NAPÚT 2008/9., 49–50. oldal
Tartalom
Marafkó László
Vendéglét
Kőszegi Szabina
Setna története
Iancu Laura
Pater noster
Az asszony két száraz tenyerével támaszkodva próbált felállni az ágyról. Mint aki versenyfutásra, a legvégső meccsre igyekszik, nyögve emelte testét a szúrós szalmakupacról a kályha mögötti sarokban. Az októberi szél a kéményből a szobába tessékelte vissza a füstöt, ami a vályogfalak nedves testére feküdt. Sötétedő tekintetével a homályosra füstölt, verejtékező ikonról már alig láthatta az ősz hajú Istent. Vánkosa alá nyúlt, előkotorászta a szentelt virágot. Összemorzsolta a Szent Antal csipkét, alaposan bedörzsölte vele mellét, szívét. Aztán a szenteltvízből kortyolt egyet, megmosta szemét: hátha megered a könnye.
Szeretett sírni. Valamikor sokat sírt. Amikor még erős asszony volt, elég volt keserves balladákat dalolni s már patakzott is orcáján a könny. Úgy hitte: az ítéleten egyedül a könnyek számítanak majd. A könnyek üdvözítenek – gondolta –, hiszen az ember egyedül akkor őszinte, amikor sír. Sőt, az embert sírni tudó képessége különbözteti meg a többi élőlénytől. Az, hogy ura halála óta egyszerűen nem tud sírni, nem hullnak könnyei, elviselhetetlen félelemmel töltötte el! Ismét ivott a szenteltvízből, orcájára hintette cseppjeit, reménykedett. „Istenem, Istenem, árazd meg a vizet…” – dúdolta magában.
„Ne sírj, asszony, ne sírj! – szólt a lecsukott szemében újból megjelenő, hazalátogató urának a lelke –; ne sírj, mert könnyeiddel elárasztasz itten engemet! Akkora vízbe’ vagyok miattad, hogy immá’ elnyuvadok! Ne nyuvassz meg!”
Az asszony, bár nem először hallotta ura figyelmeztetését odaátról, megrettent. Boldog volt, hogy jelenlétre bírta a szellemet.
„Hallja-e! Ha kend, amint mondja, a purgatórba van, ahol ugyebár örökös tűz ég, akkor hogy merülne kend ott el?” – marasztalja a feleség a látomásban a hangot.
Ilyenkor, halottak napján, különben a faluban úgy hiszik, az elhunytak lelke kijárót kap, egykori, földi otthonukba látogathatnak. Egyedül ezen a napon nem tudnak ártani az élőknek. De az asszony ezt a hiedelmet sem osztotta, mert ő úgy tapasztalta, a lelkek mindig is ott vannak a faluban, a házában, csakhogy a hús-vér ember azokat nem láthatja. Méghozzá azért nem, mert a szellemi létet nem láthatja a nem szellemi létezésű.
„Nincs az a szerencséje az embernek, hogy az Istent meglássa! Ahhoz előbb meg kell halnia! De hát ugye nemcsak a szemével lát az ember!” – oktatta gyakran a falusiakat.
Újabb kísérletet tett arra, hogy felálljon, arcot mosson, köszöntse a napot, jelezze a világnak, hogy van! Összeesett lábaira állt volna, de azok nem tartották meg. Hasonló helyzetben, korábban már réges-régen kiabált volna az udvarra fiának, unokáinak, hogy iparkodjanak a segítséggel. Most viszont csendesen ült, mint akinek önmagán kívül senkije nincs a világon. A mennyezeten szálló füstrengetegből ki-kilátszódtak a gerendák, egyiken ura kucsmája lógott, ami fényes éjszakákon holdfényt árasztott a szobába. Szikrázó szeméből párás csillagok szálltak a szoba egére. Párnája jobb sarkába nyúlt a szentelt gyertyáért. Meggyújtotta. „Pater noster!” – idézte volna Istenét a helyszínre, akihez oly sok évtizeden át úgy imádkozott, hogy az imák nyelvét nem ismerte. „Isten vaj’ béveszi e szavakat, vaj’ nem! Ha én nem is értem őket, Ő csak kell tudja, mit mondok!” – vigasztalta magát, amikor megkísértette a kétségbeesés. Mert a kárhozattól erősen félt. Ezért adta Istennek a legőszintébb emberi állapotát: a könnyeit. Mással nem is tudott volna kedveskedni néki.
Ölbe vette ura kardigánját, ami a szeretett emberét melegítette, amikor a halál elragadta előle, szorongatta, ringatta magát az ölelésbe, miként a világot lükteti újszülött fiába az anya. „Jánoskám, Jánoskám! Ki fog nekem érdemet szerezni, ha a világ elfeledett sírni?” – mondta a kötött ruhának, és a pendelye alatt reszkető hideg lábaira terítette. Két száraz tenyerét egymásnak támasztotta, szíve magasságába emelte, mint aki készen áll ama végső találkozásra. Mint aki már a Mindent látja, s a könnyeiből rakott létrán: elindult.