NAPÚT 2008/8., 87–96. oldal
Tartalom
Wehner Tibor
látszat/valóság-koncept
Szotyory László
festményei
Király Farkas
Naputazás
Mújdricza Péter
Reangyalizációs röpiratok
N. P.-nek ajánlom
I. Tartsd magad, Jóska!!!
„De nehéz mesterség lehet a kettős ügynöké!” (Orhan Pamuk)
„Senkinek sincs olyan jó emlékezete, hogy sikeres hazudozó legyen.” (Jancsó Miklós)
„A mammonizmus társadalmai a hazugság, a kizsákmányolás és az erőszak társadalmai.” (Szabó Lajos)
„Az az állam, ahol nincsenek erkölcsi normák, semmiben nem különbözik egy bűnbandától.” (Szent Ágoston)
„De jó is lenne, ha senki nem köpne abba a kútba, amelyből valamennyien iszunk.” (Hódor Julianna)
„Magyarság és zsidóság történelmi tragédiájában közös az, hogy mindkét nép értelmisége mindig nekidörgölődzött az éppen aktuális agresszornak.” (Spiró György)
„…minden ország támasza, talpköve, / A tiszta erkölcs…” (Berzsenyi Dániel)
„A pokol nem odakinn van, hanem idebenn. Azt kell lecsendesíteni.” (Mahatma Gandhi)
„Az igazi hősök már mind meghaltak…” (Lech Walesa)
Tartsd magad, Jóska!!! – kiabálta valaki a tömegből 1956 októberében a Városligetben, mikor a Sztálin-szobor már 45°-os szögben bedőlt a birodalmi talpkövön. Ötven évvel később – eléggé el nem ítélhető módon – én is arra buzdítom az éppen aktuális helytartó kreatúrát, legalább addig húzza ki, amíg az újszocreál burzsoáziáról kanyarított példázatom meg nem jelenik valahol. Mert hatásosabb a bekiabálás, ha még nem vágódott el a gólem. (Fényszennyező nappal szemben szubjektív az objektív.)
Politikailag tartózkodó, gyakorlatias és sikeres ismerősöm szokatlanul rezignált: panaszkodik az osztályfőnök, hazudik és lop a gyerek az iskolában. De bandában. Mivel vigasztalja meg a szimpatikus tanárnőt? Hogy odahaza önállóan, egymaga lop a kölyök? Fenéken billenteni, nyaklevest lezavarni persze nem dukál, mert az újmagyari iskolarendben – legyek ura? – „joga van a gyereknek!” (Pedagógusok megháborodnak, kölkök-szülők úgyszintén, nem tudják, meddig mehetnek el, hol a tűréshatár…) Milyen nevelési stratégiát válasszanak? – Szemet szempilláért? Vagy csak barackot a fejére, azért ne örüljetek annyira, kisfiam, ezzel még várhattok, amíg felnőttök?
A kétségek közt őrlődő atyát egyik megbízóm történetével próbálom megerősíteni. – A szakmailag és emberileg is különösebb túlzás nélkül köztiszteletnek örvendő kovácsművész soha nem akart politikus lenni. Miután döntő fölénnyel megválasztották valamely patinás kisvárosunk új iparitanuló-nevelő egyesülete első elnökének, tervpályázatot bonyolított le a székház felújítása céljából. Az egyik aspiráns, nem tudván belenyugodni, hogy nem ő nyerte el a munkát, perrel fenyegetőzött. – Ha per, hát legyen per! – válaszolt az elnök. A zsűri döntését tisztes rezignációval elfogadni képtelen pályázó ezután személyesen tett „feljelentést” az egyesület európai központjában, és jelentős kártérítési igénnyel lépett fel. Nagyon jól tudták a külföldi vezetők, hogy nincsen igaza, mégis, gavallérosan békés megegyezést ajánlottak. (Nem vetne jó fényt a világhírű keresztény szervezetre, ha mindjárt egy botránnyal indulna az új, kelet-európai alapítás.) Kifizették hát az irreális követelést, azzal a feltétellel, hogy annak egy hányadát a magyarországi egyesület kapja meg. Jött ám haza nagy mellénnyel az úr, nemcsak kiharcolta az „igazát”, de még a honi köz javára is „áldozatot” hozott! Az elnök – klasszikusan tisztességes ember lévén – bántóan erkölcstelennek találta ezt a magatartást. Mert milyen hírünket kelti a tisztelt tagtárs Európában?
És eljött az éves ünnepi közgyűlés napja. A díszebéd előtt, amely a teljes szakmai közösség részvételével zajlott, a kovácsművész egy rövid beszédet mondott. – Gyerekkoromban, ha egy kutya megtetvesedett, a következőképp jártunk el. Beleültettük egy vízzel teli lavórba és alaposan lesikáltuk, a fülétől a farkáig. Hiszen elég volt, ha csak egynéhány tetű maradt rajt, napok alatt elszaporodott. Megint álló nap vonított, vakaródzott szegény állat. Kedves Barátaim! Vessük ki hát magunk közül mi is a tetvet, nehogy elsokasodjék! – Ámulva hallgatták az emberek, miket beszél ez? Volt, aki egyből felfogta, volt, aki nem. Vége lett a köszöntőnek, nekiláttak az ebédnek. Hogyan, hogy sem, az ominózus tagtárs magára vette a példázatot, és „demokratikusan” visszavágott: – Hát ide figyeljen, Tetű úr! Lehet, hogy én tetű vagyok, de maga még nálam is nagyobb tetű! (Ugye, milyen ismerős érvelés ez?)
Szerencsésebben járt volna szegény, jobb sorsra érdemes lélek, ha csendben viseli a szégyent. Mert felállt az asztaltól az elnök, aki – mielőtt egy életen át a kovácsműhelyben „edzett” – válogatott birkózóként is hírnevet szerzett. Elkapta az úr grabancát, kiemelte a helyéből, végighúzta az előcsarnokon, kihajította az utcára, le a lépcsőn, csak úgy nyekkent.
Ám nagyon igazságtalanok lennénk elegánsan veszíteni nem tudó kollégánkhoz, ha nem említenénk meg, hogy a sors kifürkészhetetlen akaratából, eme affértól teljesen függetlenül, pár éven belül súlyosan megbetegedett. A szenvedés kivételesen bölcs, tiszta lelkű emberré tette, akivel olyan felemelő élmény volt beszélgetni, amilyenre korábban soha nem nyílt alkalom. A nehéz és korai elmúlása felett érzett kegyeleti gátlás bizonyára hozzájárulhatott ahhoz, hogy utólag valamelyest vitathatóbbnak lássuk az egyesületi elnök kemény eljárását, még ha az a közösségi morál védelmében is történt. Nem felelt meg például a „Ne állj ellen a gonosznak!” keresztény imperativusnak, bár igaz, Krisztus is kiűzte a kufárokat a Templomból… Talán a hazai közéletben valamennyiünknek gyakorolni kellene azt a – minden élőlényt tiszteletben tartó – kivételes önuralmat, amely például a dzsainista szerzetesek beavatási szertartásának részeként a legkellemetlenebb apró szárnyasok csípéseit-szúrásait is rezzenéstelenül elviseli… Lehetséges.
Mert ahogy nagy erejű Berzsenyi Dániel a hazai „felvilágosodás” idején, az én szigorú barátom, alkotótársam és megbízóm hamarosan magára maradt. Nemcsak az iparitanuló-nevelő egyesület elnöki tisztéről mondott le, városi képviselői mandátumától is megvált egy idő után. – Kimosakodom, kiöltözöm, bemegyek a Városházára, magamra haragítom a fél testületet, mert nem lehet nem látni a sok stiklit, szélhámosságot, hallgatni a sok hazudozást. Dühösen hazamegyek, ledobom a városi ruhát, beöltözöm, nekiállnék dolgozni a műhelyben, de már lement a nap. Nem tudom elvégezni a munkámat!
Vajon, a szabad művészi munka kedvéért – a becsületesen elnyert hatalomról leköszönő, kolerikus vérmérsékletű mester példája megvigasztalja-e az aggodalmaskodó atyát? És a tanárnőt vagy a „büdös kölköt”? – Ki tudja…
Hiszen napjainkban még egy politikailag független tisztviselő is „demokratikusan” lekicsinylő idézőjelek közé helyezhető. Mert ahol mindenki áruló, ott a nemáruló is áruló. Ott a nemáruló – az árulók elárulója – a legárulóbb áruló. Hát nem szégyelli magát? Neheztelést keltően csak az „igazat” mondogatni, unalomig „hitelesen” viselkedni? Elítélni „valamennyiünk kedvenceit”, a Hamvas Béla által csak „fürge huncutokként” emlegetett ügyeskedők élcsapatát? Megsérteni az újszocreál – hol proletkult, hol profitkult – falka-etikettet?
Bizony, telitalálatnak érzem a diagnózist, amit a szívemhez legközelebb álló szabolcsi cigánykocsmában hallottam a honi parlamentáris kleptokráciákról. A cigány vajda vérbeli szociológiai metaforája szerint a különböző klánokhoz tartozó asszonyok egymás közti műbalhéi, látványos veszekedései a kelet-európai cigánytelepeken, valójában egyfajta mutatványos, ősi területőrző stratégia részei, elriasztván vadászterületükről a „jó érzésű” idegeneket – a „sápadtarcú” társadalmat. És ahogy a vörös és narancs színek szomszédosak a színkörön, az alattuk polarizálódó parlamenti pártok élővilágában is sokkal több a közös, mint az eltérő vonás. Csak halkan kérdezem: a képviselők fizetésének megemelésén kívül hány 100%-os egyetértésben fogant döntés született 1989 után a Tisztelt Házban?
Kedves Írástudó Polgártársaim!
Komolyan gondolnánk, hogy egyéni és kollektív morál közt tudathasadás nélkül megszüntethető az átjárás?
Nos, Hölgyeim és Uraim! Tessék választani!
Milyen jelmezzel szolgálhatok? Momentán a melegebb pasztell, netán a hűvösebb, természetes színeket kedveli? Tessék csak felpróbálni! Cseréljen nyugodtan! Az Ön Bármely Stílusában! Hisz ez csupán – Bohócparádé! Életfogytiglani Farsangba kanyarított Szilveszter! Örökkárpátiai Karnevál! Vadnyugat-ázsiai Ezeregyéjszaka! Tessék csak, tessék! A „saját” demokratikus véleményünket – túlélési terepszínünket – csak van jogunk megváltoztatni? Vagy éppen megőrizni?
Ha az országot versenyt balkanizáló, hideg-meleg színekben parádézó újszocreál burzsoáziák háztáji panteonja is úgy óhajtaná, 2007. március 15-ét talán „euro-kompatibilisebb” hangulatban ünnepelnénk, mint például 2006. augusztus 20-át, vagy éppen október 23-át.
Én is ezt kívánom a mi Budapestünkön – hic et nunc – 2006 őszödén és telén.
Úgy legyen…
II. Fekete angyal hősei
„Országol most fertelmesség, vétek,
Ne ítéld meg testvér a testvéred.” (Pravoszláv ima háború idején)
„Otthonom legyen nyitott bármely kultúra szabadlelkű széljátéka előtt. De visszautasítom, hogy valamely’ is ledöntsön a lábamról.” (Gandhi)
„Az élet rövid, a mesterség hosszú, a kellő pillanat hamar elrepül, a tapasztalat félrevezető, az ítélet nehéz.” (Hippokratész)
Tartsd magad, Jóska… – évszakok és évszakok után először „veszlek elő” a többi fiókba zárt démonnal együtt. 2007. november negyedike, vasárnap hajnala van. 1956 leveretésének pont 51 éve. Jó lenne ráébredni, mi a helyénvaló magatartás ma. Szent könyveket lapozgatni, templomba menni, aztán ki a térre? Esetleg tovább szőni-szobrintani ezt a létírás-létszösszenetet?
Buddha ébredése a világ ébredése – talán a saját morális rendszerváltozását kezdené először ki-ki saját magán és közvetlen családján… – Gandhi „gyakorlati idealizmusa” is ezen a vallásos világszemléleten nyugszik. És Krisztus tanításán, amit Gandhi a „sápadtarcú civilizáció” szellemi örökségéből a legmagasabbra értékelt. Minél kevesebb tiltással él valamely vallás, annál nehezebb betartani azt. Annál szigorúbb önmagához, ám annál megengedőbb, belátóbb és megbocsátóbb a többi élőlényhez. Egyre több parancsolat, egyre több kibúvó…
Tartsd magad, Jóska… – …az éppen aktuális helytartó kreatúra… legalább addig húzza ki, amíg az újszocreál burzsoáziáról kanyarított példázatom meg nem jelenik valahol – olvasom fel puszta „számizdatként” idős mesteremnek – Hamvas Béla és Szabó Lajos tanítványának –, Kunszt György építész-filozófusnak, a már jó ideje „pihentetett” szöveget. Kunszt György felhívja a figyelmem Milovan Gyilasz Új osztály című könyvére, amit – mint személyesen is meggyőződhettem róla – az összes fővárosi könyvtárból kiloptak…? bezúztak…? az érdeklődők…? az érdekeltek…?
És kétségtelenül, legkedvesebb hozzátartozóm nyelvészprofesszor édesapjának lett igaza. A te szövegedet nem fogják szeretni az egyik oldalon sem… Amúgy, nagyon udvariasan és szívmelengető kételyek közt utasította el egy inkább baloldali, majd egy inkább jobboldali érzelmű, általam egyaránt kifejezetten magasan jegyzett irodalmi lap: – „Minek ennyi mottó…?” „Lehet, hogy nincs igazunk, de nekünk ez az álláspontunk…”
Sebaj.
Nem kell egy fohásznak mindenáron köznyomtatást elviselni, hogy „eltárgyiasuljék”. Hogy beteljesüljék, ha nem is maradéktalanul. Mert 2006 sebzett-viharos augusztus 20-ája és október 23-ája után – 2007. március 15-e és október 23-a szinte vér nélküli civil és militarista intelligenciával ünnepeltetett. És a néma százezrek egyikeként az ilyesfajta csöndes igézetekben, fehér átkokban én is erős vagyok. Régóta űzzük már a Duna–Tisza táján az avantgárd néplélektani hadviselés – mentálisnál mentálisabb, experimentálisnál experimentálisabb – túlélő műfajait.
Más lemosolyogtatóan reménytelennek tetsző reangyalizációs terepgyakorlatom a délszláv háborúban a rohanó Neretva felett 1993. november 9-én (logisztikailag amúgy teljesen feleslegesen) felrobbantott mosztári híd újjáépítésének megidézéséhez fűződik. Kétségbeesett montázst produkáltam: – Petőfi Sándor Nemzeti dalának Landerer nyomdagépéről vett, plakátnyira nagyított másolatában a Fényesebb a láncnál a kard… kezdetű strófát Csontváry Római híd Mosztárban című, rózsaszínben áttetsző pauszmásolatával ragasztottam át. Elhalványítani, dekonstruálni, „takarékra állítani” szerettem volna a versszak forradalmi tüzét: kardcsörtetés és vér és bosszú helyett elsősorban az építésre összpontosítsunk. A plakátnak Petőfi Sándor Mosztárban 1993’ címet adtam. (Mekkora öröm és meglepetés volt 2004 nyarán, mikor – a mi Köztes-Európánkban, korlátlan lehetőségeink hazájában – a mosztári hidat florance-i műemlékes építészek segítségével újra felavatták!)
„Legsikeresebb” fehér átkom mégis ama „rendszerváltásnak” elnevezett politikai fordulatot előkészítő évekhez fűződik. 1985 tavaszára írtak ki „A Dunánál” címmel egy kollektív, képzőművészeti pályázatot Budapesten, a Duna Kör szervezésében. Erre az alkalomra Markó Károly híres visegrádi festményének duplikátumába montíroztam a tervezett nagymarosi vízlépcső kommunista antiutópiáját. Keresztben a Duna felett, veres színnel, egy feje tetejére állított, szintén veres, ötágú sátáncsillaggal. Még a kiállításmegnyitó délutánján leszedette a falról az éppen aktuális kádári „állambiztonság”. Talán „A Dunánál” tárlat figyelemre méltó nemzetközi visszhangja is hozzájárulhatott, hogy néhány hónappal később „világ- és társadalomjobbító törekvései” elismerése gyanánt a Duna Kör Alternatív Nobel-díjat kapott Stockholmban…
Milyen jó lenne – a bős–nagymarosi vízlépcső szocialista irrealista? poszt-szocreál? fantazmagóriájához hasonlatosan – 2007-ben is fölfedezni egy „össznemzeti meditációs objektumot”, mely ismét összefogásra ösztökélné Duna-párti elméink legfényesebbjeit! Vajon újraébresztené-e a szélesebb körű szolidaritást, alkotói és köszönőviszonyt, mondjuk a (4-es) metrómaffia termo-geológiailag is beteg – kapitalista irrealista? – profitkult-projektje elleni együttes állásfoglalás? A valaha volt Duna Kör titánjai, az „igazi, a még be nem zúzott Mozgó Világ” író- és olvasótábora, vagy éppen az 1956-os siralomházi túlélők között? Akik 2007-ben nem csak „politikai elutasítással” viseltetnek egymás iránt…
Mert azt remélni is alig merem, hogy nem valami ellen, hanem valamiért működnének-működnénk együtt országosan és egyetemben a „rendszerváltogatás” fél emberöltőnyi purgatóriuma után.
– Ha egy angyal eléd állana és felajánlaná, teljesítem három kívánságod, mit kérnél tőle? – szegezte nekem a kérdést politikus ismerősöm a frissen felcsinált téren.
– Én csak egyet kívánnék – mondtam.
– De ha hármat kívánhatnál, mik lennének azok?
– Nekem elég lenne egyetlenegy.
– És mi volna az? – nógatott kedvesen gúnyolódva.
– Amikor Berzsenyit idézem, hogy „…minden ország támasza, Talpköve a tiszta erkölcs” – senki ne röhögjön le.
Mert egyáltalán nem vigasztal, hogy az írástudók árulása nemcsak Magyarországon újra és újra visszatapsolt divat. Mert az írástudók árulása – globális. Pontosabban – globalibugris.
Miután nem kapott állami támogatást a lerobbant, egykori szovjet hadi repülőtér nemzetközi polgári légi forgalmat szolgáló megújítására valamely vidéki városunk polgármestere, gondolt egy merészet, és befektetésre csábított egy kínai tartományfőnököt. – Ön nagyon szimpatikus ember – hárított a szocio-kapitalista mandarin –, de az Önök országának gazdasági helyzete mára Albánia szintjére süllyedt. Mindent átjár a korrupció, mindenki hazudik. De ami igazán nagy baj, tízszer annyi idő- és lelkienergia-befektetéssel sem tudok elintézni Önöknél semmit. Miért kockáztassam hát a mi közpénzünket az Önök országában?
A kleptokrácia társadalmi osztályfogalmával Polónyi Károly Építész-településtervező a perifériákon című retrospektív naplójában szembesültem először. Polónyi a CIAM (Congress Internationaux d’Architecture Moderne), a nemzetközi modern építészeti mozgalom magyar tagjaként sok éven át dolgozott Afrikában, kisebb-nagyobb hazatérésekkel/hazacsodálkozásokkal a hetvenes évek elejétől az ezredfordulóig. Az afrikai nemzetek hatalmi berendezkedése – amerikai vagy szovjet fennhatóság alatt egyaránt – a különböző, felülről egymásnak uszított törzsi klánok törpelelkű, klepto-lukratív érdekei mentén alakult. Pontosan úgy, ahogy azt Bormester Mihály fegyverkereskedő afrikai marketing-stratégiájában is ismertette Hamvas Béla Karnevál című nagyregényében. És lám, a huszadik századi gyarmati Afrika testközelből kísért a jelenlegi Magyarországon! Vissza Afrikába a címe Lángh Júlia tanár, szociális gondozó és írónő 2002-ben megjelent könyvének is, melynek esettanulmányait mintha a mi Budapestünk hétköznapi „közigazgatási” gyakorlatából mintavételezték volna: „Egy nemrég őrizetbe vett miniszternek, aki több milliárdos közpénzeket nyúlt le, a védelem azzal az indoklással kéri a fölmentését, hogy őszinte volt és beismerte bűnét. A miniszter azt a kis részletet is bevallotta – és ezt úgy tálalják, mint enyhítő körülményt –, hogy az összegből 45 milliót egy marabunak adott, sokszorosításra. Sajnálatos módon, a marabu, ahelyett hogy a megállapodásnak megfelelően varázserejével megsokszorozta volna a pénzt, meglépett.” Alig súlyosbít a lényegen, hogy a miniszter csak azért lett beperelve, mert ahhoz az érdekcsoporthoz tartozott, amely éppen kegyvesztésre állt az aktuális komprádor hatalomnál.
– Ami a honi újszocreál-burzsoázia „politikai gazdasági” közéletében 2007-ben zajlik, az már nem is az afrikai vagy ázsiai, sokkal inkább a dél-amerikai banánköztársaságok panamáihoz fogható. Tiszta Latin-Amerika, sőt Latrina-Amerika! – élcelődünk penetránsan egy-egy szókimondóbb peremkerületi televízióban.
– Bár ott tartanánk erkölcsileg, ahol Latin-Amerikában a munkáspapok! – szúrhatnánk legelőször is saját magunkba a frankót. – Mert a latin-amerikai munkáspapok, azon túl, hogy lelki vigaszt nyújtanak a metropoliszok körül burjánzó viskóvárosok nincstelenjeinek, kétkezi terepmunkát végeznek. Akiket egy emberként respektálnak a pokolkarcolók árnyékában maffiózók és karhatalmisták, clochard-ok és drogdílerek. És Brazília munkáspapjai gyakorlati tapasztalataikkal, tanácsaikkal hozzájárultak annak a fiatal várostervezőkből álló építész-csoportnak a világsikeréhez is, akik Săo Paulo huszonegyedik századi rendezési tervével nagydíjat nyertek a 2007-es Amszterdami Városépítészeti Biennálén. A globális éghajlatváltozás dél-amerikai szélsőségeit, szárazságokat és árvizeket kiegyensúlyozó víztározó tavakat javasoltak a brazil nagyvárosba, körülöttük biztonságos távolságban telepítendő új, lakó- és szociális övezetekkel. Olyan területfelhasználási tervet mutattak fel, amely a legszegényebbek érdekeit is szem előtt tartva, a városatyák mindenkori profitkult alávetettségétől függetlenül, több emberöltőnyi előrelátásról tanúskodik. A latin-amerikai munkáspapok vallási toleranciájából, hitéből, közösségépítő emberi alázatából a mi Budapestünkön is ihletet meríthetnénk a lepattant körúti kerületektől a „tisztára pucolt” Országházig.
Vedd meg és dobd el Magyarország – vedd meg és dobd el Földgolyó! – paprikáz fel ismét Az eldobható Föld, Czakó Gábor tanulmánykötete summájaként aktualizált gondolat, amikor Bujtor László geológusnak Utunk a csillagokba vezet? című esszéjét olvasom a Liget irodalmi és ökológiai folyóirat 2007/9-es számában. A Balogh János ökológus-professzor tanítványaként végzett Bujtor elképedés és döbbenet közt pergőzve idézi Stephen Hawkingot, a Newton szellemi örökségét viselő, ünnepelt fizikust: – Azt gondolom, a földi életet annak folyamatosan növekvő veszélye fenyegeti, hogy egyszer egy katasztrófa, mint a globális felmelegedés, mint a nukleáris háború, a biotechnológia segítségével kifejlesztett mesterséges vírus, vagy egyéb veszély letörli a Föld színéről. Azt hiszem, az emberi fajnak nincs jövője, ha nem lép ki az űrbe. Éppen ezért kívánom felkelteni az érdeklődést az űr iránt. – „Ezek a mondatok – kommentálja művében Bujtor László – egy világhírű tudós és avatott tollú ismeretterjesztő véleményeként tudományos felhatalmazást adnak a földi élet további gátlástalan kihasználásához. Keserű szájízzel mondom: ez a nyilatkozat a globalizáció motorját alkotó világcégek és a pénzért gerincét pironkodva, ám függetlensége utolsó roncsaiba kapaszkodva azért némi eleganciával meghajtó tudóstársadalom krémjének cinkos összekacsintása. Mondhatja ezután bármely érdekcsoport (legyen az olaj-, gáz-, szén-, bányászati- stb.); küszöbön a megoldás. Ha nagy lesz Földünkön a gond, majd kivándorlunk. (…) Most már magabiztosan állíthatják ezt a csúcsmenedzserek – hiszen a legnagyobb tudós elmék mondják, hogy utunk a csillagokba vezet.”
A mammon lényege, hogy „a megkötözött igazságnak teszi fel a kérdést: hol az igazság?” – írta Szabó Lajos. És Hawking „megkötözött igazságának” géphang-üzenete legalább olyan ambivalens elutasítást, a tisztelet, a szánalom és a megvetés gyúelegyét ébreszti a lelkemben, mint amit a mi őszöd-háztáji önkénteseink „kollektív” kisbirodalmi különalkui kapcsán átéltem.
Az 1986-os csernobili katasztrófa a szovjet monstrum összeomlásának egyik vészfény-előrejelzése volt. A már említett Szabolcs megyei cigányfaluban azt is észrevették a kertek alján, hogy ősi gyógynövényünknek, a szeldelt levelű bodzának megjelent egy „mutánsa” 1986 késő tavaszán… Egy „modernizált” változata, melynek a csernobili radioaktív dózistól – még szebb és még nagyobb lett a virága. A belőle készített tea gyógyító ereje szintén megnőtt. Ha az emberalatti emberi morál, a „megkötözött igazság” csődöt mond, gyógynövényeink mutatnának utat? – A gyógyszereket a földből adja az Úr és az igaz ember nem veti meg őket – olvashatjuk Sirák fiának könyvében.
Tisztában vagyok vele, soha nem fogok tudni felnőni a szeldelt levelű bodza intelligenciájához. Az emberlélek radioaktív dózisait – „mammon szerzeteseinek” megtervezett vétkeit, a helytartó-elitek által újradrapériázott „fortélyos félelem” Fekete angyalait – soha nem leszek képes igazán reangyalizálni. Ám a meggyőződés, hogy létezik ilyen földi intelligencia, kozmikus otthonossággal, a még élő lények életrevalóságába vetett bizalommal, reménnyel ajándékoz meg.
Talán a globális kígyóméregből éppen a mi Kárpát-medencei katlanunkban, köztes-európai klímaváltozásunk közepette vonható ki az eszencia, mellyel beoltva az emberalatti ember önpusztító civilizációja még gyógyítható.
Talán a Szabolcs megyében honos szeldelt levelű bodza intelligenciája is erre utal.
Talán ezért nem hiszek a kiváló Stephen Hawking „megkötözött igazságában” sem.
Talán keressük, becsüljük és őrizzük boldogulásunk – hic et nunc – a Mi Földgolyónkon.
Úgy legyen…
2007. november első felében
III. A mi abesszin makaónk
„Mögteszem, mert mögtehetem,
és mert mögtehetem, mög is teszem!”
(Pölös Flórián ex-szakaszvezető)
Tinédzserek, úgynevezett „előfelvételis” egyetemisták voltunk az egyik szegedi laktanyában. A mottóban idézett szentencia kedvenc szakaszvezetőnk sűrűn hangoztatott ifjúságnevelői ars poeticája volt. A kackiás nevű, (Rejtő Jenő legendás Potrien őrmesterére emlékeztető), bezupált altiszt ebben a szellemben tartott rendszeres honvédségi gyakorlati oktatást számunkra. Legszórakoztatóbb hatalmi játéka az „abesszin makaó” elnevezésű társasjáték volt. Egyik bifurkációs – Y alakban kettéágazó – szemléltető mutatványa a körletünk előtti folyosón zajlott. Néhány kiválasztott társammal a takarodót követő különórában „fókáztunk” – mostuk a fekete-fehér kockás kövezetet – Pölös Flórián kedvéért. – Tán csíkos a víz? – rúgott bele újra és újra a vödörbe felettesünk, majd spontán társalgást kezdeményezett. – Honvéd elvtárs, tán g…ci vagyok? – Alapvetően két válasz jöhetett szóba.
a.) Igen. – Ebben az esetben a delikvens „kihallgatásra” számíthatott másnap reggel feljebbvalója megsértése vádjával, ezért ezt a választ csak nagyon kevesen kockáztatták meg.
b.) Nem. – (Gyakoribb volt a szabadkozó udvariaskodás.) A gyanútlan kiskatona ezután a következő riposztra számíthatott: – Neeeem? Hát, akkor most g…ci leszek!
A fenti helyzetgyakorlat az abesszin makaó lényegére világít rá. Az éppen aktuális hatalom a „demokratikus” diskurzus során a játékszabályokat valójában mindig utólag alakítja, teljesíti ki szabadon, kénye-kedve, pillanatnyi „nyereségvágya” mentén. Fordítsuk le mindezt egy hétköznapi „üzleti” vállalkozásra, idézve Czakó Gábort a Kortárs irodalmi és kritikai folyóirat hasábjairól: „Itt egy százas a kezemben. Ide tetszik tenni melléje egy másikat. Tetszik mondani egy számot. Öt? Helyes. Én azt mondom, hat, és nyertem. A korrektség jegyében természetesen adok visszavágót, fordított szereposztással. De előbb tessék tenni a markomba az enyém mellé egy újabb százast. Úgy, rendben. Most én mondok előbb számot: öt. És ön hatot mond? Roppant ügyes, de sajnos, megint én nyertem.”
Ha személyi számítógépünkön az „abesszin makaó” hívószóra kattintunk a népszerű Google Speciális keresőn, momentán 41 találatot kapunk. Szerepel többek között a Klubrádióban, különféle aktuálpolitikai összefüggésekben a Mickey fantázianévre hallgató blogger weblapján, Czakó Gábor Beavatás című Duna televíziós műsorában számos történelmi esettanulmánnyal illusztrálva, valamint Surányi László matematikus feladatmegoldó pályázatának példatárában is a Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium nebulói számára.
– Úgy védekezem az abesszin makaó ellen, hogy rácsapok az abesszin kezére! – vágta át a gordiuszi csomót kedves beszélgetőtársunk.
Milyen gondjaim vannak ezzel a stratégiával a mindennapi gyakorlatban? Először is az abesszin makaót újabban nemcsak abesszinok játsszák – a móka „globalizálódott”. Másodszor, ha pillanatok alatt fel is ismernénk a tréfa mibenlétét, „játszótársunk” – a mi Pölös Flóriánunk karakán kiállásával ellentétben – a legritkább esetben mutatja meg magát „kéznyújtásnyi” távolságban. Harmadszor, az „illető” szinte sohasem egyetlen konkrét személy. Legfeljebb „jogi személyként” – valamely hatalmi testület, társaság, korporáció illékony kreatúrájaként – értelmezhető valahol a globalizált világ „boldogabb” fertályán, vagy annak honi helytartójaként. És hogyan csapjunk egy korporáció „kezére”? Melynek valódi tagjai általában nem „jelennek meg” az interneten sem. (A legfontosabb dolgok, egyének, szervezetek, döntések amúgy sincsenek rajta a „világhálón”.) Tökéletesen álcázottak, megfoghatatlanok, tisztesség ne essék szólván, úgy oszlik el közöttük a felelősség, mint gatyában a fing…
Pedig a hatalom önmagában még nem volna rossz. A gyógyítás is hatalom, és hatalom a szeretet is. És az abesszin makaó is lehet a hatalom angyali megnyilvánulása, amikor kellemes meglepetésben részesítenek bennünket valamely névnapi és születésnapi buli, szilveszteri, netán farsangi, karneváli mulatság alkalmával barátaink, felebarátaink. Persze ilyenkor örömmel „beugrunk”, együtt nevetünk az egész kedves kompániával. És többnyire őszinte elismeréssel adózunk művészeink avantgárdjának, élcsapatának is, ha egy-egy zseniális ideával, szellemes egyéni vagy kollektív ötlettel, megoldással, szemléltető előadással – happeninggel, performansszal – késztetnek gondolkodásmódunk, megszokott életvitelünk felfrissítésére, alapelveink újra és újra történő átértékelésére. Talán kevésbé vagyunk lelkesek, ha választott élcsapatunk esetleg visszaélni tűnik bizalmunkkal és mintha a rovásunkra szórakozna. – Mi tudjuk, hogy mi jó nektek, higgyétek csak el, ha azt teszitek, amit mi diktálunk, majd boldogok lesztek! – És lám, civilizált, felszabadított Földlakókként kifejezetten allergiásak vagyunk, ha avantgárdjaink mondjuk géppisztollyal a kezükben szabadítanak minket a Paradicsom irányába; igaz, már azért sem tudunk kellőképpen lelkesedni, ha mindezt pusztán a pénz „demokratikus” hatalmával teszik. Mert a pénz még talán a szerelem és a halál hatalmánál is felforgatóbb erejű lehet az emberi lélekre, amint azt egyik multi-mogulunk esete is igazolhatja. A kocsmai legendává terebélyesedett történet szerint az egyik hűséges aligazgató újítási javaslata a multi-mogul bankszámláját alaposan megnövelte volna, mire az utóbbi felháborodott ’Ne kotorásszon az én pénztárcámban!’ felkiáltással azonmód kirúgta. (S tette mindezt több évtizedes „együttmunkálkodás” után, ráadásul az aligazgató ötletét is elorozva.) – Hogyan szervezkedik a Mammon? A tehetetlenség, az alacsonyrendűség és a középszerűség hármasegységében – világít a jelenségre több emberöltőnyi mélységből Szabó Lajos filozófus. – És mindez feldíszítve néhány idejében megrontott tehetség naiv hiúságával, s mindez betetőzve az ártalmatlanná tett géniusz dárdára tűzött fejével. Verseiben „mammon szerzeteseinek vétkeit” számtalanszor ostorozó Ady Endrére hivatkozván Szabó Lajos arra is rámutatott, hogy a mammonizmus valójában társadalmi és politikai berendezkedésektől, világhatalmi pólusoktól független jelenség.
– Ha valamit nem tudsz elintézni pénzzel, intézd el sok pénzzel! – nyújtaná a szalmaszálat Dadan, „a mi jótevőnk”, az abesszin makaó köztes-európai variációiban kifejezetten jártas, kedves gengszter Emir Kusturica Macskajaj című filmjében. A pénz hatalmának megtörése Erdély Miklós avantgárd művészt is sokat foglalkoztatta. Anarchisták Párizsban című novellájában ez irányú törekvései elismeréseképp fogadta be igazán őt (szegény, magányos, a vasfüggönyön túlról Párizsba látogató értelmiségit) az észak-afrikai menekült család a huszadik század hetvenes éveiben. Erdély Miklós a pénz hatalmának megtörésében korábban is szerzett már némi gyakorlatot. Az ő leleménye volt például 1956 októberében az Őrizetlen pénz hívószavú dobozos akció is, amikor nyitott ládákat helyezett az utcákra azzal a felirattal, hogy „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk elesettjeink árvái számára”. Akkoriban egyetlen csapatvezető sem érzett késztetést, hogy akár egy árva petákot is elemeljen a közpénzből.
Vajh’, miért is ne tudnánk megvalósítani hasonló kezdeményezést napjaink elesettjeiért a pesti utcán? Képzeljük el – több mint fél évszázaddal 1956, több mint fél emberöltővel ama „rendszerváltásnak” elnevezett történelmi fordulat után –, milyen kellemes meglepetésben részesíthetnénk hajléktalanjainkat, ha kukák helyett diszkréten, köztéri dobozművekbe készítenénk számukra a mindennapi betevőre valót – az abesszin makaó reangyalizált, újeurópai változataként…