NAPÚT 2008/9., 64–65. oldal
Tartalom
H. Hadabás Ildikó
A kés
Berecz Ágnes Gabriella
Éjjel, a sarokban
Bernáth Zsolt
A lebbenés
(Portrék, részlet)
Egy nagyon kedves hölggyel kezdeném. Sajnálom, hogy nem ismerhetted, majd talán ha visszajön egyszer, akkor be tudlak mutatni neki. De ez még messze van, bár ki tudja kifürkészni a sors útjait?
Most csak képzelj el egy szőke kislányt valamikor a század elején egy kis faluban. Ott élt ő édesanyjával és öt testvérével. Édesapja abban az évben halt meg, amikor ő megszületett. A legendák szerint a munkából hazafelé menet megállt egy fa alatt, és megállt a szíve is azonmód. Nem láthatta, amint ez a szőke kislány úgy hatévesen betöri a fejét, pontosabban egy fiúpajtása töri be, a kislány sírva szalad haza, ám már kiáltja is vissza a fiúnak: – Anyukám beköti a fejem, aztán megyek játszani!
Azonban anyukája részéről egy kiadós verés várt rá odahaza, persze csak a fejbekötés után.
Ez a kislány tizenhat évesen Pestre került cselédlánynak, és egy gimnáziumi tanár családjánál szolgált. Egyszer hazafelé menet lekésett egy vonatot… amelyet felrobbantott Biatorbágyon egy Matuska Szilveszter nevű ember. Persze nem azt a vonatot várták a merénylők, de ez már nem menthette meg a sok-sok áldozatot. És ez a lány soha többé nem késett le egyetlen vonatot, buszt sem később az életében, mert hajlamos volt akár egy órával előbb is kimenni az állomásra vagy a pályaudvarra.
Korán szült, húszéves sem volt még, és sokáig nem ő, hanem édesanyja nevelte kislányát. Akkor váltak ismét egy családdá, amikor megismerkedett későbbi férjével, akinek haláláig hűséges társa maradt. A bácsi sokkal idősebb volt, és igazi életművész. Kártyázott, arannyal kereskedett és háziúr is volt. Megesett, hogy egy többnapos kártyaparti után hazakeveredve csak ennyit tudott mondani: – Nincs semmink. – De az is előfordult, hogy övék volt a fél utca.
A háború alatt számosszor történt meg, hogy nem engedte feleségét az óvóhelyre, noha bőszen szóltak már a szirénák. Inkább palacsintát süttetett vele a konyhában, míg ő újságot olvasott a heverőn. Csak miután egy közeli detonáció elvitte a konyha külső falát és kirepítette a palacsintasütőt remegő felesége kezéből, csak ekkor tápászkodott fel komótosan, és közölte: – Most már menjünk le.
Ez a sokat megélt nő negyven évig lakott a fővárosban. Semmi nem vette rá, hogy elhagyja otthonát, sem lánya, sem unokája születése. De amikor én bekéredzkedtem e világra, habozás nélkül leköltözött a vidéki városba, ahol családja élt, és jött vigyázni rám.
Ő tanított meg biciklizni.
Ő vitt először Pestre mozgólépcsőzni, metrózni, nyaralni.
Ő ült mögöttem a szánkón még hetvenévesen is.
Ő gyógyított, amikor beteg voltam, ő adott olvasnivalót, ő mesélt nekem mindenféle csodálatos történeteket, ő készített illatos habfürdőt.
Kamaszkoromban ritkábban látogattam, néha furdalt is miatta a lelkiismeret. Felnőttként igyekeztem ismét sűrűbben látni, főleg miután kiderült, hogy halálos betegsége van, ami miatt tíz évet jósoltak neki az orvosok. Tizenötöt élt még. Amikor bement a kórházba első komoly kivizsgálására, nem tudhatta, nem tudhattuk, kijön-e még. De aznap virágot locsolt, noha búcsúzkodott egy kicsit.
Soha nem láttam kétségbeesni vagy lázadni sorsa ellen.
Imádkozott sokat. Nem feltűnően, nem a külvilágnak. Néha csodákat láttunk, amikor az Úr meghallgatta őt.
Utolsó születésnapját családja körében töltötte. Nagyon öreg volt már, nagyon gyenge és nagyon beteg, de viccelődött, és boldog volt. Kicsivel később annyit mondott, hogy teljesült már minden kívánsága. Pár nap múlva halt meg.
Nagyon féltem a halálától, tudod? Nem attól, hogy elmegy, hiszen tudtam, elvégezte már a dolgát. Magától a Haláltól féltem, ettől a rettegett angyaltól, akinek hatalma van elvinni őt erről a Földről. A hatalmas Misztériumtól féltem.
Aznap már nem kelt fel, nem is beszélt, nem is evett. Amikor utoljára fogtam meg a kezét, egy galambot láttam lebukni az ablak előtt. Megértettem. Felkészültem, amennyire fel lehetett készülni. Délután fél négykor jöttek el érte. Ahogy az ágyon feküdt békésen, a szoba még tele volt lényével, szinte még nyitva volt a kapu, amelyen eltávozott, és valami nagy-nagy alázatot éreztem. Valami megnyugvást, hitet és bizonyosságot, hogy ez így van jól. Megkaptam a kegyet, hogy elbúcsúzhattam. Csak annyit kértem, hogy ha visszajön, szeretnék vele találkozni. Mert szeretném viszonozni mindazt, amit tőle kaptam.
Ő szeretett engem legjobban a világon, tudod? Ő jelentette az egyetlen biztonságot, a kiszámíthatóságot, amit később hasztalan kerestem az életben. Amikor elvitték, akkor összeomlott valami. Mert már fizikailag sem volt ott, érted? És hiába tudtam, hittem, hogy máshol van, megszakadt a szívem a koporsó láttán.
Nemrégiben elmentem abba a pesti házba, ahol oly sokat nyaraltunk együtt. Barátnője, akinél laktunk ilyenkor, régen meghalt már, a szomszéd néni engedett be, és csodák csodája, még emlékezett rám. Megindulva néztem szét az ismerős udvarban, ahol nem jártam húsz éve.
A falak lehámlottak már.
A kertnek, ahol oly sokat kertészkedtem kisfiúként, a sufninak nyoma sem volt.
A patak volt csak ismerős, és a kőhíd.
Nem sokat maradtam ott. Nem volt már ott dolgom.
Nemrégiben ismét eljött hozzám. Álmomban. Kilépett egy ajtón, mosolygott és közel hajolt. Éreztem arca melegét, bőre simaságát, pont mint azelőtt. Felfoghatatlanul életszerű, fizikai élmény volt. Sírva ébredtem fel, de ezek nem a fájdalom könnyei voltak.
Mert tényleg itt volt, visszajött vigasztalni azokban a napokban, amikor nagyon szükségem volt erre.
No, választottál már? Hisz bele sem lapoztál az étlapba. Jól van, kicsit abbahagyom a mesét, nézd meg a menüt, aztán folytatom. Én most is egy kis fehérbort fogok inni, ahogy a múltkor. Koccintasz velem? Mire iszunk? Van egy ötletem. Igyunk a sátorra meg a Led Zeppelinre! Látom a szemeden, érted, mire gondolok. Egészségedre, Kedves!