NAPÚT 2008/9., 114–115. oldal
Tartalom
Mohás Lívia
Temetőről gondolkodni kislánykorban, időskorban
György Attila
Elmélet és gyakorlat
Végh Alpár
Bál a temetőben
Unokáik leborulnak? Nem. Nekik nincsenek unokáik. Ahhoz túl korán elnyelte őket a sír. Húsz-huszonkét éves volt a legtöbbjük – és közvitéz.
Közvitéz…
Milyen pontos, milyen tisztességes szó! Nincs benne fennköltség, mint abban, hogy „honvéd”, de lenézés sincs, mint amikor azt mondják valakire: „baka”. Próbálják meg, mily szépen cseng, amikor fennhangon ismételgeti az ember.
Vajon miért kopott ki a magyar nyelvből?
Netán, mert elmúlt az a kor, amikor még volt súlya és ereje bizonyos igéknek, főneveknek, tárgyaknak, jelzőknek? Amikor ki lehetett mondani félreértés nélkül? Amikor még a férfi nem azt jelentette csupán, hogy „hím”?
Pápától tizenöt kilométerre, a Kisbér felé vezető út szélén kopott tábla jelzi: a csóti hadifogolytábor temetője van ott. Különös, hogy nem tudni róla. Hogy nem íródtak róla versek.
Fordítunk a kormányon. A kocsi földútra tér, hogy annak végén megállítsa egy drótkerítés, benne vaskapu.
Ez volna az?
Igen.
Csend előttünk, csend mögöttünk. Körös-körül minden a júliust hirdeti. Csüngőlepke motoz az ebfű piros virágján, pók igazgatja hálóját a tuja ágai közt. Az enyhe szél belekap a juhar levelébe, elsuttog neki valami titkot, aztán fut tovább.
Minden él, minden dalol, minden ünnepel, csak a sírkövek mozdulatlanok. Nekik mindegy, július-e vagy november, ahogy azoknak is, akik alattuk nyugszanak – hetvenöt éve már.
Merre induljak?
Akármerre lépek, katonák nyújtják felém kőből való névjegyeiket. Egyik sem ereszt, amíg el nem olvastam az övét. Oroszok, románok, horvátok, lengyelek, magyarok – szerencsésnek hihették magukat. A halál nem szegezte rájuk mutatóujját. Túlélték a kartácstüzet, túl a mustárgázt, a rettentő szuronyrohamokat, s egy napon, amikor abbamaradtak a tusák, számukra is béke lett.
És akkor a béke elvitte őket.
Utánajárhattam volna, kik voltak, miért ide vezetett az útjuk, és miért kellett épp Csóton meghalniuk, de aztán megláttam a kopott sírkövek egyikén a mindenkiétől elütő nevet.
Kodkasza Anna.
Anna…
Vajon mit keresett itt, annyi férfi közt? Markotányos lány volt, mint Königgrätz alatt Jászai Mari? „Arról, hogy cseléd voltam, évtizedek múltán csak-csak beszéltem… A hadjáratban való részvételemről azonban hallgattam, mint valami halálos bűnről. Beledobott az élet a szennybe, és a csoda az, hogy én abból tisztaságba másztam ki” – így írt élete alkonyán a legnagyobb magyar színésznő.
Kodkasza Annát bármibe is dobták, kimászni belőle már nem tudott. Itt fekszik előttem négy-öt láb mélyen, félbemaradtan, üresen. Hiába álmodott annyi sokszor annyi nagyszerűt, nem lett belőle se tanítónő, se öt gyermek anyja, se szép szeretője egy délceg kapitánynak.
De hát miért?
Odébb a kiserdőben harkály kopácsol, s mintha csak a ritmust várta volna, dalba fog egy feketerigó.
Nem ügyelek rájuk.
Kodkasza Annához szólnék.
Elmondanám neki minden magyar Annák örök versét, a Juhász Gyuláét, és amikor a végére értem, megkérdezném tőle, szerette-e valaki? Vonta-e magához férfikéz, végigfutott-e rajta az érzés, amibe test és lélek beleremeg? Vagy csak a félelem remegtette húszévesen?
Találgatom, mi dolga lett volna, ha megéri? Ha elmehet innen. Csót mellől. Haza… Vajon merre indul, ha újra szabad? Egyáltalán: miféle név az övé? Lengyel? Orosz? Macedón?
Bárki volt, alig hiszem, hogy hazaindult volna.
Egy lány ilyen helyre ápolónőnek kerül. Egyedül érkezik, és valakinek az oldalán, asszonyként indul tovább – az ismeretlenbe. Talán ő is így gondolta. S egy lábadozó közvitéz hasonlóképp.
Mi történt, hogy a lengyel udvarház helyett a Legnagyobb Ismeretlenbe indult el mindegyikük?
Kodkasza Anna hallgat makacsul, és vele hallgatnak a közvitézek. Pedig tudnának miről szólni. Bizonnyal végigsimogatta lüktető homlokukat a lány hűvös keze százszor.
Hiába.
Nincs senki e világon, aki gondolna Kodkasza Annával. Akik gondolhatnának, elmúltak mind. Nincs mit tenni ellene. Senki nem tudja már, milyen volt ő.
Rendben, legyen hát az én dolgom ez. Talán ezért vezényelt ide valami.
Olyanná teszem, amilyennek elképzelem. Amilyennek élni fog, ha már nem élhetett.
Legyél hát szőke, legyen termeted sudár, járásod puha, a csípőd ringó, tarkódon csillogjanak apró, finom pihék, és amikor nevetsz, hiszen a húszéves lányok sokat nevetnek, kacagásod legyen teli és messze csengő.
Én téged, Kodkasza Anna, tollam erejével és minden tudásommal, feltámasztalak!
Ezért, hogy már látlak, és ettől fogva látni fognak mások is.
Évente egyszer, amikor a neved napja lesz, eljövök ide, kiemellek a mélyből: az örökös feledésből, és megmutatom neked, milyen a világ, amikor nyár van és július. Merthogy ilyenkor él a legteljesebben: igazán.
És évente egyszer idehívom a társtalan lányokat, és az asszonyok közül azokat, akik tudják, mit jelent a magány. Idehívom őket, hogy a közvitézek se legyenek egyedül, hiszen rájuk sem szoktak gondolni már.
Virágot hozunk, és elhozzuk jókedvünket is. Az asszonyok nyári ruhájának, hogy a közvitézek kedvére legyen, alákap a szél. Ők félve néznek majd oda, de azért odanéznek. Mikor már jól kibeszéltük magunkat, csend lesz, de hirtelen összerezzenünk. Valahonnan a messziből zeneszót hallunk. Egyre közeledik, s amikor már egészen ott lesz, táncolni fogunk.
Táncolni fognak a közvitézek, és táncolni fog Kodkasza Anna is. Velük hajladoznak a fák, a bokrok, a virágok, velük a magasság, a mélység: mert bál lesz, sokaknak az első bálja tán.
És körben a földeken, a házakban, a falvak utcáin: Csóton, Vanyolán, Bakonyságban, Szentivánban, Pápateszéren és mindenütt meg fognak állni egy pillanatra az emberek. Megállnak, mert ők is hallják az égi zenét. Azt mondják majd: Anna napja van…
Aztán beesteledik, a virágok színe helyett a gyertyák fénye világít megint.
Így lesz vége a bálnak.