NAPÚT 2008/9., 38–48. oldal
Tartalom
Verrasztó Gábor
A ladik • Nagyváros • Majdnem vers
Iancu Laura
Pater noster
Marafkó László
Vendéglét
avagy a láthatatlanra vezérlő kalauz
„Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.”
(Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)
Szomorúság fog el, ha könyvtárban vagy éppen ócskapiacon olyan könyvre bukkanok, amely felvágatlan oldalakkal árválkodik. A szerző nélkülözhetetlennek vélt üzenetet rejtett bele, s kiderült, ötven, száz vagy még több évig senki nem vette a fáradságot, hogy feltépje az oldalak egybefüggő vékony hártyáját, befogadni a közlendőt.
A körülöttünk, felettünk szenvtelennek látszó világ is tele van feltöretlen üzenetekkel. Nemcsak bámulni, ámulni, meg kell tanulnunk olvasni is belőle. Nem belelátni vágyainkat, hanem általuk kilátni abból a szűkre szabott létezésből, amelybe a megélhetési küzdelem és a megszokás kényelme préselt bennünket.
A jelek
nekem is szaporodtak.
Egy nap, álombeli állapotban, lendületesen ereszkedő mozgással, miként a madarak, átsiklottam egy másik létbe, amely idillien leképezte a földit: párás mezőn, egy kerti asztalnál ott ült anyám és apám. Mivel az álomban is eltöltött a bizonyosság, hogy ők rég meghaltak, itt pedig várnak, tudtam, hogy az átsiklással, voltaképpeni halálommal megérkeztem egy másik világba. Sosem volt békesség vett körül, nem beszéltünk, s ők természetes derűvel fogadtak.
Amikor felébredtem, mindenfajta magyarázat nélkül és megfellebbezhetetlenül azt éreztem, hogy földi létem csak átmenet: valahonnan („onnan”) jöttem és valahova (ugyanoda?) megérkezem majd. Az álom erről adott hírt, ezt szondáztatta meg. A halállal kapcsolatos félelem, a visszatérés lehetetlenségének nyomasztó tudata, mely időm lejártából eredt, eltűnt. Mint egy megízlelt világ követe kezdtem új életet. Csakhogy ezt az életet kiteljesíteni nehéz, a hétköznapi beidegződések képesek visszaterelni az embert a távlatok nélküli monotóniába.
A történet
olyannyira banális, hogy szinte restellem.
Egy lakásfelújítás több hónapos tortúrája után, hetekig másutt lakva, a visszaköltözés kizsigerelt, türelmetlen állapotában, mikor a kocsiban a visszaszállítandó holmik a tetőig érnek, az ember odaül a volánhoz, s kinyitná a pedálzárat, mely külföldi gyártmány, s évekig megbízhatóan szolgált, bár az utóbbi hetekben néha megmakacsolta magát, s a kulcs elfordítása után is csak a sokadik kísérletre nyílt meg.
A fáradt izmokban már annak sejtése, hogy este a régi szobában a fészekmeghitté hevert ágyba dőlhetünk, a kulcs a helyén, elfordul – és a pedálzár nem nyílik. Az utcán a nyári vasárnap késő délutáni fényei, a kocsiban tömény sötétség. Újabb és tizedik és ötvenedik kísérlet – és a zár nem engedelmeskedik. Dühláva és kétségbeesés.
Egyórányi próbálkozás után körtelefon ismerősöktől beszerezhető készülékért (elektromos vágóeszköz), meg hogy a házból, amely előtt épp parkolunk, kapjunk áramot egy ismeretlen lakásból (majd kifizetjük), s engedelmes várakozás a szerszámok megérkeztéig. Közben időnként újabb kísérletek a nyitásra, mindhiába. A kulcsot forgató mutatóujjunkon a vízhólyag addigra kifakad, a vöröses, nyers hús sajgó sebszája már nem is zavar. Immár több óra telt el az első sikertelen kísérlet óta.
Az alkonyat hamut szitál, a dühödt kifakadások, önátkozások, életünk csődjére vonatkozó meddő önemésztés után váratlan sóhaj szakad ki belőlem. Hangtalan fohász, pedig hozzátartozó sincs a közelben, mert az is magában búsong valahol.
A fohász
pontosabban körülíratlan felsőbb lényhez szól, tehát bizonyosan nem a gyerekkorban a katolikus hittanórákon megismert, felhők közt trónoló „személyéhez”, a hatalmas és kimozdíthatatlanságában félelmes tekintélyt sugárzó Istenhez. Nem hozzá, de egyértelműen egy fölöttem s rajtam, sorsomon uralkodó hatalomhoz, még ha a pillanat vallásfilozófiai elmélkedésekre nemcsak tökéletesen alkalmatlan, de ilyesmi ellenjavallt is.
S a fohásszal egyidejű pillanatban, a rutinszerű kulcselfordítás után finom kattanás, a zár elengedte a kuplung és a fék egymáshoz kapcsolt pedáljait.
Öröm, szégyen és alázat. S rég halott anyám sokszor ismételt szavai: „Nem káromkodni, imádkozni kell.”
Pedig azt már akadozva tudok. Vagy nem akarok. Nem szeretnék.
Aztán elönt a megadó, fejet hajtó alázat, hála, fogadkozás a jóra. Hogy mostantól fogva majd… Ami idővel aztán – szégyenemre – felejtődik.
Tudom, hogy a Műegyetem tanára most levezetné, hogy milyen fizikai törvények alapján, mely statisztikai esély és mechanikai műveletek vezettek oda, hogy egy fáradt rugójú szerkezet végül még egyszer, talán utoljára kegyeskedett rendeltetésszerűen működni. És filozofálhatnék a véletlenről is, objektív voltáról, meg a törvényekkel való összefüggéséről.
Nem teszem, mert hittem: az a pillanat a rejtett erők működésére figyelmeztetett.
Nem a megtérésre, mert az megint más.
„És ezentúl már mindig így lesz?”
A kérdés
később, egy őszi napon, hazafelé menet, vezetés közben fogalmazódott meg bennem. Értelméhez némi magyarázat szükséges.
Akkor már több mint egy éve folyósították a nyugdíjamat, ám az évtizedekig végzett munkámat csak pár hónapja hagytam ott, a beleszólás hatástalansága, majd hiánya miatt immár évek óta reménytelennek érezve a helyzetemet. A kollégák sokáig nem is tudták, hogy kikértem a nyugdíjamat (s mivel vállalkozóként foglalkoztattak, nem is kellett tudniuk).
Életem – némi monotóniával – a semmittevés (ilyenre korábban sosem volt módom) és a napi feladatok, alkalmi megbízások rutinszerű hullámzásában telik. A tétnélküliség kényelmes és valószínűleg lassú halálra kárhoztató módján. A vérnyomáscsökkentő és -karbantartó gyógyszerek kilengéseket gátló éberségétől kísérve. A kérdés tehát ebből az állapotból fakadt.
S abban a pillanatban, mint a dárda, újra belém áll, amint a kocsi bal oldali ablakai hatalmas dörrenéssel szétrobbannak. Szenteste előtti nap, adventkor szokatlan verőfény, lakásunktól már csak jó ötven méterre vagyok.
Az imént még egy IFA teherautó mögött haladtam lépésben, a kocsi lassan balra, az út szélére áthúzódik, én megkönnyebbülten elhajtanék mellette, amikor bal fülem közelében ez az iszonyú robbanás. Nem tudom, mi történt, fékezek, kiszállok, semmi bajom, de az autó bal oldalába beleékelődve az IFA nyitott jobb ajtaja.
Mint kiderül, a vezető melletti ülésen a segédmunkás, még haladás közben kinyitotta az ajtót, s nem észlelve, hogy én mellette elhaladok, kiugrott az úttestre. A kivágódó ajtó az ajtókeretemet átütve a karosszériaoszlopban állt meg.
„Húsz centire a halántékodtól” – ezt már otthon, családtagjaimtól hallom.
S újra felötlik a pár héttel korábbi kérdés. Miféle „unalomtól” tartottam is én? A kényelmes élet egyhangúságától? Lám, másként is lehet, ha nagyon akarom. Szóval, becsüld meg, mi megadatott.
Persze, mondhatná bárki, a baleset csak számomra volt az, amit kihüvelyezni véltem belőle. Mert a sofőrnek talán az járhatott a fejében, hogy minek is jött télen munkát vállalni a fővárosba, ugyanis vidéki cigány ember volt, s ha falujában nem is, a köztisztaságiaknál a téli idényben, amikor megszaporodik a tennivaló, mindig van felvétel. Az aszfalton landoló segédmunkásnak talán az, hogy mégsem kellett volna aznap két felessel indítania a napot. Gondolom akkor, a vitájukat hallgatva.
Persze hogy nekem meg egészen más, frappáns válasz az új élethelyzetemben való ténfergésemre.
Pedig nem én akartam, nem én provokáltam ki azt, ami az adventi nyugalmat úgy vetette szét, mint a pelyvát. (Az unokáimat fél óra múlva kellett volna vinnem a kocsival. Micsoda szerencse, hogy nem ültek bent! Szerencse? Ne is merészkedjünk belemerülni az ártatlanok kímélésének sorsszerűségébe!)
Árnyékvilág
vesz körül bennünket. Nem a túlvilág, nem a másvilág, a halál értelmében. Kifehéredett árnyékvilág, mely csak akkor észlelhető, ha valamit megsértettünk. Tudatlanul, öntudatlanul, köztük erkölcsi értékeket, melyeket a látható és kitanulható emberi világ fogalmazott meg, de az örök érvényű sejtésére alapozva. Akkor ad jelzést önmagáról, ha e különböző világok úgy hatják át egymást, hogy határaik összeszikráznak. Mert áthatás mindig van, néma és nyomtalan, de kereszteződés csak ritkán. Okát megfejteni nem mindig tudjuk, s van, hogy annyit késik a magyarázat, hogy már semmi haszna nincs.
Ha ennyi világ képzelhető el, vajon hány olyan lehet, ami általunk elképzelhetetlen!
„Valami nagyon rossz érzés fogott el a vonaton” – idézi fel a meglett férfi kiskamasz önmagát, amikor egy nyaralásból egyedül jött vissza Budapestre. Ismerősök ültették fel a vonatra, hogy majd hozzátartozók várják a végállomáson. Amikor a pályaudvaron meglátta gyászruhás nagyanyját, már tudta, nagy baj van. Infarktusban meghalt az apja. Körülbelül abban a percben, amikor a vonaton az az érzés elfogta.
Milyen jelek és milyen módon keltek útra az éterben? Útra kellett-e kelniük, s nem valaminő állandó kapcsolat működik, mely vészhelyzetben felerősödik, izzásba jön?
Közeli hozzátartozó meséli: rossz álma volt. Tornateremszerű, magas helyiségben kötélhálón mászott egyre feljebb, hogy kijusson a fogságából. Már a mennyezetnél járt, de csak nem tudott átbújni a hálón, s izzadtan felébredt.
Másnap értesült róla, hogy testvérét abban az éjszakai órában súlyos közlekedési baleset érte, de szerencsére életben maradt.
Vajon milyen láthatatlan hálózat küldte vészjelzését az álom fátylában?
A válasz, meglehet, nem emberi jelzések formájában szintén itt van, de nem érzékeljük.
Az egymást metsző világok egyikébe zárt emberben néha megvillan – nem a felismerés, mert az logikai láncolatot feltételez, hanem egy szikra, mely a nem láthatót érzékelteti. Legalábbis a számunkra nem láthatót, bár az is a maga helyén van. Öröktől fogva. Örökké? Ezek már a mi fogalmaink. Amire a végességünk tesz érzékennyé. Ami nem érzékeny, az önmagáért van. Mi a felismerésekért?
Legyen világosság
– s lőn világosság! (Égő csipkebokorban jelenik meg a Bibliában az Úr.)
A fény. A fény gyermekei vagyunk. Ez a világ a miénk, ehhez idomultunk, érzékszerveink ezt képesek felfogni. A sötétséget mint ellentettjét tekintjük. Az sem másik világ – bár más világ, mint a fényé. Fény nélküli, ahol már csak tapogatózunk, más érzékszerveinkre próbálunk hagyatkozni, s mert elbizonytalanodunk, félünk. Pedig még ugyanabban a világban vagyunk, csak a látás képessége s a láthatóság nélkül. A másik világ (világok) e mögött van (vannak). Ezt sejtjük. Így mondják, akik ismerik. (Jézus: „Ti e világból vagytok, én nem e világból vagyok.”)
Hol van ez a világ? Az elképzelhetőn túl, a távolságok távolságán is túl? (Az eltávolítás emberi dőresége már csak ilyen.)
Mert mi van, ha itt van, a látható és érzékelhető világon belül, a modern fizika által megszondázott anyag mélyén? Körülöttünk. S a gravitáció által lepányvázott, a könnyű és szoros kölcsönhatások, kötések gúzsában leledző anyagi világ belül (befelé?) ugyanolyan végtelenbe tart, miként azt a táguló (lassulva vagy gyorsulva? – kiújuló vita tárgya) univerzumról következtethetjük. S e kettő valamiképp visszatér egymásba, önmagába. (Az ősi tudás is rögzítette ezt. Hermész Triszmegisztosz: „Az, ami lenn van, ugyanaz, ami fenn van, és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van.”) Az atomokon belüli és a makrovilág egymás ellensúlya. Ahol eme egyensúly nem áll fenn, ott lehet a két világ átjárója. A hiányzó tömeg, a sötét anyag és a sötét energia, melyre következtet a csillagászat s a kozmológia, de még nem lelt a nyomára, pontosabban csak a nyomára lelt, s magára a lényegére nem, itt lehet mintegy a „talpunk alatt”, belerejtve az általunk is láthatóba. A másik világ belezárulva az egyikbe, egymásba sajtolódva. A másik világért nem kell időutazást tenni, s még csak nem is arról van szó, hogy ritkán nyílik meg számunkra, hanem mi ébredünk rá ritkán arra, hogy feltárulkozott előttünk. Nincs rá szemünk, nincs hozzá fülünk, mert másra kalibrálták őket. Csak a leghétköznapibb dolgok, a látvány észrevételére. A káprázatra.
A rejtélyek természete már csak ilyen. Ismeretes, hogy Einstein a relativitáselmélet megalkotása után a megmagyarázhatatlan feloldására, teóriája érvényességének kiterjesztésére elméleti alapon bevezette a „kozmológiai állandó” fogalmát, bár ezt a rendszer szempontjából merőben idegennek találta. (Később élete nagy tévedésének tartotta a fogalmat.)
Nos, majd egy évszázad múltán, a világegyetem egységes fizikai magyarázatát kereső kutatók mintha igazolnák: Einsteinnek mégis igaza volt. A világegyetemnek körülbelül csak egyharmadát kitevő anyagot ismerjük, ám kétharmadát az ún. „sötét anyag” alkotja, s a további rejtély, a „sötét energia” pedig fékezi a tágulást. S mindezek létére különböző anomáliákból következtethetünk, de „kézzelfoghatóan” nem sikerült meglelni őket.
A makro- (Univerzum) és a mikrovilág talán a fekete lyukak gigászi szivattyúiban ömlik át egymásba (Teljesség). A „Hol a világmindenség határa?” kérdésre ennek alapján az a válasz, hogy sehol és ott, ahol akarom. Mert a Teljesség dinamikus egyensúly, vég nélküli egymásba hatolás, ki- és beforduló bendő, amely önmagát falja fel és teremti. Az Egyhez, az Egészhez hozzátartozik a szellem, amelyet az emberi analizálóképesség és -hajlam választott le az Egészről. A vallások Istennek nevezett Mindenhatója antropomorfizált, tehát „emberszerű” megjelenítései e szétválasztó szemléletmód kivetülései. A szellem ebben az értelemben tehát nem mozgató, mögöttes lényeg, láthatatlan erő, hanem a mindent (a láthatót, tapasztalhatót) átható valami, amely bizonyos pontokon (élőlények, ember) mintegy „megcsomósodik”, megsűrűsödik, kitüremkedik. Hogy miért nem a legkristályosabb formában? A kérdés etikai előfeltevésekkel motivált, ezért hamis. Olyan formában nyilatkozik meg, amilyenre – ez esetben a földi – eseményvilág készteti. Mert egyébként állandóan, végtelenül és korlátlanul jelen van, még ha érzékelhetetlen is. Ugyanis nem lényszerű és nem létezésszerű. Az emberi percepció viszont korlátozott, a nyelv pedig olyan absztrakció, amely csak e nyelv alapjául szolgáló tapasztalati világ felületes leképezésére alkalmas. A szellem tehát nem bújócskát játszik velünk, hanem mi játszunk töredékidejű színt egy roppant szivárványban. Ahova testi mivoltunkból megszabadulva lénytelen lényegünkkel visszasüppedünk.
Az univerzum rejtelmei. Vannak tehát, de nem látjuk őket,
nincs rá szemünk,
mert a szemünk csak olyan dolgok meglátására való, amelyek a szem kialakulásában is közrejátszottak.
Mert általában mit nem veszünk észre? Azt, ami bár ott van, de nem válik el, nem válik ki a környezetéből. Ami feltűnő, az különbözik, tehát látható. A szellem ott van, csak felfoghatatlan a minéműsége. Mintha nem is lenne. De időnként jeleket fogunk, valamiket, amiket jeleknek tekintünk. Jelenéseket a jelenségek érdektelen tömegében. A fantáziánk szüleményei – mondják a kételkedők. Igen, a szellemünké, amely néha ráismer az önmagával egylényegűre.
Amikor Einstein és a legnagyobbak a később igazolódó sejtéseikről beszélnek egymás között, nem is e rejtélyek lényegéről, hanem a birtokba vevő nyelvükről, tehát a megközelítés eszközeiről társalognak. Az a valami, ami a rejtély maga, az ember érzékei által megfoghatatlan, tehát csak párhuzamokkal írható körül. Ennélfogva a modern fizika, a kvantumelmélet, a kozmológia is létmetaforákkal él, még ha matematikát alkalmaz is. Egyfajta költészet. Más keveseké, mint az irodalom.
Profánul fogalmazva: Newton tehát pedellus egy elemiben, ahol a tanfelügyelőt Einsteinnek hívják, de ha az oktatási miniszter is megneveztetik, a dolgokra akkor sem derülhet fény, ráadásul az iskolánkat nem tudjuk sem befejezni, sem elhagyni.
Az életbe vetett
ember, mint roppant áramlatban igyekszik a part felé, amelyen ez áll: halál. S nem teheti meg, hogy visszafelé igyekezzék, az erős hömpölygés továbbsodorja. Megpróbálja elfeledni, hogy mi várja, az elméjét, kedélyét elterelő műveletekkel foglalkoztatni (munka, szórakozás, boldogságkeresés, szenvedélyek), de a hullámok végén ott magasodik a kiiktathatatlan vég.
De vég-e? Olyan vég-e, amire számítunk? Mivel a halál az élettől eltérő minőség, az életre kalibrált érzékelésünkkel és fogalmi világunkkal nem is lehetünk ráhangolva. Tehát nem is csak attól rejtély, hogy „onnan” még nem tért vissza ember, hanem attól is, hogy netán visszatérve nem volnának rá szavai, csak körülírni, képekkel megidézni próbálhatná a túlnaniakat. (Az átkelés és visszatérés csonka formájának tekinthetők a halálközeli élmények, amelyek inkább a „kapu” megközelítéséről, az átmenet és zsilipelés fázisairól nyújtanak – ha mégoly drámaian és megtisztítóan is – töredékes élményeket.)
A halál más-lét, melyben a biológiai és fizikai összetevőkkel leírható test átalakul másfajta anyagformákká, a „lélek”, a szellemi pedig nem tudjuk, milyen közegbe lép át. Mint szó volt róla, nem önmagában a megtapasztalás hiánya a titok oka, hanem az, hogy ha az életre rendeltetett mivoltunkban kapnánk is valamilyen részleges bepillantást abba a létformába, a földi létezésre szolgáló szerveink, érzékelésünk vagy fel sem fogná e jeleket, vagy nem tudná emberi fogalmakra-nyelvre lefordítani őket.
A halálban az egyéni tudattal befogható személyes lét helyett a személytelen lét fogadja be a halál metamorfózisán átjutottat.
Erről
a más-létről
viszont szondaként hozhat némi halvány nyomelemet az álom és a képzelet.
A pszichológia számos álomelméletet ismer, legtöbbször Freud és Jung ez irányú munkásságára szoktak hivatkozni. Gondolatmenetünk szempontjából kevésbé az álomtartalmak jelentése és funkciója, netán a kollektív tudattalannal való összefüggése érdekes, sokkal inkább az álomnak magának a funkciója. Mert – leegyszerűsítve az egyik értelmezést – az, hogy az álom mint az agy gátlási állapota voltaképpen a regenerálódást szolgálja, vagy hogy az elfojtások felszínre kerülésével pedig a személyiség önkorrekciót végez, magyarázatnak túl kevés és szegényes.
Már a hétköznapi beszéd olyan, a vágyakozásra szánt fordulatai is („volt egy álmom”, „az a nagy álmom”) az álom magasabb rendű rendeltetését és értelmezhetőségét jelzik. Ugyanezt erősíti meg a hipnotikus álom feltáró, gyógyító alkalmazása is.
Az egyes álomfokozatok empirikus leírása (ez mivel később, az ébrenlétben születik, kérdés, hogy hiteles-e) nem mond ellent annak, amire következtethetünk. A pihenési funkció értelmezhető úgy is, mintha az élő szervezet (mert nem csupán az ember álmodik, hanem az állat, így a kutya is) olyan áramtelepekre kötődne, amelyekre tudatos állapotában, ha akarna, sem volna képes. Eközben feltöltődik („frissítő álom”, „kellemes álom”, „egész napomat betöltő álom”). Tehát az alvás-álom állapotában éppen hogy nem lokalizált és kikapcsolt agyról beszélhetünk, hanem más dimenziók hálózatára átkapcsolt, rákapcsolt rendszerről.
Egyszer, a félálomban kérdés fogalmazódott meg bennem: Hol van őrangyalom?
Nem mentegetőzésül, éppen hogy a tárgyilagosság kedvéért megismétlem: a megszólított nem a gyerekkori katekizmusfoglalkozások jóságos és – ha kell – büntető, „nagypapaszerű” Istene volt, s nem is a később elhagyott, felfoghatatlan és hatalmas elrendező. Egyszerűen a velem és felettem rendelkező, aki a hatalmát sosem fitogtatja, de ha kimutatja, az maga az ítélet. Tehát nem a tételes vallás istene, hanem a mindenek ura.
Már a kérdés sem a beszéd nyelvi logikájával, inkább a villám célratörésével tétetett fel, s nyomban érkezett a válasz. „Nyúlj át a kezeddel.” Nyomban felébredtem, mellettem feleségem aludt, mit sem sejtve az álombeli dialógusról, de arcán földöntúli nyugalom. A megnyugtató érzésen túl némi megszégyenültség is keveredett e ráébredésbe: a megingathatatlan összetartozás közben is sokféle érzéssel telítődik a házastársi együttlét, de ezt az „őrangyali” küldetést sose mertem volna rávetíteni, aki egyébiránt annyi mindent cipelt a család vezérlése, istápolása során.
Átfogtam karommal, ahogy őrangyalt talán nem szokás, ha ő – örök kételkedőként már megint hitetlenkedem – egyáltalán ott áll mögöttünk, s mozdul óvatlan lépésünkkor.
Belevetítem-e az őrzőangyalról hallott gyerekkori történeteket a sugallatba? Természetesen én is hallottam vallásos meséket, aztán évtizedekig éltem a racionalitás szikár mesenélküliségében („nincs mese, dolgozni, élni kell”). A hang viszont olyan megfellebbezhetetlenséggel hatolt az álom szövetébe, hogy kétség nem férhetett hozzá: nem belülről, felülről érkezhetett. Nem félelem riasztott el a kételytől, hanem a tökéletes biztonság, ami a közlésből sugárzott.
Néha ilyen egyszerű a magyarázat.
Az alvás-álom még a földi létben kapu, átjáró más létezésmódok felé, melyek nem az agy, az elme néhány kilogrammnyi mikrovilágában születnek, s nem is annak produktumai.
A népi álmoskönyvek sok évszázados megfigyeléseket, tapasztalatokat rögzítenek, s bennük néha konkrét magyarázatokat találunk a különböző álmokra. Érdekes, hogy például az időjárás változásaival, előrejelzésével, megérzésével kapcsolatos álombeli történések ma is érvényesek, igazolódnak (halottal álmodni: hideg idő, időváltozás). Ez a konkrét élettapasztalat a természeti lény voltunkban megélt és megőrzött benyomás, hiszen a mai civilizált, védett, komfortos életmóddal ellentétben valaha sokkal inkább ki voltunk téve a természet megpróbáltatásainak, így annak hatásait is intenzívebben megszenvedtük. Az álomlenyomat tehát, mondhatjuk, az emberiség közös emlékezetének átörökítője is.
Álmomban gyakran repülök. Többnyire könnyedén, homorítva, mint úszáskor, de itt mondhatni légnemű vízben. Máskor kétségbeesve, taposva, s emelkedve menekülve – többnyire sikerrel – üldözőim vagy a veszély elől.
Vajon mit ment át
az álombeli szárnyalás?
Amikor repülök, kinyújtott testtel, előre tartott kézzel, száz méter, pár száz méter magasan a házak fölött, könnyedén.
Egy álom történésében tengeröbölszerű térség felett kellene átszállnom, télen, dermesztő hidegben. Nekivágok, s ami máskor (más álomban? más álombeli feladatkor?) könnyedén sikerülne, most kínkeserves: jég dermed a karjaimra, sejtem, hogy nem fog sikerülni. Visszafordulok.
Felébredek. Fázom. Redőnnyel elsötétített szobában, egy szál nadrágban aludtam el a letakart ágyon. Kint sugaras nyár.
Vágyképzet avagy valahai ősi képesség emléknyoma? A valamiképp megőrzött madárlét, hallét ösztönmaradéka?
Fordítsuk meg a dolgot. Nem a jövő megelőlegezése? A földi porhüvelyétől megszabaduló emberi lény szellemi s nem biológiai lényegének kiszabadulása. Annak előérzete? A test nélküli élet, melyet nem úgy hívnak, de mi csak földi fogalmakkal vagyunk képesek dolgozni.
Álomértelmezésemről tudós szerzők azt mondhatják: naiv okoskodás. A tudományos iskolák elméleteire én viszont azt: kiötlések. Mindkettő kellően egyoldalú. Én legalább a saját álmaim felett próbálok némi hatalmat, ellenőrzést gyakorolni.
Az álom erői többször
visszanyúlnak
értem. Visszafogadnak újra és újra.
Férfi – ezerkilencszáznegyven táján, a még háború előtti Magyarország filmszürke díszletei közt. Húszas éveiben járhat, az egyik epizód alapján érezve, talán diplomázás előtt. Megismerkedik egy tüneményesen vonzó, rejtélyes lánnyal, aki egy Zugliget-szerű környezetben álló, örökké árnyékos, többlakásos házban él. Séták. Beszélgetések.
A férfi – nem én, és mégis én. Gerjedésszerűen elemi vonzódás, egyre inkább elhatalmasodó vonzódás a lány iránt. Aki nem elutasító, de nem is biztató. Van, elfogadja a közeledést, természetesnek tekinti és talán nem is közömbös iránta. Közben nem konkrét, de baljós tudata annak, hogy a jövőben ott a magyar hadba lépés. A biztos hadba lépés.
Álombeli szimultanizmussal az is, vajon hogyan sikerül megúsznia a katonai behívót (ezek szerint az álombeli és az álmodó tudja, hogy megússza? – ezek álombeli, lappangó kérdések, s nem az ébrenlét utólagos faggatózásai). (Az írás örök hendikepje: a szavak linearitása. A szimultanizmus nyelvileg eleve lehetetlen, még ha technikailag megkísérelték is.)
Részleges ébredések, majd az álom újra beszív és folytatódik a némafilm. Semmi rejtett vagy szabados erotika, csak elemi vonzódás a lány iránt. Semmi megérezhető végkifejlet.
Csak az akkori időben a jövőbeli megmenekülés halvány érzete. Meg a lány gesztusok nélküli biztonsága.
Mindezt úgy töri meg a végleges ébredés, hogy az álom hangulata ottragad, mint vízbe mártott izzó acélon a különös futtatási színek.
A férfit és a történéseket analizálni lehetne – utólag, megérzéses módon, illetve a különböző álomfejtő iskolák precíz elvei alapján. Nem tudom, nem kívánom.
Ki lehet? Valaha élt valóságos személybe költözhettem be az álom idejében?
Soha nem jártam olyan lánnyal, aki ehhez hasonló környezetben lakott volna, emléktöredékek tehát kizárva. Valahai kudarcok, nosztalgiák, elvetélt életlehetőségek úgyszintén, mert semmiféle konkrét elemeket idéző dialógus nem maradt meg az álombeliekből. Apám háború alatti élethelyzetei még csak nem is hasonlóak.
Megint üzentek értem, nekem? Onnan, túlnanról?
Álmok tartanak életben, s ébredések edzenek?
Más: a kisgyerekkor győri háza. De a szomszéd ház. Tanácstalanul előtte. Jó lenne bejutni. Ez volt az „úriház”. Az alagsori lépcsőbejáró, valami műhely most. Lezárva. A kapu csukva. Aztán valahogy mégis belül. Szokatlan: irodaház és szálloda vegyüléke, szőnyeg a folyosókon. Egy asszonynak azt mondom, harminc éve nem voltam itt. Pedig negyven vagy ötven. Még a névre is emlékszem: Bakondiék vagy Bakonyiék. Lányuk is volt? Az asszony nem elutasító és nem tessékel ki. Hallgat. Aztán egy fiatal nő, akit kísérek, s ő mondja, Bakondi (ébredéskor már nem tudom, hogy a fiú-e vagy a lány, tehát mégis testvérek voltak), szóval a Bakondi-leszármazott híres hegedűművész lett. Az nem lehet, vetem ellene, azok szemközt laktak, s a nevük: Csirszkáék. Az egész família zenész volt. De igen, igen, „a tanár úr” – így mondja, könnyes szemmel, s tudom, bizalmas kapcsolat lehetett köztük, ha így sír. És sír vigasztalhatatlanul, ott, az utcasarkon, az aszfalton, mint egy száraz virág, egyenes szárakkal belegyökerezve az aszfaltba, a fiatal nő, aki, akárhogy nézem – s ez akkor ott mégis természetes – egy növény. Lehajolok, óvón a tenyerembe fogom, hogy kimentsem a zokogásból, s érzem, tenyerem védelmében észrevétlen hozzám bújik, immár nekem sugározza azt, amit valaha talán „a tanár úrnak”.
Erre ébredek.
Az álomban akár a saját, akár mások halálát, még inkább
halál utáni létét
képes megélni az ember. S noha az ilyen álombeli történések „jelmezei” nagyon is a földi létre emlékeztetőek, az átélt belső állapot személytelensége, szabadsága és könnyűsége e világi értelemmel szinte reprodukálhatatlan, szavakkal visszaadhatatlan.
Az álom-lét sajátos létezésforma. A benne megjelenítődőt az álom átélője (aki szereplője, valamint akkori és majdani közvetítője egyben) egyszerre fogja fel valóságos eseményként és bizonyos kívülállással. (Mint már említettem, néha valóságos elemelkedéssel.) Épp emiatt az álom ébredés utáni felidézése, értelmezése mindig torzítás is: a valahai állapotnak csak részleges tükre, még ha lényeges hangulati elemeit, átsugárzását sikerül is megidézni, atmoszféráját ideig-óráig átmenteni a tudatos állapot hangulati átszínezőjeként. Az álom-léten belüli kívülállás lehet akár hangulati vagy cselekvési önkommentár, önkorrekció, akár nagyon is direkt módon, szinte egy varázsló képességeivel. Ha netán az álombeli főszereplő (többnyire transzformált önmagunk) pusztulásával fenyeget a helyzet, szinte önmentő hang szólal meg: „Ez csak álom!”, s megálljként, végső esetben az ébredés menti meg szorult helyzetéből a főszereplőt, aki – mint kiderül – jórészt azonos álmodó önmagával.
A hétköznapi ember (s ide beletartozik a legfénylőbb intellektus is), mikor buszra száll, élelmet vásárol, reggeltől estig ténykedik, estétől reggelig álomba merül, nem a modern fizikai világkép, a relativitáselmélet leírta tér-időt éli meg, amelyben az idő a sebesség függvénye, hanem az egymást követő események tagolta, nevezzük így, lineáris időt. Amelyben a jelenségek szinte úgy érnek be, egymásra rétegeződve, mint a gyümölcs a fán, hogy aztán idejük végeztével lehulljanak.
Játsszunk el a képzelettel! Ma már nem is oly távoli égitestek űrszondákkal (és emberi látogatásokkal) feltérképezett tájai mintha a bolygónknak akár a múltját, akár a jövőjét (kihalt, puszta, hideg táj) vetítenék elénk. A mindenségben, ahol születő és kimúló csillagokat egyaránt találunk, a Földet, mint Noé bárkáját, tekinthetjük időzárványnak, amely önmagában hordozza későbbi pusztulását. Tehát amit ma, röpke földi létünk során érzékelünk, az nem egymás után következő fázisok sora, hanem egyben a már lejátszott jelenség, múlt, jelen és jövő egyidejűleg, de még a film közepénél tartva, miközben a következő fázis és a vég is készen van, valamikor, valakinél, az előttünk ismeretlen és soha meg nem ismerhető Rendezőnél.
Tehát a gyümölcs húsa mégsem fokról fokra épül és nemesedik, hanem készen van, csak mi az általunk igénybe vehető ideig próbálunk áthatolni rétegein és ízein.
A pszichológia régóta ismeri és magyarázza a déjŕ vu érzést, amikor valaki úgy érzi, már látta az éppen megpillantott városképet, járt ott, álmában megjelent neki, vagy mintha egyszer már átélte volna az éppen megtörténő jelenséget. A lélekvándorlás tanát hirdetők az előző életből származtatott tapasztalattal próbálják magyarázni ezeket az érzeteket.
A „már láttam” érzésének szubtilisebb magyarázata az lehetne, hogy az érzékenyebb, de a megszokottba, a feledésbe belesüppedt elme a ráérzéssel mintegy áthatol a lineáris egymásutániság hullámvilágán, s felfedezi a változatlan időt, a majdan bekövetkezőt is magában foglaló időt,
az időzárvány
paradoxonát. A gyümölcsöt ízlelem, holott már nincs is, pedig még érik. Történik, de – mert vége lesz – már máshonnan, más idősíkból, kívülről, felülről nézvést meg is történt.
A „már láttam” érzése tehát nem a konkrét igazságában érdekes, nem az a kérdés, hogy az adott szituációt valaki megtapasztalta-e, hanem megvilágosító értelemben: nélkülem is, a jelenlétem nélkül is megtörténhet valami, amit a sajátomként élhetek meg a magam életében, abban a metszetben, ami egyedüli tulajdonomként jutott nekem. S mindez azért lehetséges, mert abban, ami megtörtént, benne van a jövője is, ha úgy tetszik, a végzete, tehát már az is megtörtént vele, legalábbis a létezés egy másik aspektusából szemlélve, ahonnan a földi létezés csak szivárványló buborék a mindenségben, s bár története évmilliókat felölel, a mindenség felől szemlélve időtlen pillanat, mely bármikor szétpattanhat. Talán már szét is pattant, s mi még (már?) az eltűnés gyermekei vagyunk.
Hogyan értelmezendő az, hogy valamely jelenséghalmaz egyidejűleg történik is meg már el is múlt, van és nincs abban a formájában, ahogyan mi, azon lények látjuk, akik ide vettettünk.
Az általunk belátható mindenségben is, amely – feltehetően – az ősrobbanással vágott neki annak a végtelen átalakulásnak, amely a végtelenben ma is történik, e térben, egymást áthatva, egymásra hatva, egymás függvényében különböző korú képződmények léteznek (csillagok, csillaghalmazok, bolygók, szupernóvák, „fekete lyukak”), holott életkoruk, abszolút értelemben, az említett keletkezés mozzanatától számítva – azonos. Mégis különböző korúak, mert saját életük volt: pl. a Nap bolygórendszere különböző korú, s így – s innen – tekintve a földi életet, a Föld lakói élő panoptikumfigurák, amelyeknek a jövője mintegy oda van szögezve az égbolt más pontjaira. Csakhogy ezt a szemléltető ábrát nem mindenki képes (meri) így olvasni.
A mi időnk nem csupán a Föld tömege és sebessége által meghatározott, az emberi civilizáció kialakította „felszabdalt” (a Földnek önmaga tengelye körüli és a Nap körüli mozgására alapozott) időláncolat szerint telik, hanem a Földet befogadó univerzum „másik” (s ki tudja, hány) ideje szerint méretik, „ketyeg”. Akár már le is telt. Pl. egy, a földi időszámításhoz szokott emberi elme számára nehezen befogadható, más csillagforgó alapján működő „Tejút-másodperc” alatt. Ebben az értelemben valóban „burokban születtünk”, mely bármikor szétpattanhat, hogy másutt és más buborékok keletkezzenek.
Az emberi elme, pontosabban egyik képessége, az intuíció, a ráérzés, mely tűként átszúrja az idő gombolyagát, tehát az intuíció, az „isteni szikra” képes valaha volt, de már elmerült emlékezetünket megvillantva, felismerni valamit. „Isteni szikra”, mert olyat szikráztat fel, mely rajtunk kívül, felett talán a mindenség egészét befogja, s bennünk úgy bukkan fel (ki?), hogy az talán maga sem véletlen. „Mikroteosznak” képzelni magunkat – talán ez sem a véletlen műve. (Sajnos, gyakran akkor is úgy élünk vele, amikor és ahogy nem szabadna, s azok teszik, akik e mikroteosz lényről nem is tudnak, csak kihasználják részleges hatalmukat.)
A fenti gondolatsor cáfolatául könnyű felhozni, hogy a tudatos emberi cselekvés naponta és pillanatonként áthágja az eleve elrendelés előbbi fátumát. Akár demonstratíve is: az öngyilkos előbbre hozza saját végzetét (s nem is sejti, milyen létfilozófiai ügyben hozott döntést!). Csakhogy a fentiekben nem a személyre lebontott létezés fátumáról esett szó, hanem a földi létezés mindenségbe vetettségéről. Egy épület szerkezeti rendszere önmagában nem magyarázza meg az oda bevonuló hangyák viselkedésmódját.
Megint álom: mindig ágaskodik, pedig fekhetne is, előtte a fekete föld, benyeldekelhetné, kipréselhetné, van bőven, finom, tápláló. Ha meg fekszik, éjjel, akkor mozdulatlan, mint eső után a testvérek, tétlen állat, hatalmas. Nagy, függőleges és buta. Buta, buta.
Szúrás a törzsben, némi rúgkapálás, hideg zuhatag, a víz árama sem hűti az átható fájdalmat, mielőtt egy síkos torok nyeldeklése továbbpréselné a görcsben rángó bendőbe.
A tátogó hal nagy ívben csattan a lucskos füvön, vigyorgó arc hajol fölé, a végzet bárgyú kéjességével.
Miközben hangtalan süvít az űrben a vak kisbolygó, hogy a keresztezéshez odaérjen.
Mialatt a Naprendszer, a Tejút nyájával hangtalan siklik egy fekete lyuk roppant szívótorka felé, hogy az időtlenbe belehulljon.
Miközben…
Eltűnök
egy elsötétülő pillanatban – a fénybe. És eltelik ötven vagy ezer vagy ki tudja, mennyi év, míg élő álomra visszabújok, nem törődve vele, hogy voltam már itt, mert mindig is itt voltam, testetlen, nem embernyelvű nyájban. Akkor még láttam, ám későbbi életemben már csak vakon, keresve az értelmét, s csak ritka pillanatban lelt rám a megvilágosodás, hogy az élet behunyt szemű vándorlás régről ismerős tájakon. Élet – kifordított lét, lét – befordított élet. Hát láss! – nem a látványt, hanem a feltárulkozót. Amiről a szavak megégett hangyákként bucskáznak alá.