NAPÚT 2008/9., 56–57. oldal
Tartalom
Cseh Katalin
Az utolsó történések • Hiány(ok)
Sándorfi András
Kapcsolatok • Pogány köszöntő
Farkas Kálmán
Ősz
Állok valami előtt,
de nem tudom, mi az,
színeket lóbál az ősz
míg ég a kerti gaz,
lenyomva a rugalmas
láthatár kilincsét
átnyikorognék egy
másik dimenzióba,
de utamba áll
régi barátom,
az öreg diófa.
Finita?
Ezek már az utolsó versek.
A halál is fogam közt herseg.
Daktilusok, jambusok jönnek,
dőlnek szemükből mora-könnyek,
eltolódott sormetszetekre
szitál hívó- s kínrímek ezre.
Kiszorítósdit játszik velem
s harsányan fölnevet a jelen:
Én vagyok a násznagyod, a vőd,
hamvadt múltad, sorvadó jövőd.
Eljön majd az utolsó szonett,
vagy már el is jött, és odalett
egy érdekes sors, de megérte,
emelkedő vagy ereszkedő
ritmus kényszerít-e majd térdre?
Agykeresztre verve
Valami furcsa már erre sompolyog,
pedig kint lángol a som, a kökény
s fonódik a történelem körém,
szólnak szilszkinbe vont tébolyult dobok,
csömörlött bolygó sava, krétertorok-
hányadéka fröccsen majd s a födém
beroggyan. A jelen ocsmány ködén
ismét átvillan a vörös, a horog-
kereszt, a fullajtár hiába cikáz,
csak a rettenet járja, a vész, a gyász
míg stádiumokon billenünk át.
Ember vagyok e fonák közegben, mert
cipelem a vérző, agykeresztre vert
gondolatot, melyben ott a tovább.
Aztán
Mikor már nem kell
megértened semmit
kitüremlődsz
az idő gubójából,
szárítkozol a
tér redőiben,
aztán a lélek,
az örökkévalóság
lepkeszárnyaival
szétsuhansz
a mindenségbe.