NAPÚT 2008/9., 116. oldal
Tartalom
Végh Alpár
Bál a temetőben
Aleš Šteger
Gyertya
György Attila
Elmélet és gyakorlat
A gyakorlat. Talán tizenhat éves voltam – azt hiszem, annyi –, amikor nagyanyám meghalt. Anyám bejött hajnalban, megcsókolt, és azt mondta: Kelj fel. Meghalt nagyanyád. Később tudtam meg – és senki nem kételkedik az édesanyja szavában –, hogy anyám, amikor bement Gyímesen a „tisztaszobába”, az anyjától kapott állótükör kettéhasadt. Ő kijött, felébresztett engem, aztán – azután(!!!) – konstatálta nagyanyám halálát.
Tudta. Senki ne kérdezze, hogyan.
Két nap múlva volt a temetés, régimódi, méltóságteljes szertartás, ami miatt ma is azt hiszem, amit. Soha nem látott rokonok mellett tanáraim, elöljáróim mentek a koporsó mellett. Akkor még nem értettem, miért.
Értem.
Eltelt pár év. Nem olyan sok Belesodródtunk egy belháborúba, amit nevezzen bárki forradalomnak, államcsínynek, akárminek: háború volt. Sorkatona voltam, lőttek rám, és lőttem a torkolattüzekre. A lázas napok után két hét múlt, amikor felhívtak otthonról és szóltak: eltemettük M. L.-t. Kicsit – nem nagyon, hiszen éppen szolgálatban voltam – összeomlottam. M. L. osztálytársam volt, barátom; soha nem volt fiútestvérem. Átsírtam akkor egy éjszakát, ezerkilencszázkilencven újévének nagyon elején. Aztán leváltottak az őrségből, viszamentem a laktanyába, valaki kezembe nyomott egy rumosüveget, és álomba ordítottam magam.
Pár évvel ezelőtt, amikor minden megváltozott, és a halál is, mint minden más, relatívvá vált, kaptam a hírt: meghalt K. E.
A férje írta.
Semmit nem kellett volna jelentsen az a hír. E.-t évek óta nem láttam, csupán hallottam róla. Nem is érdekelt. És mégis, ő volt az első szeretőm, aki meghalt. Hirtelen nagyon megöregedtem. Nekem már halott szeretőm van.
Azóta sokan elmentek „keletre”, ahogyan azok mondanák, akiknek már nem hiszek. Mások, akiknek még nem hiszek, azt mondják: „megtértek”. Teljesen mindegy: utánuk személyiségük alakú űr marad.
Az elmélet. Van egy cerveteri szobor. Síremlék. Szakállas, mosolygós, mandulaszemű etruszk öleli át asszonya vállát, és derűsen néz az örökkévalóságba.
Ez az ember én vagyok. Ahányszor csak átöleltem szeretőim, asszonyaim, feleségem vállát, az ő mosolya van arcomon. Azt is tudom, az idők során elkopott kezemből a kupa, amelyben az élet vize: a Bor van.
Így gondolok vissza majd magamra is. Mosolyogva.