NAPÚT 2008/8., 55–59. oldal
Tartalom
Bognár Antal
Belépő
Deák Júlia
Strand
Mák Ferenc
Egy lelkészsors
(Részlet)
A Drávaszög múltunk hosszú évszázadai során a nagy hírű, történelemformáló lelkészeiről vált ismertté, s ha ma – a történelmünk visszahódításának pillanatában – némely közösségek földbirtokos faluépítőkre, írogató, dalolgató és az eltűnő népi hagyományok begyűjtésén fáradozó tanítókra, földmérő vagy vízépítő kiszolgált katona-tudósokra emlékeznek szívesen, Baranya déli csücskéről bízvást elmondható: meghívott és befogadott papjai őrizték meg az ottani magyarságot életerőben és szándékban töretlennek – és nagynak. Bőségesen találunk erre példát Lábadi Károly Drávaszög ábécé (1996) és az Istenek hajlékai a Drávaszögben című köteteiben, mi több, a Laskóról írott könyveiben a lelkész és a falu közösségének lelki összeforrottságában rejlő történelmi megtartó erő jelentőségére mutatott rá. Kell abban lenni némi igazságnak, hogy Sztárai Mihály, Szegedi Kis István és Laskai Csókás Péter szelleme évszázadokra meghatározta a dörömb köré épült falu életét, szellemét és emberségét. Ugyanezt büszkén elmondhatja magáról Vörösmart, Csúza, Hercegszöllős, Kopács és Kórógy egyaránt – legfeljebb még nem akadt krónikása a történelmének.
Ágoston Sándor – akinek nevét a jugoszláviai magyar reformátusok legkiválóbb püspökeként őrizte meg az emlékezet – az isteni gondviselés útmutatásának köszönhetően Kórógyon kezdte a lelkészi pályáját. A pályáját – és nem a lelkészi hivatását, mert ez utóbbit, ahogyan erre maga is szívesen emlékezett, az általa oly nagyon szeretett kórógyi híveitől tanulta meg. Ő nem lelkészként került a Dráva mocsárvilágába, ő ott, abban a közösségben vált Isten hűséges szolgálójává. Szívesen emlékezett rá, hogy az igehirdetést mindig a falu lakóinak az elvárásaihoz igazította, prédikációinak sikerét mindig a hívek tekintetéből olvasta ki. S a hallgatóság mindig tévedhetetlennek bizonyult – szokásai, ősi erkölcsi szempontjai mentén fogalmazta meg az elvárásait, melyekkel magához formálta, alakította a lelkészét is.
Halála előtt egy évvel, 1959. július havában papírra vetett Evangéliumi egzisztencia bizonytalan világban című, mindössze néhány oldalnyi, a Hogyan lettem lelkipásztor kérdésre választ kereső önéletrajzában elmondta, szülőfalujában, Bácsfeketehegyen ugyan református hitben és szellemben nevelkedett, mégsem jutott az eszébe, hogy lelkészi pályára adja a fejét. Még akkor sem, amikor sikeresen érettségizett a nagy hírű kecskeméti református gimnáziumban. Orvos szeretett volna lenni, de a szülei nem tudták ehhez előteremteni a pénzt. „Csupán azért lettem teológus, mert ez volt a legolcsóbb pálya” – olvasható a kései vallomásban. Sikeres középiskolai tanulmányaival a háta mögött, ismét az orvosi pályával kacérkodott, állami stipendiumért folyamodott a katona-orvosi parancsnoksághoz – hasztalan. Teológiai érettségivel a zsebben, továbbra is valami hasznos pálya után kutatott, „eszem ágában sem volt, hogy lelkész legyek” – emlékezett hetvenhét évesen kamaszéveire a püspök. A tanári pálya – talán igen, némi filozófiai pallérozottsággal akár a teológia tanára is lehetne. Ösztöndíjkérelmét elfogadták, biztosították számára a svájci tanulmányi éveket, s már a bázeli alumneumban a rendelkezésére bocsátott szoba számát is ismerte. Poggyásza már a bázeli vonaton volt, az ifjú bölcsész Budapesten csak azért száll le, hogy elköszönjön jótevőjétől, Baksai Lajos püspök úrtól. A püspöki hivatalban azután közölték vele, hogy Bázel helyett Kórógyra fog menni káplánnak, ahol egy 80 esztendős öreg lelkész mellett kell hivatalt vállalnia. Vigasztalásként búcsúzáskor az emlékezetébe idézték a Csel. 16:9-10-et. Mástól kellett megtudnia, hogy Kórógy, ahol őt az eklézsia várta, „egy eldugott kis falu Horvátországban, 24 km-re a legközelebbi vasútállomáshoz”.
Kórógyra érkezve az első volt, hogy megrendelte a Heidelbergi Kátét, amit egészen addig soha nem is látott, hiszen a pesti teológián nem teológusokat, csak hitszónokokat képeztek. Lelkésszé nevelésében azonban a kórógyi hívek játszották a meghatározó szerepet, azok elvárásainak kellett minden pillanatban megfelelnie. „A kórógyi nép ahhoz a 15 faluhoz tartozik – olvasható a csodálatos életrajzában –, amely 1000 éve ugyanazon a helyen lakik. Ebből a 15 faluból 10 van Baranyában, a Dráva bal parti torkolatánál, és 5 van a Dráva torkolatától délre. Ezen a vidéken valamikor óriási mocsárterület volt. El voltak zárva a világtól s így tudtak megmaradni a török háborúk idejében. A reformációt 1530–40 táján fogadták el. Még ma is az akkori bibliafordítás 400 éves nyelvén beszélnek, mind a 150 zsoltárt énekelik. Mind a 15 eklézsia kicsi 200-1000 lélekig, de a világért le nem mondanának arról, hogy mindegyiknek külön lelkipásztora legyen, pedig egymáshoz közel vannak. Ezelőtt 50 évvel, még minden külső segély nélkül nemcsak lelkészi állást, hanem ezenkívül külön felekezeti iskolát is tartottak fenn. Ezek a régi felekezeti iskolák az első világháború után szűntek meg. A hatóság államosította őket. Maradandó hatásuk abban van, hogy népünk megtanult, és még ma is szeret énekelni. Ezért járnak a templomba.” Ez a hitéhez és a hagyományaihoz hű gyülekezet segítette Ágoston Sándort abban, hogy Istennek tetsző szerepében előbb lelkipásztorrá, majd az idők során egyháza legfőbb gondviselőjévé, a püspökévé váljon.
Mindazonáltal az ifjú lelkész végre kiélhette orvosi hajlamait is: mivel a legközelebbi felcser 24 kilométerre volt, Kórógyon ebbe a mesterségbe is bele kellett tanulnia. Ötféle gyógyszer állt a rendelkezésére – Aspirin, Chinin, Opium tinctura, keserűsó és Hoffmann cseppek –, és ezzel kellett gyógyítani a falu apraját, nagyját. S ha operálni kellett, hát a zsebkésével a chirurgusi feladatot is ellátta. És mielőtt ügyvédként nekilátott volna a különböző beadványok megfogalmazásához, meggyógyította az éppen beteg lovakat, s a felfúvódott teheneken is segített. „Mikor nem voltam otthon, azt mondták: üres a falu. Mikor otthon voltam, azt mondták: tele van a falu.” A falu azonban sokszor üres volt – lelkészük távoli települések szórványmagyarjainak a lelki gondozását is ellátta.
Amikor 1942-ben közzétette Csete Istvánnal közösen összeállított Istentiszteleti rend a szórványokban című, külsőleg szerény, de jelentőségében annál nagyobb művét, a könyvecskéhez írt bevezetőben a püspök elmondta: harminc évvel korábban – tehát az 1910-es években, éppen kórógyi lelkészi hivatása idején – a Julián Egyesület megbízásából több ízben is meglátogatta a boszniai magyar telepeket, köztük Vucsijákot is. A falu lakosai 1902-ben jöttek a területre, és minden ígéret ellenére nem szántóföldet kaptak, hanem csak erdőt. Ilyen területen kellett valahogy megteremteni az élet lehetőségét – erdőt kellett irtani ahhoz, hogy művelhető területhez jussanak. A fát nem lehetett eladni, mert annak ott nem volt értéke, legfeljebb ha faszenet égettek, abból teremthettek némi jövedelmet. Elképesztő volt a nyomor abban a faluban. „Mikor én köztük jártam, akkor már félig-meddig szántó-vetők voltak. Már cséplőgép is volt a faluban. Sem azelőtt, sem azóta, soha senki meg nem látogatta őket, pedig 100 magyar család élt ott egy rakáson a boszniai nagy hegyek között.” Ezek között a magukra hagyott magyarok között kellett megtapasztalnia, hogy mérhetetlen elhagyatottságukban, még a lelki gondozásukat sem végzi senki, Banyalukáról egy trappista barát járt ki hozzájuk havonta misézni – ez volt a legtöbb, amiben részük lehetett. Akkor döntött úgy, hogy Isten szolgájaként mindent megtesz azért, hogy enyhítsen a Szlavóniában és Boszniában szórványsorban élő magyarok elhagyatottságán és kiszolgáltatottságán. „Horvátországban sok magyar él, akiket nem telepített oda senki – írta önéletrajzában Ágoston Sándor –, hanem 100 évvel ezelőtt Magyarországból kezdtek ide leszivárogni. A gazdasági helyzet hozta magával ezt a lassú leszivárgást. Magyarországon kevés kis földjüket eladták s Horvátországban sok földet vettek az árán. Itt nem volt értéke a földnek. Lehetett kapni földet egy kabátért is, egy üveg pálinkáért is. Így szaporodtak el Horvátországban a magyar szórványok, s köztük sok református család. Ezek felszívódásának megakadályozására a magyar kormány az egyházakat hívta segítségül.” Ebben a munkában vett részt a kórógyi lelkész – iskolákat szervezett, népkönyvtárakat alapított, tanfelügyelője volt a református felekezeti iskoláknak. Ágoston Sándor tizenhét évig volt kórógyi református lelkész és a horvátországi szórványok lelki gondozója – munkájának emlékét méltán őrizhetné a táj sok-sok nemzedéke.
Amikor 1914-ben kitört ez első világháború, Kórógy lelkészét táviratilag Budapestre rendelték, ahol közölték vele, hogy a horvátországi és a boszniai magyar szórványokban végzett lelkészi tevékenysége jutalmául kinevezték Debrecen város és Hajdu vármegye királyi tanfelügyelőjévé – máris elfoglalhatja új helyét és tisztségét. Kórógy után Debrecen! – Ágoston Sándor körül mindenki úszott a boldogságban. „Egy eldugott falusi papból az ország 72 tanfelügyelője között egyszerre a legelső lenni” – kit ne ragadott volna magával a lelkesedés? Csak egy öreg barátja nézett komor tekintettel a szemébe, s intett a fejével, hogy: ne! És ő ebben az isteni gondviselés útmutatását vélte látni – visszatért hát Kórógyra, mert abban az időben a falujára is súlyos megpróbáltatások vártak. „Máig sem bántam meg. Sőt áldom az emlékét az én öreg barátomnak, aki egy néma fejmozdulatával lebeszélt” – írta idős korában papírra vetett önéletrajzában a református püspök. Pedig az igazi megpróbáltatások még csak ezután következtek, Trianon után szülőfalujában, Bácsfeketehegyen előbb lelkésszé, majd hatszor egymás után püspökké választották őt a hívei, s nem kevesebbet, mint a kisebbségi elesettségbe jutott magyar reformátusok lelki gondozását kellett magára vállalnia. Egzisztenciális kisemmizettség, lelki-szellemi kiszolgáltatottság, a királyi diktatúra önkénye, a többségi szerb nemzet megvetése, a közösségen végigsöprő vérbosszú elfeledhetetlen rémülete és az istenhit illegalitásának évei vártak reá az elkövetkező közel negyven esztendő során.
Ágoston Sándor tehát 1914-ben még visszatért kórógyi híveihez, zsoltárral vigasztalni a lelkeket, és bicskával gyógyítani a testi nyavalyát. 1915-ben a háború már kegyetlenül megtépázta az ő eklézsiáját is, és mint jó lelkipásztor, most is igyekezett vigasztalni az elesetteket. Az év karácsonyára húszoldalas füzetben szólította meg a fronton szolgáló, a kórházakban szenvedő vagy a fogságban sínylődő falubeli férfiakat. Vitte a posta a háborús frontokra az Üzenet hazulról című füzetet, melynek címlapján olvasható: A kórógyi katonáknak küldi szent karácsony ünnepére az egész község nevében Ágoston Sándor lelkész.
„Kelt levelem Kórógyon, 1915. deczember hó 10-én. Kívánom, hogy ezen pár sor írásom lelki-testi épségben és jó egészségben találjon mindnyájatokat” – kezdte levelét a lelkész, ünnepélyesen, mintha az Isten színe előtt adna számot a reá bízott nyáj állapotáról. Mindenkit megszólít, mindenkihez szól. Távol élünk egymástól – folytatja levelét – „Mi itthon, az ősi hajlékokban, ti pedig szerteszéjjel a nagy világban: ki Szerbiában, ki a távoli havasokon, ki az orosz síkságokon, ki pedig Szibériában, vagy Turkesztánban szomorú rabságban – sokan pedig sehol, mert már nyugosznak a csöndes katona-sírok alatt. De legyetek bárhol, mindenütt rátok gondolunk, benneteket emlegetünk, értetek imádkozunk.” És következik azok névsora, akik A hazáért és a királyért, az édes otthonért és szeretteikért hősi halált haltak, név szerint tízen: Tóth Samu, Dezső Pál, Balázs Péter, Kovács István, Szánki János, Dezső Illés, Gyana János, Pap János, Bencze József és Szekeres Illés – némelyikük szép emlékét fénykép is megörökítette. (…) „E szerint tehát összegezve a fentieket: hősi halált haltak 10-en, eltűntek 10-en, hadifogságba kerültek 21-en, katonai szolgálatban vannak 91-en, vagyis hiányzik a falunkból eddig 132 fiatal és javakorabeli férfi.”
A fronton szolgálók számára röviden összefoglalta az otthon történteket is. Mindenkivel megosztja nagy fájdalmát, Rózsika kislánya halálát, majd összefoglalta mindazon súlyos csapásokat, amelyek más családokat értek. Hosszan sorolta az elhaltakat, de örömmel újságolta, hogy Bertalan Erzsike tanítókisasszony éppen a mozgósítás napján váltott jegyet Gödöllei tanító úrral, aki viszont nem sokkal ezt követően kénytelen volt bevonulni, így most Erzsike „vőlegényéhez méltó hősiességgel végzi a kettős munkát”. A kántori teendőket a háború kitörése óta Gál Sándor látja el, a hitelszövetkezetben pedig Dávid Lajos szentlászlói tanító könyvel, akinek Lajos fia sajnos Szerbiában meghalt. Szerencséje volt viszont Kórógynak az aratásnál. Hetven orosz hadifoglyot vezényeltek a faluba, akiket – mindenki nagy meglepetésére – munkára a helyi gazdákhoz osztottak ki. Mire kiderült a katonai adminisztráció tévedése, a szorgalmas oroszok szépen betakarították a gabonát. A község egyébként, a háború dacára, jól gazdálkodott, s amellett, hogy magát ellátta, 1780 koronát adott hadi célokra, és 80.000 koronát jegyzett hadikölcsönre. Majd így zárta az 1915-ös háborús esztendő krónikáját: „Katonák! Munkások! Kocsisok! Sebesültek! Foglyok! Karácsony ünnepére az egész gyülekezet küldi néktek jó kívánságait. S küldöm az egész gyülekezettel jó kívánságomat én is. Megáldjon, megsegítsen, megtartson, meggyógyítson, megszabadítson s hozzon vissza benneteket épségben és jó egészségben a mindenható Isten! Ezzel bezárom levelemet, köszöntelek mindnyájatokat – szerető lelkészetek, Ágoston Sándor”
Csak a lelkészi gondviselés szülte, mégis milyen hatalmas dokumentuma Kórógy népének e könyvecskébe foglalt számvetés! Mennyi együttérzés, mennyi szeretet, mennyi féltés és aggódás sugárzik a soraiból! Elzász püspöke sem félthette nagyobb megrendültséggel Napóleon előrenyomuló hadait, mint féltette Ágoston Sándor saját gyülekezetének embereit a háborútól. A frontra küldött füzetben kilenc hősi halált halt, eltűnt vagy fogságban sínylődő kórógyi férfi fényképét is megörökítette – örök emléket állítva a szenvedőknek.
Ágoston Sándort még a világháború éveiben Baranya és Szlavónia központjába, Eszékre helyezték lelkésznek. Ott kellett ellátnia a központi utasításra oda vezényelt MÁV-alkalmazottak, vasúti altisztek, mozdonyvezetők, kalauzok, fékezők és váltókezelők lelki gondozását. De mivel Kórógy református pap nélkül maradt, ő továbbra is kijárt régi híveihez. Úgy gondolta, a háború végével visszatér hozzájuk, ám a nagy összeomlás másként rendezte az életét: Ágoston Sándor szülőfalujában, az általában Feketicsnek ismert Bácsfeketehegyen folytatta lelkészi ténykedését. „40 éves voltam, mikor idejöttem – olvasható az életrajzában. – Egybe esett ez azzal a korszakkal, mikor az első világháború véget ért. Az egyházi életben valami gutaütésszerű állapot uralkodott. […] Általában az egész garnitúra, mely az egyházi életet kormányozta, eltűnt, s az én kortársaim következtek a vezetésre. Ketten voltunk jó barátok Weimann Péter verbászi lelkésszel. Úgy éreztük, hogy népünk és egyházunk jövőjéért felelősek vagyunk.” Az elkövetkező két évtized során a hozzájuk csatlakozott Klepp Péter, torzsai lelkésszel együtt, hárman talpra állították a Jugoszláv Királysági Református Egyházat. „Klepp Péter szervezett és kormányzott, mi ketten Weimann Péterrel a lelki életet igyekeztünk szolgálni.” A torzsai lelkész 1928-ban bekövetkezett halála után Ágoston Sándort előbb esperesnek, majd püspöknek választották meg.
A második világháború ismét rettenetes csapást mért Bácska magyar és német lakosságára, így a református közösségre is; „nemcsak Weimann Pétert, hanem vele 13.000 református németet és ezzel 13 német egyházközösséget is elsodort közülünk. Itt maradtunk mi magyarok 32.000-en félelmek és rettegések között.” A lelkipásztori teendők végzésének lehetősége tovább szűkült, a kommunista diktatúra a templom falai közé kényszerítette az egyház tevékenységét. Nem élte volna túl a református egyház az üldöztetést – fogalmazta meg kései számvetésében a püspök –, ha a külföldi hittestvéreik, elsősorban a svájciak, adományaikkal nem támogatták volna őket. Hol voltak már azok az idők, amikor a bácsfeketehegyi református püspökség még árvaházat is fenntartott és működtetett! Ebben az intézetben 1923 és 1950 (az államosítás éve) között évente 30-40 árva gyermeket gondozott a református egyház, s fennállása során 324 árvát neveltek fel, és bocsátottak Isten dicsőségére, a maga útjára. Kiadványuk, az Ágoston Sándor szerkesztésében évente megjelenő Református Árvaházi Naptár pedig máig az egyik legfontosabb történeti forrása a XX. századi bácskai magyarságnak. Az állami kisajátítást követően az árvaház épülete Diakóniaházzá alakult át.
Ágoston Sándor, kórógyi és bácsfeketehegyi lelkésznek, majd a Jugoszláv Királysági Református Egyháza püspöke ragyogó alakjának emlékét 1960-ban bekövetkezett halála után sűrű homály fedte. Csak 2002-ben született róla egy hozzá méltatlanul szerény és halovány füzet – amelynél mindenképpen többet érdemelne. Ő is azoknak a sorába tartozik, akiket a délvidéki magyarságnak újra fel kell fedeznie, mert emlékezetük és történelmi jelentőségük felismerése nélkül elképzelhetetlen a közösség talpra állása, önbecsülésének a helyreállítása.