NAPÚT 2008/8., 67–69. oldal
Tartalom
Nettitia K. Froese
Abi al-Maarri és a tizenegyedik kapu
Balázs Géza
A mi utcánk…
Koncz Orsolya
Kedves kislányom
(Részlet)
Kislányom, amikor ezeket a sorokat olvasod, én már régen nem leszek. De Te boldog vagy, mert én föntről figyellek és segítelek. Legalábbis ezt remélem. Ezt akarom.
A testem – Isten temploma – életet készül adni, egy másikat pedig elvenni. Életet készülök adni, a saját életemet pedig készülök elvenni.
Két szülésre készülök: meg kell szülnöm a kisbabám és a saját halálomat.
Várandós vagyok, és agydaganatom van.
A kilátásaimról még szó esett, talán egy év, mondták, de a részleteket nem kérdeztem később, a vizsgálat megismétlésekor, mert akkor már tudtam, hogy a méhemben is növekszik valami, illetve valaki, és ezért nem akartam megtudni.
Vártalak, olyan régóta. Lélekben már az anyád voltam, évek óta, de te nem jöttél. És akkor megtörtént a csoda, amikor már nem is számítottam rá. Szinte ugyanakkor, amikor megtudtam, mi a betegségem. Lehet, hogy valóban egyidősek vagytok. Életem legnagyobb álma és életem legnagyobb félelme egyszerre látszik beteljesülni.
Egyelőre csak pergetem a napokat. Felválta a düh, a kétségbeesés és a hitetlenkedés állapotában. Hiszen olyan fiatal vagyok. Hiszen most kezdődhetne csak igazán az életem. Hiszen megkaptam végre, amire annyira vágytam. Hiszen erre készültem egész eddigi életemben. Ez lett volna a nagy dobásom. Így nyert volna végül értelmet minden, ami eddig történt. Ez lett volna, amibe mindent beleadhatnék. Minden eddigi keservemet, tapasztalatomat, tudásomat, szeretetemet. A testemet, a lelkemet, egész valómat. Anya lehetnék. Anya.
Annyira vágytam erre. De iszonyattal töltött el egyben. A szülés valahol, mélyen bennem egyenlő volt a halállal. Talán, mert az én anyám majdnem belehalt a szülésembe, talán, mert valami ősi bölcsesség és persze a közhelyek tárháza tudatta velem, hogy valóban meghalunk olyankor, hogy anyaként szülessünk újjá, és ez határtalan félelemmel töltött el. A szabadságom, a lényem, az énem feladását jelentette volna.
Valóra váltanám a félelmeimet? Nem lehet ennyire egyszerű, konkrét és szimbolikus.
Nem akarom azt mondani, hogy ilyen csak mással történhet meg. Számítottam én mindenféle rákra, de nem erre, és nem most. Főleg, nem most. És nem erre, Úristen.
A daganatok legfélelmetesebb formája. Ott van, ahol én vagyok. Ott van, ami én vagyok. Még ha helytelen is, hogy ott fönt vagyok, a fejemben, hogy mindig gondolkozom, boncolgatok, rágódom. Érzelmek és megérzések helyett is.
Nem éltem a vágyaim szerint eléggé. Mindig a kell és a muszáj irányított. Elengedni magam, olyan nehéz volt. Csak menni, csak hagyni, csak sodródni, csak lenni, csak bízni.
Ez a daganat ott van, ahol én vagyok tévesen, ellenem fordult, és most nem merek ott lenni, szeretnék nem ott lenni, szeretnék kilépni önmagamból, szeretnék fejvesztve menekülni.
A félelmeim, az önmarcangolás növesztette bennem ezt. Magam ellen fordultam eddig is, és most a daganat ugyanonnan pusztít el.
Rettegek. Bűntudatom van. Nem tudom nem magamat okolni.
De a baba? Az a csoda? Kaptam ezt az ajándékot az élettől, ezt a babát, és nem értem, egyszerre miért ezt a másikat is? Miért ugyanabban az időben? A legnagyobb csoda és a legnagyobb tragédia egyszerre? Miért jó ez? Mire való ez? Kiszolgáltam volna az életet, a nagy életet, azt, amelyik nem néz mást, csak önmagában az élet fennmaradását? Betöltöttem volna a sorsom, a funkcióm?
Szétverném a fejem a falon, ezt a haszontalan fejet, ami megöl.
A falat öklözném, ordítva vonnám felelősségre az Istent…
De próbálom elfogadni, azonnal elfogadni, nem dühöngeni, nem okolni, nem vádaskodni, nem haragudni, ebben a mérhetetlen értelmetlenségben és kínban csillapodni, mert őneki nyugalomra van szüksége.
Még mindig nem fogtam fel. Soha nem is fogom talán. Maradok ott, az orvosi szoba ajtófélfájának dőlve, hogy megtartson, az elutasítás fázisában, a hitetlenkedésben, a kétkedésben, mert nem megy másképpen, hárítanom kell, őmiatta.
Nem fogom végigélni a betegségemmel kapcsolatos összes fázist, legalábbis nem úgy, nem annyira odafigyelve, mint ahogy mindig is terveztem: teljes átéléssel, a lehető legnagyobb tudatossággal, még ha félve, rettegve is. Muszáj hárítanom, úgy tennem, úgy éreznem, mintha a betegség nem lenne, mert időközben a méhemben valami csodálatos történik; a pusztulással együtt valami új is születik, teremtődik: én teremtek.
Ha nem volnék várandós, talán csinálnám a kórházi rutint, a tortúrát, a haldoklásom elnyújtását, vizsgálatokkal, kezelésekkel, gyógyszerekkel, gépekkel. Szabadjára engedném a dühömet, alkudoznék a sorssal és megpróbálnék haladékot kicsikarni.
De talán, ha nem lennék várandós, sem vetném alá magam operációnak. Kisgyerek voltam még, amikor Karinthy könyvét olvastam, és ez a műtét a legszörnyűbbek között maradt meg bennem. Lehet, hogy ma már nem úgy csinálják, nem kell ébren maradni, de akkor sem valószínű, hogy hagynám, hogy elfűrészeljék a koponyám, lehúzzák a bőrt róla, és turkáljanak az agyamban. Hogy késekkel, fűrésszel essenek nekem, egy bizonytalan kimenetel eshetőségében bízva. Hiszen súlyos, azt tudom. Miért tölteném meg feleslegesen váltakozó reménykedéssel és elkeseredéssel, rideg kórházba való bejárkálással az utolsó hónapjaim? Hogy másra figyeljek ahelyett, ami velem történik, még ha legszívesebben kiszaladnék miatta is a világból? A testemből. A fejemből.
Számtalan veszteségem mellett még egy dolog elvész számomra: az utolsó mentsvár, hogy ha már nem bírom a fájdalmat vagy a lelki szenvedést, magam döntsek arról, mikor hagyom abba. Most ezt nem tehetem meg, pedig az utóbbi időben, amikor ilyesmin gondolkoztam, beteg, magatehetetlen emberekről olvastam, nagy megnyugvást jelentett, hogy van választásom.
Sosem tudom meg, hogyan viselkednék, mennyire lennék erős, ha nem volna ez a baba. A félelmeim győznének, és kiutakat keresnék, vagy megbékélve és érdeklődve figyelném, élném meg ezeket az utolsó, és igenis értékes hónapokat?
De nem fogom meglopni a halált.
Megszemélyesítettem a daganatot is. Ezt a burjánzó, amőbaszerű, csápokkal rendelkező szörnyet.
Borzasztó, hogy a daganat és a babám is valami földön kívülire hasonlít, valami élienre. Úgy érzem, mintha két idegen, ismeretlen, sőt, félelmetes lényt nevelgetnék a testemben.
Vajon a gyerekem veszi el az életemet? Vajon én veszem el az életemet azzal, hogy nem merek anya lenni? Vajon a daganat veszi el a gyerekem életét? És az enyémet. Vajon én elveszem a gyermekem életét is? A daganatot nehéz önmagamtól függetleníteni. Nehéz azt gondolni, hogy nem én teszem ezt magammal, a babámmal, sőt, nem én teszem a babát is magammal. Mintha a daganat és a várandósság egy cselekvés lenne, az én cselekvésem. Ellentétes, értelem nélküli cselekvéseim.
Ugyanabban az időben. Vajon valóban közük van egymáshoz? Vagy ennyi az életem, erre születtem, hogy szüljek, mint egy automata, amiből kipottyan a termék, és amely aztán végképp használhatatlanná válik?
Nem létezővé. Nem létezővé. Nem létezővé.
Nem gondolkozhatok többé így. Át kell adnom magam valami magasabbnak, valami értelmet kell találnom az egészben, különben nem leszek képes végigcsinálni. Az értelem pedig egy lehet: megbékélni a sorssal, hiszen az nem új, hogy halandóak vagyunk, ki kell használnom ezt az időt, megélni a maga valójában, teljességében, és örülni annak, hogy egy új lélek születik meg rajtam keresztül.
Nem fogom meglopni az életet sem, még ha várandósan az én esélyeim csökkenek is.
Feladatom is van: minden energiámmal erre kell összpontosítanom. Hogy megszülethessen. Ilyen módon nem a halállal nézek szembe. Elkerülöm. Remélem, nem azért lettem várandós. Jaj, olyan hülye gondolataim vannak.