NAPÚT 2008/9., 109–113. oldal
Tartalom
Elmer István
A piroscsíkos cukorka
Végh Alpár
Bál a temetőben
Mohás Lívia
Temetőről gondolkodni kislánykorban, időskorban
Kislánykorban
Fekete kutya a temetőgarádnál
Regina elindul a szőlőhegyre. Sose volt ily későn a szüret. De most kevés a fogat, a faluból elvitték a lovakat a frontra katonalónak. A hordós kocsik elé kölcsönkért lovakat fognak, egymástól kéregetik el az emberek, várni kell kinek-kinek a sorára.
A hegyen csípős a szél, biztosan kékre-zöldre dermed a szedőlányok keze.
Latyakol, cuppog a sárban, a fekete hócipőbe felül is, alul is beszivárog a víz.
Etuska jön a temetőgarádnál. Rózsaszín berlinerkendőjét a mellén keresztbe vetette és hátul a derekán csomóba kötötte. Csizmája sáros. Didereg, pedig a kendője meleg. Etus már megint fél.
Regina csalogatja a hegyre, keverjük meg együtt a birkapaprikást! Dagasztják kettesben a sarat, és már ketten citeráznak, szoronganak, amíg csak el nem tűnik mögöttük a temetőgarád.
Az a fekete kutya, a sárga pontos szemével és a fényes, tüskés bundájával, ahogyan mindig, ott ül a garádban és rezzenéstelen szemmel néz, ez a fekete kutya más, mint a többi. Vacogni kell a látásától is.
– Nagyanyámat csendesen követte! – mondja Etuska. – Nagyanyám észre se vette és még a pitvarba is bement utána. Már bezárta a pitvarajtót, aztán csak megfordul és ott ül benn a sárga szemű, nagy fekete kutya azzal a rezzenetlen nézésével, ott ül a tűzhelynél. Nagyanyám meg odafutott a polchoz, ahol a porcinkulai búcsús szenteltvizet tartja, hogy meghintse véle a fekete kutyát. De még a gyöngyös imakönyvét is felkapta, hogy abból elimádkozza a purgatóriumbeli lelkekért szóló imádságot. Ám ahogy megfordult, már csak egy kis füstöt látott ott, ahol a kutya ült az elébb.
Felérkeznek a Galagonyás-dombra, Regina nagy bátran hátrafordul.
– Ott ül-e még? – kérdi Etus suttogva, vigyázón csak előremeredve.
– Eltűnt! Csak egy kis füstöt látok a garádnál! – A hegyek is pipálják a füstöt, kék pára lebeg a galagonyabokrok közt, a temetőgarád csupaszodó gallyairól az esőcseppek idecsillognak, de a fekete kutya sehol.
– Nagyanyám azt mondta, hogy ez a Birkás Tóni lelke. Aki már tavaly elesett a fronton.
– No, most a Hosszúlábú Asszonyt is meséld el!
Etus szív egyet az orrán, eldugja fázós kezét a berlinerkendője alá, és rákezdi.
– Apó, meg egy másik ember szekéren jöttek egy este itt a temetőgarád mellett. Látják ám, hogy egy asszony, akinek nagyon hosszú a lába, csak általlépegeti a garádot és feléjük indul. Ez volt a Hosszúlábú Asszony, aki a temetőben lakik, kétszer olyan hosszú, mint egy meglett ember. A lovak közé csaptak, de az Asszony utolérte őket és fellépett a kocsisaroglyára. Ekkor a lovak első lába felemelkedett, meg a rúd is, meg a kocsi eleje is. Akkora súlya volt annak a Hosszúlábúnak! Apó meg rákezdte a halottakért szóló imát, mire a harmadik vershez ért, addigra a lovak visszaereszkedtek, az Asszony meg eltűnt.
Tanakodik magában Regina: mondja vagy ne mondja? Apó, mikor beiszik a pincéknél, akkor összevissza rángatja a gyeplőt. Ágaskodnak a lovai a sík utcán is, még a községháza előtt is. Még jobban ágaskodnak a temetődombnál, ahol hepehupás, emelkedős-lejtős az utca. Ezt a csúfságot a Hosszúlábú Asszonyra fogja. Kitalálja, hogy mentse magát a pletykázó asszonyok előtt.
Etus szürke szemét bánatosan forgatja, rebben a fekete pillája. Durcás. Azt mondja, lehet, az Apó részeges meg hazudós, de az öregasszony nem hazudik soha, és a fekete kutyát ő mesélte először.
– Ó, hát csak úgy szórakozásból mondogatja, a mesélőkedvéből. De ő maga sem hiszi. Én is csak félig, de te, Etuska, kicsit buta vagy. Te mindent elhiszel egészen!
Etus szipog, hallgat és haragszik. Felveti gombszerű orrát, hátracsapja a foncsikba font haját és mikor a szőlőbe érnek, szó nélkül elszalad. Be a tőkék közé, beáll Rézi néni mellé szedőnek. Énekel kacskaringós, sipítós hangon, együtt a többivel. Olyan idegen lett.
Hurcolja a parazsat. Mert faszenet égetnek és lapátokra rakják. A szaladj-ide-oda gyerekek kapnak egy-egy parazsas lapátot és viszik a tőkék közé a szedőkhöz. Ezen melengetik meggémberedett ujjaikat az asszonyok.
Regina nézegeti a szőlőhalmokat a kádban, meg a must csordogálását, de Etus nélkül árva. Amikor birkapaprikást enni összegyülekeznek a kis háznál, Etus akkor se hederít Reginára.
Nagy tálakba méri ki az ételt Etus nagyanyja, és öten körbeguggolnak egy-egy tálat a földön, mások a veranda széles, kőből faragott párkányára teszik a tányért és úgy kanalaznak. Regina besomfordál a kis házba egy kanálért, és leguggol enni az Etusék brancsába. Forró és csípős az étel.
Már bánja, hogy részegesnek mondta Apót, a nagymamát meg hazudósnak, Etuskát meg butának, aki minden szellemhistóriát elhisz.
Olyan hamar szürke a délután, hideg eső csepeg, a Nap sehol, csak szedegetik a szőlőt, a gyerekek lődörögnek a parazsas lapáttal.
Estefelé a népek csapatokban indulnak vissza a faluba. Ahol elágazik az út – mert a hegyen át, egy gyalogos ösvényen is lehet a faluba menni –, Regina kiválik a csoportból. Ballag magában a galagonyabokrok közt a temető felé.
Gyorsan sötétedik. A szél megsuhintja a bokrokat. Akkor a csipkebokor másik oldalán, a temetőgarádnál megmozdul valami különös, fekete árnyék. Ott ül a fekete kutya, rezzenetlen, sárga pontos szemmel.
– A vízmosásnál lakom – szólt a fekete kutya –, mi már találkoztunk egyszer. Itt fenn soha nem volt társam, de néha, amikor a vízmosás megnyílik alattam így estefelé, lesétálhatok egy barna folyosón, le, a mezőn át. Akarsz velem jönni? A gyökerek alatt puha barlangok vannak, és benne különös lények élnek, küszködnek is, meg alszanak is ott sokan. Méláznak is, rátok is figyelnek, akik itt fenn hangoskodtok tarkabarka ruhában.
– Akarsz velem jönni? – folytatja a fekete kutya. – Opálos fény van lenn, és ott jobban látok, mint ebben a szemerkélő esőben a galagonyás parton. Nem erőltetlek, de szívesen elvezetlek az én vízmosásomhoz, a temető alá. A kidöntött fa takarja a lejáratot, lejöhetnél egyszer. Néha elbarangolok ott lenn messzire, és a másik hegyen, a Kőkötőn bukkanok fel ismét, az az alsó világ másik kijárata. Ne felejtsd el megnézni, ha nyáron arra jártok szamócát szedni. A legvastagabb tölgyfák között keresd. Talán engem is ott találsz. Azon a hegyen – és a fekete kutya orrával keletre mutatott.
– Ők már, onnan lentről, nem jönnek fel ide. Amikor kitódultok a hegyre, ti tarka ruhások, akkor az opálos fényből a barna barlangokból üzennek a lentiek értem, hogy nézzek szét itt fenn. Mert kíváncsiak és tudni szeretnék, mit csináltok, mit hangoskodtok erre. Laknak lenn mások is, akik élők és tavasszal majd feljönnek. Ők is, meg a parányi királynőik, meg azok katonái és a dolgozók ilyenkor ősszel, ebben a kezdődő télben áhítozzák a csendet. Mikor már közeledik a Nagy Aluszékonyság! Őt még nem láttam, a Nagy Aluszékonyságot, az élők csak egyszer láthatják. De a Nagy Aluszékonyság permetezését minden ősszel érzik. Szétszór valami finom ködöt a pillákra. Álmosak lesznek ettől még a hajszálgyökerek is, meg a karvastagságú nagyobb gyökerek. Annyira álmosak, hogy elfelejtik szívni a földből, amit kell. A szürke gyűrűs, a feketeszín-gyűrűs szürke lárvák tompa-buta álomba merevednek, ha látnád a kuka képüket!
Regina ámultan nézi a fekete kutyát, akinek megjött a mesélőkedve és így folytatta:
– Az apró hangyakirálynő a legjópofább, amikor félrebillen fején a korona, és a dolgozó hangyák még november végéig rakják, csak rakják vissza a koronát a szuszogó, hortyogó királynő fejére. Egyszer aztán ők is elpotyognak, szanaszét heverve az álomtól, a Nagy Aluszékonyság permetezésétől, és ott nyugszanak horkolva a trónlépcső körül. Tavaszig. Meg a millió katona is ásít csendben a kupolás tetejű palotában, a barna meg a borostyánsárga padlókon hevernek a fegyvereik nagy rendetlenségben. A legfinomabb folyosóik, szép barna kis járataik a sárga tolvajhangyáknak vannak, meg a vörös ruhájú erdei hangyáknak, rengetegen vannak s aludni akarnak. Vannak prémekbe burkolt lények is odalenn, a bársonyöltözékű vakondok. Három sündisznó félig összegömbölyödött már, alszanak. Akik már sohase jönnek fel (akik maguk is valaha tarka ruhákban szüreteltek meg dörömböltek idefenn a Galagonyás dombján), azt mondják: nekem fenn kell aludnom. Egészen addig, amíg meg nem látom a Nagy Aluszékonyságot, addig csak vendég, meg amolyan hírhozó, üzenetközvetítő vagyok a rét alatti világban. De itt fenn sem vagyok igazán otthon, mert nincsen barátom, egyetlenegy sincsen.
A fekete kutya kocog Regina mellett, néha felnéz rá a merev pillantású szemével. Amikor a kidöntött fákhoz érnek (egészen közel a temetőgarádhoz), Regina kérdezni akarja a fekete kutyát, hogy ismeri-e Etus nagyanyját. Tud-e valamit a harcmezőkről, Birkás Tóniról, a katonáról? Ismeri-e a purgatóriumban lakó lelkeket? Feléje fordul – de csak egy kis füst és köd párállik a vízmosás fölött.
Másnap halottak napja. Koszorúkat kell kötni a holtak tiszteletére. Jutka fog egy rozsdás kést, levágja a kerítés mellett virágzó lila és fehér krizantémokat. Leül a konyha földjére, ölébe veszi a karikába hajlított-kötözött fűzfagallyat, Regina adogatja kezébe a virágot, Jutka cukorspárgával ráköti őket körbe-körbe a vesszőre.
Ekkor jön Etuska. Morzsolt, nagy szemű kukoricát rágcsál; ilyet szokott főzni otthon a nagyanyja kék zománcos fazékban. Etus megrakja vele a zsebeit, átázik a köténye, és a főtt kukoricát szemelgeti ebédre vagy vacsorára. Nem szólnak, nem is néznek egymásra. Regina örül, hogy Etuska ott áll, némán figyelik a munkát, és akkor Regina Jutkának annyit mond, hogy tegnap egyedül volt a szőlőhegyen, és a fekete kutya a nyomába szegődött, elkísérte majdnem hazáig.
Mikor elkészült a virágos koszorú, Jutka a vállára emeli, a gyerekek kezébe ad egy csomag kis gyertyát, és elindulnak a temető felé. Lemaradnak Etussal, és neki Regina elmesél mindent, amit a fekete kutya mondott. Etus áhítatosan hallgatja. Mert látja Regina babonás buzgóságát, megbékél és megkínálja a főtt kukoricából. Nem jó barát nélkül, ezt a kutya is megmondta a hegyen.
Tele minden sír égő gyertyákkal. Szaladgálnak a sírok között. Regina kabátjára rácsöpög az olvadt gyertya. Este van, mégse félnek. Mindenütt emberek mozognak, hajlongnak a kőkeresztek körül. Koszorúzzák a kereszteket, csokrokat raknak a gyertyák mellé, komolyak, de nem szomorúak. A fényes temető játékos, mintha mindenki szórakozásból gyújtogatná a gyertyákat.
A templomból kihallatszik néhány öregasszony rekedt éneklése: „Ím, a bölcs Istennek ítélete szerint / Halandó testeink elvetett búzaként / Itt fognak nyugodni a nagy aratásig, / Feltámadásunkig.”
– Hiszed, hogy ezek itt lenn, akikről a fekete kutya beszélt, mind kikelnek, feltámadnak egyszer?
Etus elhiszi.
De Jutka nem. Jutka azt mondja, hogy aki egyszer meghalt, annak jó, mert már semmire sincs gondja és sohase jön vissza. Minek is jönne, ő se jönne vissza. Az öregasszonyok ott benn meg mintha felelnének, azt éneklik, hogy:
„Ha sokat kell tűrnöd, lelkem, el ne csüggedj!
Szívek fájdalmában szerfelett ne epedj,
Egy pillanat, s íme, megválsz e világtól,
S ment vagy minden bajtól.”
– Én se jönnék vissza – mondja Regina. – Jutkának van igaza, minek visszajönni?
Etus felcsattan.
– Úgy a! De akkor mégis vissza kell jönni, amikor mindenkit hívnak! Kürttel, harsonával. A nagy ítélkezésre. – Ezzel kihalássza köténye zsebéből és bekapja az utolsó szem főtt kukoricát.
Időskorban
Alázatért fohászkodva
Ha valami annyira biztos, mint a halál, akkor kézenfekvő, hogy a beállítódásunkat kell hozzá idomítani. Kiművelni az attitűdöt a temetőhöz és a véghez. Kénytelenek vagyunk alázattal és méltósággal elfogadni az elkerülhetetlent. Akkor érdemes nekifogni az attitűdművelésnek, ha valaki már eltelt az élettel. Az értelmes élettel. Mert itt ez a furcsa összecsengés: az értelmes élet készít fel a jó halálra.
Az élet értelméről a harmadik bécsi iskola beszél. Az első bécsi iskola (S. Freud) hívei, a XX. sz. elején, közepén főképp a szexuális elfojtásokkal küszködtek, akkor ebből fakadtak a páciensek pszichés gondjai. A második bécsi iskola (Adler) pácienseinek az érvényesülés a fő problémája. A harmadik bécsi iskola (V. E. Frankl) úgy látja, a mai embernek megrendült az élet értelmébe vetett bizodalma. Ezt az értelmet kinek-kinek magának kell kibányásznia a világ bármily kicsi jobbítására. Ez lehet az értelemkeresés középpontjában, az építés, az építkezés, a világnak, a környezetnek, önmagunknak konstruktív kezelése.
Vannak, akik nem félnek a haláltól. Ötféle attitűddel találkoztam.
– Talán azért nem fél, mert nem tud róla, hogy fél, hiszen sikeresen és kitartóan elfojtja saját halálának gondolatát.
– Talán roppant kevés fantáziával rendelkezik.
– Talán hisz a reinkarnációban, úgy tudja, előbb vagy utóbb úgyis visszatér.
– Talán a lélek végtelenségében hisz, úgy gondolja, lelke mindenképp élni fog tovább.
– Talán végtelenül bízik a Teremtőjében.
Aki fél, többnyire a halált megelőző szenvedéstől retteg. Már előre szenved. Ez, mint minden szenvedés, figyelmeztet, mert a szenvedés mindig azt akarja: valahol felhasadjon a lélek bőre, kifakadjon és kitisztuljon a seb, amire eddig nem mertünk komolyan ránézni: a megalázottságok, az irigységek, a gyűlölködések, a mulasztások, a bűntudatok, a félreértelmezettség, a ki nem futtatott tehetség, a ki nem élhető kínzó vágyak. A lélek kínja ez a félelem, innen indul a baj.