NAPÚT 2008/9., 105. oldal
Tartalom
Kornéli Bea
Kapcsolat D-dúrban
Elmer István
A piroscsíkos cukorka
Rakovszky Zsuzsa
Nagy, furcsa rét, szobrokkal
Gyerekkoromban a temető majdnem annyira hozzátartozott az életünkhöz, mint a ház, ahol laktunk, vagy az utcák, amerre sétálni szoktunk. (Egyéves voltam, amikor meghalt az édesapám, az ő sírjához jártunk ki.) Kétféle emlékképem van a temetőről: egy nyári, nappali és egy őszi, esti. Nyáron öntözni jártunk ki: emlékszem, milyen nehéz volt meleg nyári napokon felkapaszkodni az oda vezető úton a domb tetejére a nagy, fém öntözőkannával (mert dombtetőn van a temető, egyik végéből a városra, a másikból a szőlődombokra lehet látni). Édesapám halálára és temetésére nem emlékeztem, legalábbis tudatosan nem, így a temető sem kapcsolódott össze a gondolataimban a halállal, inkább egy nagy, furcsa rét volt, ahol szobrok is vannak (hegedülő bronzasszony, állát tenyerébe hajtó, mélázó márvány nőalak, koszorúval a kezében…). Akkor még csak néhány sírkő állt, többnyire az első sorban, ahová még száz évvel korábban temetkeztek a város gazdagabb családjai, onnantól kezdve csak sírhantok voltak, fejfával és sok virággal (a sírkőálítás divatja a hatvanas évek viszonylagos jómódjának idején kezdett elterjedni). Fű, fák, virágok és rengeteg fekete mintás, piros bogár: erre emlékszem a nyári temetőből.
A másik, az őszi emlékkép természetesen a halottak napi temetőt mutatja; ebben a képben már van valami borzongató: a sötétség, a lángok (a kis, kerek mécsesek, amelyek eleinte sehogy se akartak meggyulladni), a krizantémok a befőttesüvegekben, a szobrok, ahogy előfehérlenek a homályból, és a végén, a nagykeresztnél az a rengeteg gyertya, amelynek lángja szinte egybefolyt a sötét szőlődombok háttere előtt – ez már-már ijesztően, elviselhetetlenül szép volt; még szerencse, hogy utána mindig elmentünk a cukrászdába egy gesztenyepürére – ez az ellentét a titokzatos szépség meg a meghitt, hétköznapian kellemes környezet ellentéte is hozzátartozott a halottak napjához, amelyet különben, hiába esik őszre, mindig is a téli ünnepek bevezetőjének éreztem, a karácsonyvárás kezdetének (talán a gyertyák miatt is)… Most is nagyon szeretem ezt az ünnepet, szeretem, ahogy megindul szinte az egész város, mécsesekkel, koszorúkkal – ilyenkor erősebben érzem az összetartozást a többi emberrel, azokkal is, akik még itt vannak, meg azokkal is, akik már nem – ez utóbbiak, sajnos, évről évre többen vannak.