NAPÚT 2008/9., 51–52. oldal
Tartalom
Iancu Laura
Pater noster
Szűk Balázs
Széttépett zsoltár
Kőszegi Szabina
Setna története
(Részlet a Halottak könyve című regényből)
Egy reggel a nagy Setna kijelentette: „Minden embernek csak akkor lehet valamiféle értéke, ha jelen van egy olyan valóságban is, amely túlmutat önmagán. Ezzel nem akarom lekicsinyelni a profán tér-idő jelentőségét. Csak annyit mondok, hogy aki csupán abban él, az már életében meghalt, még ha nem is tud róla.” Setna borongósan álldogált még egy darabig, aztán visszalépett a falba. Aznap nem láttam többet.
„A Tengely akkor kezdett igazán kínossá válni számunkra, amikor Nanoferkaptah feláldozta a feleségét és a fiát egy olyan igazságért, amelyben rajta kívül nemigen hitt senki. Akkor ugyanis tudomásul kellett venni, hogy létezik”, jelentette ki a nagy Setna elkomorodva, „Nem mintha Nanoferkaptah nem lett volna hajlamos már korábban is az érzelmi túlkapásokra.”
Nanoferkaptah. Sohasem hallottam még ezt a nevet, mégis valahogy ismerősen csengett. Mintha már álmodtam volna róla. Megkérdeztem tőle, ki volt ez az ember, de Setna nagyot sóhajtott, és azt felelte, a kérdésemre valószínűleg maga Nanoferkaptah sem igen tudna mit felelni. Valaki, aki elindult, hogy aztán félúton visszaforduljon. Egy félreértés, mondta, de erről igazán ráérünk még beszélgetni.
Ha nem akar, hát ne akarjon, rántottam meg a vállam, és különben is, miért hiszi azt ez az embermaradék, hogy bármiféle szükségem lehet rá, rá, akiből félreismerhetetlen vegyszerszag árad, olyan erővel, amely elnyomja azt a másikat, a halottakét, amely elpusztítja a valóság lárváit, és különben is, lehet, hogy élt valamikor, az is lehet, hogy bölcsebb volt mindannyiunknál, de most már elmúlt. Vége. Borzadok tőle.
Néztem Setnát, de akkor, abban a pillanatban nehezen tudtam volna elmondani, hogy mit is látok voltaképpen. Mint ahogy azt is, miből táplálkozik ez a zsigeri ellenállás, amit iránta érzek. Amikor jó hozzám és türelmes. Beszél nekem. Gyomlál engem. És a fényét akár inni is lehetne. És a külseje… na igen, az nem volt állandó, ha röviden kellene jellemeznem, azt mondanám, akkor éppen szép volt és nagyon fehér.
Fehér arc, fehér ruha megfoghatatlan kontrasztban a sivatag homokjával és a sokéves színekkel, amelyek még mindig ott vibráltak előttem a falakon. Kortalanság-színű.
Lehet előle menekülni, de ez a fajta fehérség úgysem múlik el nyomtalanul az ember feje felett. Minden ingerültségem dacára belefolyt a lelkembe, mint a sósav, hogy kimarjon belőle mindent, ami túlzott vagy felesleges. Kitisztított, alkalmassá tett valamire, először éreztem valóban azt, hogy vagyok. Hogy lennem kell, mert nélkülem hiányozna egy szín a falfestményről. Nem volt jó érzés, mert a vedlés fájdalmait kellett hozzá elszenvednem.
Ott ültünk egymással szemben a homokkal teli padlón, Setna és én, hogy átmosson engem, mint az aranyszemcséket. Ma már jól látom, hogy több türelme volt hozzám, mint amennyit feltételeztem róla, miközben ott ültem, és jelzőket pörgettem róla az agyamban.
Szép és fehér.
Tudom, hogy ez önmagában nem túl sokat árul el róla. Sőt, azt hiszem, vele kapcsolatban minden jelző kicsorbult egy kicsit. Az ő arca úgy volt szép, mint a kőből faragott istenszobroké, elnagyolt és időn túli módon. Fehérsége pedig úgy ragyogott, mint a déli nap fénye. Amikor aztán fizikai valójában halva láttam, el sem akartam hinni, hogy az a ráncos, megfeketedett kis tetem ott a múmiakoporsóban ugyanaz, mint aki mellettem volt egy éven keresztül. Aztán valahogy azt a formáját is megszoktam.
Amikor az átmosást befejezte, Setna egyszerre megszólalt, és mélységes nosztalgiával beszélt valakiről, akit életében ismert, de akihez jóval ambivalensebb viszony fűzte annál, mint amit szavaiból sejteni lehetett.
„Ami a külalakját illeti, azt mindenki másként képzelte el, legtöbben valamiféle fának, az élet fájának, ami összeköti egymással a felső, a középső és az alsó világot. Minálunk Isednek hívták, az Istennő fájának, és semmi de semmi köze nem volt az alvilághoz, hacsak annyi nem, hogy sokan megpróbálták őt egybefogni a Nagy Idővel. De én azt hiszem, tévedtek. Mert az Ised sokkal inkább térbeli fogalom, minthogy az idő szinonímájává váljék. A fa egy folyamat: él, növekszik, meghal és alakot vált, amikor karót meg keresztet faragnak belőle. Ennyiben idő-jellegű. De az Ised volt maga a Tengely, és te a Tengelyre vagy kíváncsi.”
Hát persze, a Tengely. Róla egészen meg is feledkeztem abban a rámzúduló áradatban, amelyben magamra hagytak; próbáljak kezdeni vele valamit. Nanoferkaptah, Ised, Wai. Abban a világban mindennek neve volt, mert aminek nevet adtunk, afölött uralmat nyertünk. Az istenek bánhattak így valamikor a világgal: rámutattak, befolyásuk alá vonták, aztán megalkottak számára egy zsinórmértéket, amire felfűzték a jelenségeket, mint az üveggyöngyöket.
Setna akkoriban kezdett engem Wainak szólítani, talán, mert így esett könnyebbségére. Vagy a hatalma alá akart vonni, ki tudja. Átmosott és nevet adott. De amit az ő világáról elmondott, azt éppúgy nem éreztem még magaménak, mint a nevet, amit kaptam tőle. Hosszú utat kellett még megtennem. Sokszor szemére is vetettem, hogy amit elmesél, az nem úgy hangzik, mint egy élettörténet.
Azért, mert nem is az, felelte.
Amit megélsz, az nemcsak életrajz, hanem a legtisztább mitológia.