tettek félre. Betegen vették vissza a Nemzetibe, ahonnan előtte kitiltották. Rengeteget tanultam tőle, tanársegéd is voltam Rózsahegyinél két évig, nagyszerű kollégákkal jártam együtt: Koncz Gabi, Hofi Géza, Sztankay Pista, Mécs Karcsi. Volt egy időszak, amikor a Kossuth-díjasok 85 százaléka rózsahegyis volt. Persze ez nem azt jelentette, hogy utána nem mentek tovább főiskolára – én is mentem volna, ha anyám bírja. A lényeg az, hogy a Kálmán bácsi után leszerződtettek a győri színházhoz, segédszínésznek karkötelezettséggel, ez azt jelenti, hogy mindent kellett csinálnom. Az első egy-két héten nem volt hol aludni, mert még nem tudtam albérletet fizetni. Amíg nem sikerült szerezni, a Nagy Emil nevű ügyelő megengedte, hogy az öltözőben aludjak. Volt egy óriási kosár, annak az aljára letettem a János vitéz subáját, és a tetején betakaróztam a francia királynak a finom bársonypalástjával – Szakács Sándor játszotta zseniálisan a királyt, nagyszerű ember volt. Magamba szívtam ott a színházat rögtön az elején. Éjjel-nappal csak a színházat csináltam, emlékszem, az öreg színészek ott zsugáztak, egyszer az egyik felállt és kiment a mosdóba, mondta, hogy üljek be a helyére. Beültem 14 lapos alányúlós römit játszani, és három perc alatt elvesztettem az ezerforintos fizetésem. Gáti igazgató átkarolt – tőle tudtam meg az Auschwitzot apámról –, elkísért, és azt mondta, egy hétig mindennap fizetek neked egy főzeléket üresen, de soha többé öreg színészekkel ne állj le kártyázni, mert csalnak; én is csalok. Azóta zsugát nem vettem a kezembe. Ezek voltak a győri élmények. Ismertem ott egy színészt, annak idején a kamarából ő írta alá a zsidótörvényben, hogy a zsidó színészeket kitiltják a pályáról, nem véletlen, hogy ma mondom ezt, hisz ma kértek tőlem interjút.
Győr után kinevezték a Szilágyi Albert nevű rendezőt – nagyon rendes, tiszta ember – Békéscsabára igazgatónak, azt mondta, leszerződtet, már színészi státusban. Szerencsém volt, mindjárt három-négy nagy szerepet is játszhattam, két főszerepet, tanultam rengeteget, de Szilágyi túl rendes ember volt, egy év alatt megfúrták természetesen. A szélsőbalosok, ott, helyben; tehát nekem mindkét oldalról van tapasztalatom, jobbról is, balról is keményen. Ezért maradok örökké már középen, ami a legrosszabb, mert hát nincsen hová viszonyítani.
De lejött akkor a Lendvai Ferenc nevű zseniális színházigazgató Pécsről, ő volt ott a főrendező a színháznál, kiváló színészek voltak ott. Lejött primadonnát keresni, mert volt ott egy tehetséges fiatal primadonna. Megnézte a Viktória című operettet – abban én játszottam a Miki nevű táncos komikust –, és leszerződtetett engem a pécsi színházhoz. Ott nagyon beindult volna minden, de behívtak katonának. Itt el kell mondjak valamit, mert minden színháznál néhány komoly színész kötődik az életemhez, akiktől lestem, akiktől tanultam. Ott mindenekelőtt egy Szabó Samu nevű Kossuth-díjas színésztől, univerzális komikus volt, valami egész magasrendű, apámmal kezdte a pályát egyébként. Sokat segített az első kis szerepemben, amiben játszott Szabó Ottó, Spányik Éva és Avar Pista. Vele volt a nagyjelenetem, megtanított, miket csináljak, felhívott a lakására, és elmagyarázta, hogy itt erre fordulj, ott arra, essen le a puska, én meg kérdeztem, hogy de miért? Ha kérdezed, akkor nem folytatom, mondta, ilyen ember volt. Szóval boldog lettem volna, de behívtak katonának, fel akartak mentetni a Katona és a Lendvai, felvittek a minisztériumba, de hát szerencsétlenségemre a kulturális ügyekkel foglalkozó államtitkár katonatiszt volt előtte.
Behívtak katonának, raktárosi minőségben voltam egypár hónapig kiszolgáló századnál, de szerencsémre áthívtak a néphadsereg művészegyüttesébe, kitűnő társulat volt nagyszerű színészekkel, és ott volt Kamarás Gyula, aki a rendező, Ungváry Tamás a dramaturg volt. Arnold Wesker A királynő katonáit mutatták be, énrám osztották a Mosolygó szerepét. Ott nagyon-nagyon felfigyeltek már rám, majd Karinthy és az Örkény írtak darabot kiskatonákról, ahol egy cigány fiút játszottam, az Orsós nevű fiút, akire ráfogták, hogy lop, de persze kiderül, hogy nem ő lop, nagyon érdekes darab, most is be lehetne mutatni. Ezzel a darabbal és egy másikkal mentünk vendégjátszani a kecskeméti színházhoz. Kecskeméten meglátott a Radó. A Radó, a Radó, a Radó, ezt nyolcszor le kell írni. A Lendvai és a Radó az a két igazgató, akikhez én mindenekelőtt kötődöm. Nagyszerű ember volt ősi színházi családdal.
Leszerződtetett Kecskemétre, én lettem a városnak a táncos komikusa. El sem kell mondani, mit jelent ez egy vidéki városban, sorra játszottam abszolút főszerepeket a Bóni gróftól a Mágnás Miskáig, a Három gráciáig. Fagyejev Tizenkilencében Moór Mariann volt a partnerem és Latinovics Zoli próbált a színházban. Igazi színházi élet volt. Ruttkai Éva jött le látogatni, akibe egy perc alatt gyermek módon beleszerettem. Zoli odajött a harmadik nap: „Nem veszi észre, hogy ez a gyerek szerelmes magába?” Azt mondta: „De igen, és olyan jólesik.”
Lendvai volt a szegedi színház főrendezője, sőt igazgatója, lejött megnézni az egyik kecskeméti előadást, amelyben úszkáltam a sikerben. Azt mondta, mit akarsz te itt, 10-15 tagú a zenekar, Szegeden 36 tagú a zenekar és Vaszi Viktor vezényel, nagyszerű színészekkel. A Radót nem akartam otthagyni, de egy hétfői napon átcsalt. Az életnagyságú képei ott voltak az ott vendégeskedő Gobbi Hildának, Dayka Margitnak, Básti Lajosnak, és azt mondta: „Hová akarod, hogy tegyem a képed, melyikük közé?” Ezzel megvett, rögtön aláírtam a szerződést. Volt benne nagy örömem, Király Levente volt egy darabban a partnerem. Kovács Jancsi, Mentes Jóska, kiváló színészek, jó előadások. Sok minden kötődik hozzá: ott született a fiam. Lendvait közben leváltották, jött egy másik igazgató, akivel már nem tudtam úgy dolgozni. Visszaszerződtem Kecskemétre, amikor a próbatáblán megjelent egy felirat, hogy Budapesten a nem budapesti színházak közt egy kabaréfesztivált rendez Marton Frigyes. Ő ennek az egész műfajnak a legnagyobb menedzsere volt, övé volt a rádiókabaré, és a Mikroszkóp Színpadon is ő volt a főrendező. Erre én beneveztem, mert egy Csorba Pista nevű kollégám rábeszélt, hogy én is próbáljak meg átírni korabeli slágereket. Az egyik slágerben Korda Gyuri énekelte a Hol vagytok, cimborák? című számot, én átírtam „hol vagytok, kollégák?”-ra, arról szólt jó keményen, hogy minden évben cserélgetik a vidéki színházak igazgatóit, rendezőit, csak a közönség marad és néhány színész, és ez egy egészségtelen dolog. Én ezt megírtam névvel, címmel és még három ütős darabbal, sikerszámmal. Ez nagyon tetszett nekik, meg is kérdezte Marton, hogy nem sértődik-e meg az igazgatód, persze nem is sértődött meg. Ezek után Komlós felhívott a Mikroszkópból, hogy nem lenne-e kedvem odaszerződni. Akkor éppen egyszerre két színháznál voltam szerződésben: a szegediben és a kecskemétiben. Felajánlottak egy gázsit, én kivettem mindkét szerződést is, de mondtam, hogy most született meg a gyerekem, ebből nem lehet megélni. Nevetett, hogy mióta igazgató, vele senki nem alkudott, ennek ellenére megadott egy normális pénzt, és azóta, 1973 óta a Mikroszkópnál vagyok. Miután meghalt a Komlós, Marton Frici négy évig vezette a színházat, de lemondott róla, mert ez teljes embert kíván. A színházigazgatás azt kívánja, hogy éjjel-nappal foglalkozz vele. Az első tíz évben mindennap bent voltam, mindennap, ha játszottak, ha nem. Mostanra már egy gárdát alakítottam ki ott, Tuza Éva titkárnővel és Hámori Józsival, aki ’57-ben, mikor Győrbe szerződtem, ott volt főügyelő. Ha nem is vagyok bent, telefonon keresztül olyan, mintha ott lennék; hetvenévesen nem bírja annyira az ember. Itt olyan színészi gárda alakult ki, amivel nagyszerűen lehet dolgozni.
Amikor engem kineveztek 1985-ben, akkor ez úgynevezett ansnitt színház volt, egy darabot játszottak három évig. Nem is kellett mást nagyon, csak belső változtatásokat végrehajtani benne. Mikor az összes színház elkezdett zenéset játszani, hozva az operettmúltamat én is elkezdtem, de addig a Mikroszkópban nem volt ilyen. Most már van egy négytagú kis tánckarunk, van egy négytagú nagyszerű zenekarunk, és olyan színészek, akik énekelnek, táncolnak, helytállnak minden szempontból. Dörzsölt, jó színészek, és ezt a műfajt nagyon tudják, ugyanis nem biztos, hogy egy nagyon jó színész tudja a kabarét, de hogy aki jól tud kabarét játszani, az mást is tud, az biztos. Pillanatnyilag hatféle előadásunk van. Volt egyszemélyes, Gálvölgyivel, volt Kapócs Zsóka, van Bajor-kabarénk, többféle, Hernádi Juci-kabarénk, Verebes-kabarénk és nekem is van egy önálló kabarém. Átalakult az egész színház, különben megfulladtunk volna.
’85-ben kineveztek, keddi nap volt, tíz körül aláírtam, és tizenegykor felhívtam Ruttkai Évát, hogy Évike, szeretnék beszélni veled valami fontos dologról, mondta, hogy menjek ki hozzá; akkor Zoli már nem élt. Mondtam, hogy Éva, egy darabra készülünk, isteni darab, kabaré, a sajtóról szól, de tartalmas. Én gondoltam, hogy bevetítjük a Budapesti tavaszból azt a részt, amikor te kijössz, hogy itt a Szabadság, itt a Szabadság, fogod a kezedben kétoldalt az újságot, korabeli újságírók állnak kétoldalt. Elveszik tőled az újságot, és elkezdik mondani, mi lett az újságból és a szabadságból. Azt mondta, jó, jó, Józsikám, de milyen alapon tárgyalsz te velem? Mondtam, mert én vagyok az igazgató. – És mióta? – kérdezte. – Hát, fél egy van most, tíz óta. – És hozzám jöttél elsőnek? – Kihez mentem volna? – kérdeztem? És el is vállalta.
Így indult, de persze a darab másként lett, a fiatal Vágó Pista leült mellé egy padra, és mesélt az életéről. El kell mondanom, ha a színészek gázsijáról van szó, neki nagyon-nagyon komoly anyagi gondjai voltak. Én írtam neki az előadások után, hogy rendkívüli alakítása miatt felemelem a gázsiját száz forinttal, vagy nem tudom, mennyivel, nem sokkal, ma sem ér sokat, akkor valamivel többet ért. Bementem az akkori tanács kulturális osztályára, úgy hívták ott a hölgyet, hogy dr. Henye Andrea. Elmeséltem neki az egész történetet, hogy emelem mindig a gázsiját, és az akkori standardhoz képest magasabb volt az övé, mint ami lehetett volna. Kérdeztem, meddig emelhetem a gázsit? Azt mondta, amíg maga és ő ott van, addig emelje. Így álltak hozzá akkor. Pozitív dolog volt, mint ahogy az is, hogy az Aznap, amikor a pápát elrabolták című darab tiltólistán volt, én bevittem Andreának, kérdezte, jó-e, ha igen, mutassák be. És talán ő sem tudta, hogy be van tiltva. Hőstettnek gondolták, pedig dehogy volt az, egy jó darab volt, amiről fogalmam nem volt, hogy tiltva van. Ha tudom, hogy be van tiltva – ezt most mondom először –, be nem mutattam volna, gyáva vagyok, féltem volna. De nem tudtam.
Arról szól, hogy adva van egy zsidó taxisofőr Amerikában, akinek a fiát a vietnami háborúban lelövik. Ettől stresszes állapotban él, nem tud tőle szabadulni, hogy a gyerekét megölték. Egyik nap megérkezik a pápa Amerikába, és ez a pali, aki maga is katona volt, elrabolja a pápát, elviszi a házába, körbeaknázza, és kiad egy közleményt, hogy csak akkor engedi el, ha a világon egy napig béke van. Gyönyörű gondolat, de ezer bonyodalom van, közben a rabbi odamegy, megismeri a pápát, elkezdenek sakkozni, és kiderül, hogy a pápa egy parasztszármazású, nagyszerű ember. A gyűrűjét odaadja ajándékba, krumplit pucolnak együtt, kóser a koszt. A közönség végig röhögött, nagyszerű lett az előadás. Igyekeztem a legjobb szereposztást és a legjobb rendezőt hozni hozzá. A pápát nem más játszotta, mint Bessenyei Ferenc, Zenthe Ferenc játszotta a taxisofőrt, mert olyan szimpatikus, szeretni való színész. Velencei Pista játszotta a rabbit, és elhívtam a kor legjobb rendezőjét, Ruszt Jóskát. Ha valamire büszke vagyok, erre igen, hogy ezt bemutattam, és arra is, hogy a Selmeczi Tibivel az első magyar kabarémusicalt, a Kutyákat megírtam. De ebben a darabban még valamire büszke vagyok. A premierre elhívtam a két vallás egy-egy jeles képviselőjét, és beültettem őket egy páholyba. Amikor a tévé felvette, a kamera rájuk ment a végén, és felvette, hogy ezek összeölelkeztek. Büszke vagyok erre; de nem is büszkeség ez. Így, hetvenévesen nem vagyok semmire sem büszke, boldog vagyok, hogy ez megtörtént. Még inkább, hogy tavaly felhívott Karinthy Marci, hogy Józsi, jó darab ez? Odaadtam a videót, és bemutatta ő is. Úgyhogy ez megy tovább, elvitték több helyre, Szolnokon is bemutatták, Balázs Petinél. Jó színész, két darabot játszott nálunk az elmúlt időszakban, akkor, amikor nem volt szó, hogy ki ki mögött áll a politikai beszédek alatt.
Ami az elmúlt 23 szezon alatt kiemelkedő volt a Mikroszkópban: hogy az első kabarémusicalt, a Kutyákat eljátszottuk, Marton Frici rendezésében bemutattam a Sasazértist, majd Selmeczi Tibivel és Trunkó Barnabással közösen megcsináltuk A Mikroszkóp fantomját, nagy siker volt.
Azt kell mondanom, boldogsággal tölt el, hogy egy jó kis társulatom van, és csillogó szemű emberekkel dolgozom együtt, és vigyázva egymásra, vigyázva arra, hogy mindenkinek ebből a kevésből legyen kenyere. Nálunk csak az kap pénzt, aki játszik, meg kell mondjam, én vissza is fogtam magam, hatnál többet nem játszom egy hónapban, hogy legyen olyan darab, amelyben nagyobb létszámban vannak benne, és mindenkinek jut előadás. Csakhogy itt a közönség diktál, hogy mire vesznek jegyet. Hogy olyan darabok legyenek, amire vesznek jegyet. Ezért nagyon igyekszünk sikeres bemutatókat tartani. Igazán, azt hiszem, a 23 éves igazgatásom alatt megbukni nem buktunk meg. Ami lehet szégyen manapság, de azért ez nem kis dolog, mint ahogy az sem, hogy a Tv2-ben tíz évig közreműködtünk a szilveszteri kabarénkkal.
Néha mást is csináltunk évad közben, de mindent azért nem vállalok. Mese az, hogy minden hónapban lehet jót csinálni, csak megfárad az ember. Tíz év alatt a kabarénk nézettségi indexe az első vagy a második volt Magyarországon. Most az idén jött egy vezetés, nem tudtam időben megállapodni velük, márpedig nekem a szezonzárás előtt meg kell, a szilveszterre, hisz ötven ember ebből él. Nos, átmentünk az ATV-hez, most ott csináljuk a szilveszteri kabarénkat. Ez a Rózsa István nevű, nagyon kedves ember azt mondta, most leszel hetvenéves, akkor csinálsz egy szép születésnapi kabarét is, amit fölveszünk. Készülök egy szilveszteri kabaréra, és készülök egy Sas 70 című nem egészen kabaréra, összefoglalóra. Ezt január 3-án, mikor a születésnapom van, akkor veszi fel az ATV. Néhány barátomat meghívom, a közönség egyébként jegyet vesz rá, mert nekem az a fontos, hogy a színháznak bevétele legyen. Olyan húsz-harminc embert, akiket szeretek, erre meghívtam.
Kiegyensúlyozott ember vagyok. Ágnes lányommal és Tamás fiammal, két unokámmal, Boglárkával és Veronikával, csodálatos feleségemmel, Zsuzsával, akivel 32 éve boldogan élek jóban rosszban. Minden reggel csinálok hatvan fekvőtámaszt, ha jó napom van, hatvanhármat. Hogy meddig csinálom a színházigazgatást, nem tudom, de a közönséggel, amíg élek, szeretnék találkozni. Ez a dolgom, a hivatásom, és már biztos, hogy erre születtem, hisz az ember hetvenévesen már tudja, mire született.
Lejegyezte N. L.