NAPÚT 2008/8., 65–66. oldal
Tartalom
Kiss Judit Ágnes
Balkáni tánc
Koncz Orsolya
Kedves kislányom
Elmondta a díjazott Fekete J. József a Híd-díj átvételekor 2008. október 18-án
Nettitia K. Froese
Abi al-Maarri és a tizenegyedik kapu
– Hozsanna az olvasónak – rikoltotta Ibn al-Mukaffa Mahfúz a Négykarmú Sárkány Pagodájának tetőteraszán, miután leoldotta a nemes szíriai postagalamb lábára kötözött pergament és elolvasta az üzenetet, s máris bukfencezett, gurult lefelé a balusztrádos lépcsőkorlát mellett, mögötte pormacskák röppentek a magasba, kaftánja szárnyainak csapdosása perzsa cicákat rémített halálra, Euszébiósz Eusztathiosz, a ház ura később langyos, nádmézzel ízesített bivalytejjel igyekezett csillapítani őket, ám a tejtől rendre elfostosodtak és kölyöklelküket visszaadták a teremtőnek. Mahfúz viszont most még csak szánkázik lefelé a lépcsősoron, orra lábánál előbb fúródik a nagytiszteletű és még nagyobb tudású Abi al-Maarri dolgozószobájának nepáli szőnyegébe, s a zajtól riadt vénember homlokráncolásával mit sem törődve már mondja is:
– Kegyes hozzád az ég, nagy jó uram, hogy a mindenható éltessen az emberi kor határán túl, és amikor eljön az idő, bölcs megnyugvással távozz a paradicsomba, ahol borotvált ölű hurik csöpögtetik ajkadra a gránátalma vörös nektárját, de még kegyesebb hozzád a Bölcsek Testülete, ímé, magam is leborulok határtalan kegyük hallatán, de nem is, mégiscsak előtted hajtom fejem szobád padlójára, hogy a szférák zenéje muzsikáljon füledbe, miközben írópálcád guargumival sűrített gubacstintádba mártogatod, és ne legyen kemény a székleted, ha kelleténél többet faltál az omlós ürühúsból, de most esedezve kérlek, tölts kupádba, és ha fokozhatom kérésem, a magaméba is bőségesen az írólapod mögött rejtegetett szeszpárlatból – ég áldja az aqua vitae feltalálójának emlékét! –, mert olyat mondok ímhol néked, hogy magam se hiszem el!
– Mondjad, ölem hebehurgya gyermeke a hírt, ami együgyű lelkedben az érzelmek viharát korbácsolta és iráni macskáim, török angóráim jövendőbeli sorsát is megpecsételte múlhatatlan bánatomra – szólt az aggastyán, de csak már miután mindketten kiitták ónixkelyheikből a kedélyt olykor fokozó, máskor örvendetesen csillapító, vízzel hígított, kétszer tisztított gabonapárlatot.
– Javadra töltött, ugyan, miket mondok, javadra döntött a Bölcsek Testülete, a Mindenható magasztalja nevüket az idők végeztéig – szólt két csuklást elfojtva a kipirult orcájú gyermek –, immár engedélyeztetett számodra a belépés a Tizenegyedik Kapun, és amíg a bölcsek választása másra nem esik, te szedheted a hídpénzt az előző kapuk bejáratánál, bölcsszakállú atyám, akinek saruja nyomát a végtelenség végéig megőrzi a föld, amerre csak jártál.
– Nem lesz lábnyomommal túl sok gondja Gebnek, a Föld urának, Gaiának, a Föld anyjának, hogy fegyelmezzék Démétért, a szűz földeket termővé fordító ősszülőt, hogy nyomom kímélje, hiszen seggen ülő vagyok, az örökkévalóságból így inkább arra számíthatok, hogy Nergal, a halál fekete istene irhámmal teríti le csontházában nászágyát – morfondírozott a köszvényes térdét lózsírral kenegető Abi al-Maarri, miközben intett hebehurgya gyermekének, hogy újabb adagot tölthet a kelyhekbe, majd így folytatta:
– Jól választottam, amikor a hír tartalmát még nem ismerve az ónixkehelybe töltöttem a gyömbéres szakét, az ónix, az éjszakák köve tökéletesen harmonizál a Shak-syss, vagyis a Tizenegyedik Kapu kyriai megnevezésével, ami két fordításban maradt fenn a Pusztítókkal vívott ötszáz éves háború után: a Hideg Világ ölelése, vagy a Hideg Kéz érintése. Ilyen hideg kéz markolja most a szívemet: mi által érdemesültem a kiválasztottságra? Hányan tülekedhetnek a kapuk és a hidak előtt abban a meggyőződésben, hogy őket illeti az elsőbbség joga? Hányan érzik méltatlannak a Bölcsek Testületének döntését? Kétségeim elbizonytalanítanak, jó felére kerülök-e a kapunak e kitüntetés után? A jutalom nem juttat eszembe mást, mint tudásom semmisségét.
– A jutalom azé, akinek adják – vágott közbe pimaszul Mahfúz, akit bizonyára a fűszeres rizspálinka bátorított eme tiszteletlenségre –, és egyébiránt is, az élet díjazza az erőfeszítéseket – szögezte le.
– Hiába van szabad bejárásod könyvtáramba, s fölöslegesen gurigázod tekercseimet és hasztalan nyálazod a tudás lenyomatát őrző fóliókat, hetvenhárom esztendő se volt elegendő, hogy megcsontosodjon eszed tokja: mintha bárkit is érdekelne az út, amelyen valahová eljutottál, egyedül az a fontos, hogy beérj a célba. Az út csak a járni szeretők számára fontos, mindenki más csak a kapukat és a hidakat számolja és tarja nyilván. De hagyjuk: mondod, a Bölcsek Testülete engedélyezte számomra a belépést a Tizenegyedik Kapun, viszont a kulcsot nem küldték el.
– Ehhez a kapuhoz mindenkinek saját kulcsa van, így írja az üzenet – szólt Mahfúz és újra töltött az italból –, s esetedben, hülyeségeken tépelődő, bölcs és nagy tudású atyám, ez a kulcs mindaz, amit az Efezusi betűk című könyvedben szóról szóra leírtál.
– Bölcs döntés bölcs magyarázata, de látom, nedvem későn fogamzott gyümölcse, elpilledtél a hír súlya és a szesz terhe alatt, hajtsd ősz fejed valamelyik szolgáló fehér kebelére, és aludd ki mámorod – utasította ellentmondást nem tűrő hangon balga gyermekét Abi al-Maarri, s miközben Mahfúz a hálókamrája felé botorkált, leemelte a polcról az ázott hibiszkusz és a toszkánai terrakotta színét idéző halbőrbe kötött könyvet, az Efezusi betűket. Levetette kaftánját, alsóneműjét, bebújt a takaró alá, és elmondta a Vas Litániáját:
„Eloltom a gyertyát.
Lehunyom a szemem.
A sötétben jobban látok.
Hisz a lelkembe nézek.
És az álom elragad.”
Abi al-Maarri álmában kinyitotta a barnásvörös kötésű könyvet, amelynek minden betűje kulcs volt a Tizenegyedik Kapuhoz. Az egymáshoz fűzött rizspapír lapok makulátlanul sárgállottak, egyetlen vonás se csúfította őket. A jutalmak és díjak is csak arra emlékeztetnek, hogy tudásunk semmis a valósághoz képest – álmodta al-Maarri.