NAPÚT 2008/8., 97–98. oldal
Tartalom
Mújdricza Péter
Reangyalizációs röpiratok
Szotyory László
festményei
Király Zoltán
Vitézi ének
Naputazás
– És mi leszel, ha nagy leszel?
– Űrhajós! – vágtam rá gondolkodás nélkül, hiszen mindig is elkápráztattak az égitestek, a sok csillogás, a titokzatos mozgások – egyáltalán, a világűr. Nem mindenki tudja: nem lettem asztronauta. De, ötödik éve már, vagyok: helionauta, azaz naputazó.
Mit is jelent a helionautika… Hasonlít kissé az űrhajósok tevékenységére, hiszen kisebb-nagyobb, halványabb-fényesebb csillagok között utazom szinte nap mint nap. Mert bizony, minden egyes írás a maga nemében csillag, hiszen fényt visz valaki(k)nek az életébe. Találkozom rendkívül érdekes csillaghalmazokkal. Belevetem magam az alakzatokba, osztályozom, válogatom a csillagokat. Összehasonlítom a régiek tündöklését az újonnan megjelent sziporkákkal, összevetem a csillogás színspektrumát, erősségét satöbbijét. Néha pedig kutatok fellobbantható matéria után, szikrát próbálok elültetni a szürke anyagban. Persze a kevesek erős fényében sokaknak pislákolása nem eléggé erős ahhoz, hogy felkerüljenek a helionauták meg-megújuló papírtérképére.
Nem könnyű, s ugyanúgy nem is egyszerű mindez. Többek közt azért – is – nem lettem űrhajós, mert csillaghajók építésére nem voltak tallérok a környékemen. És, mint azt bizonyára ismerik mint nyílt titkot, mostanában a naputazás sem megy zökkenőmentesen – a környezetünkben egyre apadnak mindenféle források, irodalmi-művészeti lapok működtetésére egyre kevesebb a pénz és a támogatási szándék. És akkor? Vége van/lesz a lapkiadásnak? Hiszen a néhány finanszírozott irodalmi lap sem fog végtelen időkig támogatásban részesülni (sajnos, hangoztatom)!? Nos, nem lesz vége. Meg kell tanulnunk új idők új szabályai szerint játszani. Lapkiadó, szerkesztő és szerzők egyaránt. És ebben nekünk sikerült már némi tapasztalatra szert tenni.
Üzenjek valamit a kedves Szerzőnek. A Szerzőnek, akivel csak a legritkább esetben kommunikálok. A Szerzőnek, aki haragszik rám. Mert azt hiszi, hogy ülök egy napfényes szobában reggeltől estig, lábaimmal az asztalon akár, közben jobbnál jobb lapokat olvasok, hallgatom a rádióban a híreket meg a muzsikát, a kollégákkal nagyokat humorizálok, eljárok ebédelni a sarki vendéglőbe, ahol ha ízetlen az étel, hát némi babért morzsolok beléje a mindig fejemen lévő koszorúból, egyáltalán, fél kézzel a jóisten lábát fogom, másikkal pedig vezérelem a dekadens művészi életem. S még nem is válaszolok arra a havi háromszáz levélre legalább egy-egy oldalnyi terjedelemben…
Kedves Szerző! Ne haragudjon rám. Nincs nekem sem szerkesztőségi asztalom, székem, nincsen szerkesztőség fizette vonalas vagy mobil telefonom, nem kaptam én redaktori számítógépet. Mi, helionauták többsége, azért végezhetjük csaknem társadalmi munkában e csillagkutatást, mert az élet szükségességeihez kellőkre máshol szert teszünk. Igen, dolgozunk szerteszéjjel, különböző iskolákban, hírlapoknál, gyakran késő estig, nemritkán hajnalig. Bizony, a Napút csillaghajóját nem kevés részben a szeretet és a belőle fakadó ténykedés hajtja. Meg még az is: ha ezt-azt szeretnénk az irodalomtól, akkor adnunk is kell neki valamit cserébe. Ez így etikus – másképpen nem.
De sok beszéd szegénység. Utazzunk hát. Együtt, ilyen jól. Minél tovább.
K. F.