NAPÚT 2008/9., 106–108. oldal
Tartalom
Rakovszky Zsuzsa
Nagy, furcsa rét, szobrokkal
Mohás Lívia
Temetőről gondolkodni kislánykorban, időskorban
Elmer István
A piroscsíkos cukorka
„Összeszedem halálaimat. Szép anyám, ne sírj, a halottak boldogok, és feltámasztani úgysem lehet őket. Élni kell, hogy az elmúlás ne férkőzhessen a közelünkbe.”
Hajós a távolból ezekkel a szavakkal helyezte tenyerét anyja homlokára. Ha közel lenne, ha a közelében, ha éppen ott, ahol megszakadnak az eresztékek, mert már elfogynak a szavak, mint a cukorka az üzletben, megfagyna az ürességtől.
Gyerek volt, a cukrászdába ment, kezében nyomorgatta a néhány fillért, „nagyapa, nem tudnál adni valamennyit?”, mire az öreg zavartan elővette farzsebéből a pénztárcáját, s mintha éppen a filléreket nehezen találná, kotorászott benne, aztán végre földerült az arca, amikor kirázott belőle néhányat: „Nohát, mindig elbújnak ezek!”
„Olyat szeretnék, amelyiken körbefut a piros csík” – lépett be Hajós a falusi kocsma melletti cukrászdába, ahol Bejó néni állt a cukorkás üvegek mögött; mintha a bútorok tartozéka lett volna, része a cukorkának, az üvegedényeknek, háta mögött a polcoknak, része az évek óta ott porosodó csokoládészeleteknek.
„Nincs, kisfiam, elfogyott.”
„Nem baj, néni…” – lépett ki Hajós a vörös műanyagillatú helyiségből, „nem baj, néni”, botorkálta végig fejét az utcán, „nem az a baj, hogy elfogyott a cukorka, hanem az apám…!” De még mielőtt leülhetett volna az erdészet kerítésének kiugró peremére, ahová odaillatoztak a buxusbokrok, hogy az apjára gondoljon, a semmi-nincs apára, valahol a valós-lehetetlen térben a mozdony habot fújt az égbe, kifutott a szerelvény az állomásról. „Nagy a mi ürességünk, Uram!” – fohászkodott föl János, anélkül hogy valamilyennek is elképzelné az Urat. Virágcsokrot nyomtak a kezébe: „Aztán bátran viselkedj a szerb ellen, bátran, magyar emberhez méltóan!” A család egyes tagjai, mérsékelt lelkesedéssel megkockáztatták: „Talán tanul ez a fiú valami tisztességet ott a fronton.” Földudált a mozdony, a fiú hangját elnyelte a zaj, tizenhárom éves kistestvére érti a kiáltást: „Ihr versteht mich nicht!” – ti nem értetek meg engem!
Aztán János rázendített a teljes kótás népénekes könyvből a háromszázegyedik dallamra: Drága hazám te, / nagyok termőföldje, / Vérben is tied dicsőid legtöbbje… tompa, zúzó pukkanással egy puskagolyó. Szerbia oly szép. János üvölt: „Mentsetek meg, mentsetek meg, szabadítsatok meg ettől a gönctől, haza akarok menni, templomba járni és kurvák ölébe feküdni, nézzétek, ott a távolban, már közelít felém a golyó, még mielőtt ideérne, menekítsetek meg engem!”
A síron felirat: „Meghalt 1915-ben a szerb fronton.” Hajós neve a zöld mohássá öregedett sírkövön, nagyapja testvérének halála alatt: született és nincs vége… az övének még nincs vége. De már ott a jel… hiszen rávésték: született, utána pedig az elnyúló gondolatjel.
„Gondolatnyi az élet. Vagy még annyi sem?” – ült a kisgyerek az erdészet kerítésén, nem kapott cukorkát, de mit bánta, közben már majdnem hatvanéves, mellén összekeverednek a ráncok, arcán a nem tudás szélfútta utca, vasárnap reggel hívták, kiment a beteghez a cigánysorra, menteni a testet… „jaj, a testet, a lélek büntetését”.
„Meghalt. Nem tehetek semmit.” Kés villant előtte.
„Ha jó helyre szúr, azonnal halálos. A hegyes pengét néztem, az esélyeimet latolgattam. A férfi lassan közeledett felém, remegett a szája széle, megcsapott büdös, állott izzadságszaga. Mögöttem a halott asszony és a gyerekek. Lesték apjuk parancsát, hogy rám vessék magukat. Szép kis halál! – és mintha nem az én életem lett volna, fölröhögtem. Hová szúr? A hasi lágy részekbe, vagy a szívemet célozza, és a penge esetleg megakad a bordákban? Keveset éltem, keveset, keveset! – nem akartam meghalni. Vasárnap volt, odakint fény. – Keveset éltem, keveset! Hulljon darabjaira a világ, csak én maradjak életben!”
Hajós fájó talpával, hajszálérvérzéstől elszíneződött lábával, hályogtól megtámadott szemével, cukorbetegségtől meggyötört testével ott ült az erdészet kerítésén. Az idő, mint egy szenvedélyes harmonika-lefutás, úgy tárta szét és csukta össze szárnyait fölötte. „Hol vagyunk ebben a legyezőben?”
„Papa!… merre talállak, papa! Nem szégyelled magad, meghaltál?” – aztán ez a gyerek-vén, szánalmas-árvának kinéző férfi kotorászott a zsebében, előkerült a telefonja, egyre romló látásával – mint egy kihűlt tangó után – botorkált a számok között. „Fiam, hát nem veszed föl, fiam?” Nézte a számlapot, aztán lassan visszahelyezte a készüléket a zsebébe.
„Apadó víz vagyok. Nincs tovább kiút, nincs menekülés az életbe.”
Belekapaszkodni mindenbe, ami élő.
„–Halló, halló, az istenért, szóljon bele valaki!
– Halló – kényeskedett a vékony női hang.
– Máriával szeretnék beszélni.
– Én is szívesen beszélnék vele – csacsogott a nő.
– Adja, kérem, életbevágóan fontos!
– Már nem dolgozik nálunk. Férjhez ment, kiköltözött Amerikába.
– Kiköltözött…? Amerikába…? Hogyan tehette? Amikor én itt vagyok…
A nő közben letette a kagylót. Erőtlenül csúsztam le a telefonfülke padlójára. Amerika, istenem, Amerika, egy óceán, képtelenség! Rázkódtam a nevetéstől, és alig vettem észre, közben cseppek csorogtak végig az arcomon.
Egy nénike nyitotta rám az ajtót. Lakkozott retikül lógott a bal karján.
– Valami baj van, fiatalember?
– Kiraboltak… kiraboltak… – és a kagylót még mindig görcsösen tartottam a kezemben. A foglalt jelzés apró sípjelei kitartóan hangzottak belőle.
– Biztosan nem vigyázott eléggé az értékére! – és csöndesen becsukta az ajtót. Még visszanézett, majd szapora léptekkel elsietett.
S láttam, amint az elhagyott toronyból egy galamb röppen föl.”
„Cukorkát kérek, olyan cukorkát, amelyiken piros csík fut körbe” – a külvárosi üzletben megértésre hajlamos szánalommal tekintett az elhasználtságában is még mindig vonzó nő Hajósra: „Nincsen, nekünk soha nem volt ilyen”, és Hajós kibotorkált az üzletből: „Hát persze, bocsánat, hogyan is gondolhattam volna”, és leült a legközelebbi kerítés szélére, éppen olyan volt, mint az erdészeté, vagy talán éppen az, „miért nem hív a fiam, miért állt ott előttem huszonöt évével, tenyerével veri az asztalt, erős, barna a naptól, nem tudtam, mekkora a távolság köztünk, csak a szavakat hallottam: elveszíted a fiad…”
Nem lehetett visszatartani. Semmi erő nem segíthetett. Hajós ott maradt a maga elé helyezett fröccsel, „elment”. Az apja, ő bizonyára segíthetne, mert Isten messze volt tőle ebben a percben, és senki mást nem talált halott apján kívül.
Gyűlölte érte az anyját. Talán éppen az iskolából érkezett haza, vagy arra gondolt, egyszer neki is lesz újra apukája, mert hiszen a halál időn kívül való, s amikor kimondja: „az én apukám meghalt”, ez már maga az idő, tehát valahol lennie kell benne! – anyja olyasmit mondott: halála előtt már össze sem varrták, nem volt értelme.
„Minek nem volt értelme?”
„Hol a fiam? Egyszer majd kiterítenek, már nem lesz értelme összevarrni, és már nem látom őt?”
„És a cukrászdában elfogyott a cukorka?”
Az erdészet kerítésén ülve legörbült a szája széle. „Minden kívül van rajtunk, s minden idebent?” És hívta őket, a némák levegő után kapkodó tátogásával: „Papa és fiam, gyertek, menjünk sétálni, a szenvedélyek évada ez. Megmutatom nektek a folyóhoz vezető utat, a fát, amelyre annyiszor fölmásztam, és azt gondoltam, messzire látok onnan, megmutatom minden rettenetemet és minden szerelmemet, megmutatom a fákon a kérget, a fűben a leveleket, megmutatom minden nappalomat és éjszakámat, megmutatom minden megveretésemet, megmutatom a kavicsokat és a hegyeket, megmutatom a reggeleket, megmutatom a cukrászdát, és lesz benne cukorka…”
Szombat délnek tartották számon az időt az emberek. Hajós élni szeretett volna, de már nem tudta, mit jelent ez. „Csak a halál válthat meg az élettől?”, és abban a magányban, amelyben apja és fia között gyalogolt, már tudta, nem az élet és a halál, egyedül a bűn taszít ki a semmibe.