NAPÚT 2008/9., 61–63. oldal
Tartalom
Petz György
Ismeretlen magyar költő sírverse
Bernáth Zsolt
A lebbenés
H. Hadabás Ildikó
A kés
Ott ült a nő és a férfi némán a rozoga Ladában, és szótlanul hallgatták azt a különös kopogást, amely már egy órája kísérte őket. Csak lopva vetődött fel bennük, el-elharapott megszólalásuk előtt, hogy talán ezzel az öreg jószággal lehet megint valami baj, mégsem mondták ki a tabut, mert ezzel talán elodázhatják a rosszat. És most a csend is nagyon jólesett mindkettőjüknek.
A nő elnézte a tél tájainak éles kontúrjait az elváló piszkos színű hátterekkel, és Bruegel jutott az eszébe: képeinek metsző hidege, szegénységszaga, téli tájainak időtlensége. Szerette ezt a régen volt világot. S ahogy nézte a budai hegyeket a lassan keringő varjakkal, átcsúszott abba a bruegeli másik időbe, amelyben ugyancsak kerengtek a végtelen égbolt alatt a fekete madarak, a németalföldi táj befagyott tavának jegén pedig az emberek. Korcsolyáztak ugyan, de soha nem hallotta meg a hangjuk nevetését. Mégis végtelenül boldognak gondolta őket az időnek ebben a kimerevített pillanatában.
– Talán az a világ még ismerte a teremtés rendjét – gondolta –, és el is tudta fogadni azt. – Bizonyára ezért nem érzett soha a németalföldi festő képein zavaró vágyakat.
A nő utaztában élvezte a jelen és múlt tájainak összefonódását, miközben öntudatlanul hallgatta a kocsi hangos motorműködésébe beleolvadó monoton kopogást, amely szinte elzsongította. Megfogalmazhatatlan boldogságot érzett.
Hirtelen értek be a fővárosba. A téli világból az évszaktalanba. Még egy-két kör az utcákon valami jó parkolóhely felé, s az időtlenség filmje fájdalmasan elszakadt. Valóságszaga volt itt már mindennek. Mikor körülményesen kikászálódtak a kocsi és a csomagok fogságából, a férje döbbenete visszafordította elindulását:
– Te, nézd csak, mi van a kocsi tetején!
Először nem is vette észre, annyira odasimult a tető alumíniumkereténél futó vájatba, közelebb hajolva hűlt el a disznóölő kés megpillantásakor. A férje mindeközben nevetve csóválta a fejét:
– A kertben használtam utoljára, milyen furcsa, hogy idekerült, s az még inkább, hogy nem esett le.
– Uram, Isten! – kapta el a nőt az emlék, s az autózás kiváltotta hányinger. Leemelte valamikori gazdag nagyapja Amerikából hozott acélpengéjű kését és beletette válltáskájába. A vége kilógott belőle, de csak annyira, mint gyermekkora sajgásai. Ezek a sajgások imákba zárt titkok voltak, csak az Istenre és rá tartoztak. Hát most az egyik ajtó nyitva maradt, mert nem tudta jól becsukni.
Elborulva, félig öntudatlanul nyitotta ki házuk kapuját, s vette az irányt a végtelen lépcsősoron felfelé-befelé, s miközben cipelte az eldeformálódott csomagokat, a táskájába rejtett kés hegye bele-belenyomódott a karjába. Mire felért az ötödik emeletre, hallotta, hogy részeg apja dülöngélő ajtónyitása becsapódik előtte. És ő ott állt mindenen kívül, mint mindig. A lányok titkokat sugdolózó összebújásán, a kitűnő tanulók magabiztos bennfentességén, a szerelmen, az egész életen kívül.
Csend vette körül, és olyan fehérség, amilyent csak olyankor látott, amikor elvesztette az idő jelenét. Elég volt ehhez néha egy szó kiváltotta emlékkép, torzra sikerült mosoly, és máris magába fordult. Elnémulásaiban fogódzót keresett a jelen értelmezésére a múltban. Semmi sem érdekelte ilyenkor, csak az idő és történet párhuzamainak miértje. Legtöbbször logikátlanul kapcsolódtak össze ezek az emlékképek, amelyeknek nem is volt mindig történésük, csupán érzelmi láncszemeik, felsejléseik. Olyanok, amilyenekben újra rá lehetett ismerni a múltra, a gyermekkori kegyetlen hidegekre, amelyekben didergő rongyaiban például az a bizonyos öregember odaszögezve a hosszú, utcafrontú ház sarkán, moccanatlan, nap mint nap álldogált. És ő nyolcévesen megrendült, mert nem volt rajta zokni, kabát, cipőfűzője sem volt, s talán már nem is ember volt. Mindig ránézett, feketén, rezzenetlen, és ő sokáig akarta, szerette volna viszonozni a tekintetét, de a kezek továbbráncigálták. S egyszer csak, nem támaszkodott ott senki. Csak a helye volt meg az öregembernek, és a rettenetes hidegben üresen maradtak a falak, a lengő kapulécek, az utca.
– Hol van? – kérdezte a felnőttet. Mindig így kérdezett. Soha nem értették meg elsőre, mit akar. – Pedig annyira egyértelműek a dolgok – gondolta akkor.
– Kicsoda?
– Az ember.
– Miféle ember?
– Hát, az ideszegzett.
A felnőtt körülnézett, lehajolt, és azt súgta neki:
– Megfagyott.
S miközben odalehelte a fülébe, fehér csíkot húzott hangjával kettőjük közé.
– Övé volt ez a ház, meg a kovácsműhely, tudod? És megbüntették érte.
Hát ennyi volt, így tűntek el a fontos dolgok a látható világban. De ő megőrizte belőle azt, amit tudott, és ha fehér volt a csend, előhúzta az arcokat, a hangokat, a mosolyokat és fájdalmakat az emlékezés kamrájából. Mint most is. Az apja hangját, azzal a borzalmas éjszakával, amikor a mamát, igen, a mamát meg akarta ölni. Csak azért nem tudta, mert a disznóölő kést nem találta. Hallották mind a ketten, a mamával együtt, aki odabújt mellé az ágyban, átölelte, hogy meg védje, miközben közvetítette a kinti zörejek késkereső állomásait:
– Nem találja!
A villák és a kanalak csörögtek, zörögtek, doboltak az agyában, miközben fejét beleszorította a mama hálóingébe. És egyszerre csak eltűnt minden idő. Nem hallott semmit, izzadság folyt ki minden pórusából és elöntötte, a szemhéját pedig olyannyira szorítva tartotta, hogy úgy érezte, szemgolyója beleesik a feje közepébe. Legtöbbször azt sem vette észre, hogy a mamát kicibálják mellőle az ágyból, annyira behúzódott abba a benti világba. Mereven feküdt ilyenkor, láthatatlanul, és ő ezt soha nem mondta el senkinek. Nem lehetett. Semmit sem lehetett, csak némán megjegyezni a borzalmakat.
– Istenem, az a kés! Ámerikából – mondta hangosan, s szemét összehunyorítva arra a belőle kiszóló hangra figyelt, amely a nagyapjáé volt. Kissé gunyoros, kissé megvető és kívülálló.
– Hát most megint itt van Amerika! – gondolta, s összerázkódott. Az ura csak nézte csodálkozva, értetlenül. Kívül hagyta Amerikán őt is, mert az élők úgysem érthetik meg a holtakat. A kopogások életét. A politika büntetéseit, amelyeket ószövetségi módon hetedíziglen hordozni kell, s újszövetségi kereszténységgel megbocsájtani, hogy egyszer talán meg lehessen szabadulni tőlük.
Aztán a férjére nézett és csak annyit mondott:
– Milyen kár, hogy vannak dolgok, amelyek nem tudnak elveszni.
Magában pedig azt gondolta:
– Legközelebb elásom Amerikával együtt a telken. – S kinyitotta a jelen ajtaját, hogy végre mindketten bemehessenek rajta.