NAPÚT 2008/8., 60–64. oldal
Tartalom
Mák Ferenc
Egy lelkészsors
Kiss Judit Ágnes
Balkáni tánc
Deák Júlia
Strand
(Részlet)
Az Adria ezen a nyáron mindenféle furcsa dolgot köpött a partra. Apró virágos fürdőszobacserepet, gömbölyűre koptatott téglatörmeléket, szenes fadarabokat. A tengeri kavicsgyűjtés kockázatossá vált, mert nem lehetett tudni, miket hord még ki a víz a maga szeszélyével, nem lehetett tudni, mihez nyúlhatsz hozzá, mihez nem, ismeretlen eredetű csontot szedsz fel, jé, kagyló! felkiáltással, a szállodánk alatti szakadékban egy elfeledett tojásgránát pihent.
M. lakásában ültem már sok vasárnap óta ugyanazon a széken, mert M. nem szerette megmozdítani a dolgokat, ha a dolgok megmozdultak, akkor más dolgok leestek. Ugyanakkor konkrétan a szék, amelyen ültem, évek során belegyökerezett a koszlott, televényesen vastaggá vált szürke padlószőnyegbe, és amikor tényleg egy lázadó pillanatomban kirántottam a szék négy szárát a szervesen élő aljzatból, az egyik láb azonnal kifordult a tövéből, és M. rémült arccal nézte az esztelen rombolást, amely csak abból az értelmetlen törekvésből származott, hogy a széket néhány centiméterrel arrébb tegyem, mint ahol évek óta volt.
Elmélyülten tornáztattam az arcizmaimat igyekezve elhatárolódni mindattól, ami körülvett. A szabadság egyetlen lépés volt csupán, csak kimész az ajtón és előtted a város. A fájdalom is hozzá tartozik, érzed, hogy fáj, és szabad vagy, felnőtt vagy, beülsz valahová és körülnézel, ez maradt belőled, de élsz.
M. beszélt, jött-ment. Arra a faldarabra meredtem, amin át kiláthattam a tengerre. A szoba homályos zugában időnként valóban megjelent valamilyen kékesen mozgó folt. A falon hullámzott, és jó volt tudni, hogy ez a látvány a róla való hallgatásommal együtt most egyedül csak az enyém.
A tizenharmadik kerület peremén voltunk, egy hasáb alakú panelházban, amelyen néha átgázolt a dunai szél. A szavakkal már semmire sem mentünk. A bizonytalan állagú szenvedések ugyanúgy ülepedtek körülöttünk, mint az eltávolíthatatlan szemét az asztal alatt, persze azért újra és újra nekifogtam, hogy jellemezzem a helyzetet, de kísérleteim kölcsönös ordítozásba fulladtak. M. nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené a problémát, én meg mintha egy bunker falának újra és újra nekirepülő madár lettem volna, csak kifáradtam, és összetörve ugyanabban a helyzetben találtam magamat. Lehetetlen, hogy M. a maga módján ne érzékelte volna a bajt, de ő nem mondott ki semmit véglegesen, sőt egyáltalában tartózkodott bárminek is a nyers kimondásától. Ez már így volt a kezdetek óta, hogy énrám várt a dolgok kimondása, és M. a lényegről való hallgatásával tartotta fent az építményt, amely a kettőnk létezése volt. M. megszólalása lelki ügyekben már régen nem volt aktuális, mert ennyi idő után minden szava akkora kalamajkát keltett volna, hogy abból aztán nincs visszaút soha többé.
M. a váratlan ötleteimmel szemben tehetetlen, azokat külső erőkként éli át, amelyeknek engedelmeskednie kell. A tenger innen annyira képtelen dolognak látszott e pillanatban, hogy semmi sem állhatott az útjába. A tenger valami olyan dolog volt, amelyben még lehetett hinni, el lehetett vonszolódni a partjára, és várni, hogy majd, mint semleges és óriási erő, azonnal a lényegre tér, döntéseket sugall, valamit tesz velünk, nem tudhatjuk, mi lesz az.
M. elsőre egyáltalán nem szokta elárulni, mit akar, talán éppen arra vár örökké, hogy meglepjem, hogy rémülten elutasíthassa a változást, hogy fenyegetett legyen, hogy felüdüljön azáltal, hogy valami elkerülhetetlenül közeledik felé. Valójában becsüli a sors kikerülhetetlen húzásait, az én cselekedeteimet is sorsszerűen éli meg, általában gyanakodva fogadja minden ötletemet, lassan éli bele magát abba, ami jön, és amikor már kikerülhetetlen a döntés, elveszetten, de fegyelmezett arccal meglépi, amit kell. Esetleg véletlenül, valamilyen kerülő úton a tudomásomra jut, hogy mindezt ő már régen akarta, csak erre várt tulajdonképpen, és mi itt a kérdés egyáltalában.
Elaludhattam, mert este volt és valamilyen barátságtalan helyen állt a busz. A magas lépcsőről a földre helyeztem a lábaimat, de azok dagadtan ellenálltak. A nyugdíjasok fenekükön elgyűrt szoknyáikban, nem tudom, hogyan csinálták, de már a vécé előtt sorakoztak. Egy benzinkúti ideiglenes parkolónál lehettünk, a gyenge világításban csak a vécé előtti hosszú sort láttam. A buszoktól szabdalt betonplaccon hihetetlenül otthonosan álltak a nők, mintha csak arra vártak volna, hogy ilyen és hasonló józan tevékenységekkel bizonyíthassák egymásnak, hogy igen, a vécé itt is csak vécé, a sorban állás is ismerős otthonról, úgy álltak ott egymás mellett beszélgetve, mint az egymást megnyugtató, kotyogó, tollászkodó tyúkok. Biztosan tudtam, hogy ezek közé a nők közé én most nem állok be, mert ezek a nők nem ugyanazt a tengert keresik, amelyiket én, viszont már csak a látványuk is veszélyezteti az én tengeremet. Menjünk, mondtam M.-nek, aki kialvatlan arccal, elszántan szívta a cigarettáját. – Itt fognak hagyni minket. – Kelletlenül indult utánam. Néhány lépés, és már benn voltunk a sötétségben. Az országút langyos és puha volt alattunk. Az árokba guggoltam, kerek, csillagos volt az ég, mint a planetáriumban. Az út két oldalán ott voltak valahol a földek, a beláthatatlan terek és lehetőségek. M. idegesen kereste a következő cigarettáját. Autó húzott el mellettünk. Nem tudtam betelni ezzel a sűrű, nyugodt éjszakával, amely ilyen remekül működik nélkülünk, és mindjárt összezárul utánunk, mintha itt sem lettünk volna.
Hajnalban arra ébredtem, hogy csupasz sziklák között megyünk egy hegyoldalba vágott, valószínűtlenül vékony ösvényen. Az én oldalamon szakadék volt, a mélyét a buszból nem lehetett látni. Nekidőltem az ablaknak, hogy a súlypontom a szakadékkal ellenkező oldalon legyen, mivel biztos voltam benne, hogy a busz innenső kerekei már a levegőben forognak. Egy szilva kigurult a nejlonzacskóból, de hagytam, mert a legkisebb mozgással sem akartam megzavarni a buszvezető holdkóros nyugalmát. Ha igaz, amit hallottam, akkor ennek a szakadéknak az alja tele van rozsdás autóroncsokkal. M. aludt, de örültem neki, maradjunk csak így nyugodtan, ne mozduljon semmi, ez a legbiztosabb.
A szakadék túloldalán elszórva házakat láttam, az ablakaikból mintha hiányzott volna az üveg. Hirtelen feljött a nap, most már fénybe borulva himbálództunk a szakadék szélén. A sziklák között újabb ablaktalan házak sora. Ember sehol. Hová lettek innen az emberek?
Furcsának találtam ezt a kihaltságot, de annyi mindent talál az ember furcsának idegenben. Azután valaki mondott valamit mögöttem, csak néhány szót hallottam, és akkor az ablaknyílásokat keretező koszfoltok rajzai egyszerre átalakultak, és felvették a kicsapódó lángok nyomait. Az ablakok mögötti feketeség is más lett, ez nem a szokott sötétség volt odabent, annál ez a sötétség mélyebb volt és élettelenebb. Hogyan nem vettem észre, hogy ezek a házak ki vannak égve. Talán az épen maradt falaik miatt. Sehol egy rom, minden ház a helyén állt.
Idegenvezető-nőnk, aki eddig szlávos kiejtésével éles hangon jópofáskodott, most elterülve, nyitott szájjal aludt a vezető mellett. Állítólag a kőhegyek előtt néhány órával kezdte el a konyakozást, és most rábízott mindent a sorsra, nem kell örökké hablatyolni, majd lesz szöveg, ha felébredt.
Sokan még álmosan bámultak kifelé. M. hirtelen éber lett. Tudtam, hogy őt is felkavarta a látvány, és hogy sajnos nem úszom meg, hogy el ne mondja a témáról azt, amit tud. Most nagyon nem vágytam erre, nem szerettem volna, hogy a szavak rendbe rakják azt, ami alapvetően nincsen rendben. De M.-et mindig megnyugtatják a kerek mondatok, azonnal magyarázatba kezd a szerbek módszeréről, a lángszórózásról, amitől az egész házban minden puha dolog korommá ég és valamilyen zsíros, fekete massza borítja be a falakat. Nem biztos, hogy oda mernék menni egy ilyen házhoz, ha véletlenül megállnánk. A buszon belül lenni mérhetetlenül más helyzet, mint ha odakint lennénk. Szakadék van köztünk. Ez megnyugtató.
Egy magas épület tetején végre feltűnt egy ember, kókadt horvát zászló mellett állt mereven. A magas épületnek is ki voltak égve az ablakai. Úgy állt ott, mint egy bakter. Elhaladtunk mellette, hosszan nézett utánunk.
Figyelmes utasként bámultam kifelé. A busz tele volt kalapokkal és bőröndökkel, ahogy egy tengeri utazáshoz illik. Hihetetlenül olcsó volt idén ez a tengeri út. És még így sem nagyon kapaszkodtak utána.
A sziklák innen a buszból érintetlennek látszottak. Erre hamar eltűnnek a nyomok, hála a szárazságnak és a bogaraknak. Azért néztem, hátha látok valamilyen rongydarabot vagy sötét foltot a köveken, de nem láttam semmi ilyesmit.
Másnap vakító napban zörömböltünk le a strand- és tömegszagú szállodalifttel, amely egyenesen a partra lökött minket, helyet kellett keresnünk, amit szemlesütve tettünk meg a barna emberek között, látszott rajtunk, hogy most jöttünk, és ettől mintha az is látszott volna rajtunk, hogy mit gondolunk, az egész befejezetlenségünk és bizonytalanságunk. Arra gondoltam, hány nap múlva leszünk olyanok, mint a többiek.
Délutánra egy vékony csillogás vonta be a bőrünket, akkor mertünk csak felsóhajtani és körülnézni. Ez a csillogás olyan volt, mint egy kezdő egyenruha, amely a klubtagoknak már szabad bejárást biztosít a haladók közé.
Lehet, hogy az embernek meg kell szoknia ezt a mediterrán feszültséget, amelyet a folyamatos szárazság alakít ki maga körül. Ahová nem csöppen víz, ott egyszerre halódni kezd a növényzet. Minden egy merő várakozás a vízre, amelyet ez a nagy meddő kékség nem tud megadni a partjának. Kaktuszok, aloék. Fülsértő kabócazaj, csámborgás az országúton, a sárguló kemény növények között. Rothadó narancsok a dubrovniki várárokban. Ahogy lefelé ereszkedem utánuk, sűrű húgyszag. Inkább meggondolom magam.
Mikor megmásszuk a várat, rajtam a szép ruhám, igyekszem méltó lenni az óváros talpak alatt kifényesedett mészkő sikátoraihoz, a fal tetején járunk, M. elrohan, hogy fényképezze a látványt, palatetők, reménytelen hőség, néhol még romok, építkezések, lassan izzadni kezdek gumírozott tengerkék ruhámban, sajnos erősen érzem a hónaljam verejtékszagát, csüggedten ülök a várfal átforrósodott kövén, a turisták kikerülnek, és akkor lenézek a mélybe, ahol az egyik piciny ház kertjében egy öregember ül egy széken és egy lavórban mossa a lábát. Szépen mossa, áztatja odalent a fehér öreg lábát a lavórban, és fölnéz rám, ahogy üldögélek a várfalon. És ez a pillantás ment meg, mert ahogy visszanézek rá, máris megkönnyebbülök. Csodálatos, hogy ez az öreg csak úgy mossa odalent a lábát. Nyugalmasan, hétköznapian. Mire M. előkerül a fényképezőgépével, én már mintha ittam volna valamilyen jóleső kútvízből.
Találtunk egy romos kiskaput a strandunk oldalában. Ha ott beszöktünk és végigmentünk egy kerítések közé beszorított, keskeny útvesztőn, egyszerre kiléptünk a szabadba, és egy másik strand tárult ki előttünk. Egy másik világ volt mellettünk némi drótkerítéses labirintussal elválasztva. Ha lenéztünk a kerítés végénél a csúcsról, egy hatalmas romstrand panorámájára láttunk, megleltünk egy dzsungelben maradt, elporladásra ítélt várost. A beszakadt mennyezetű hatalmas betonépület ablakok nélkül nézett a tengerre. A parton széttört betonpadlatokon, megrepedt és szanaszét heverő vasbeton gerendákon hevertek a háziasszonyok, és békésen beszélgettek. Valamilyen rejtekjáraton érkeztek erre a strandra, és a fehér combjaikat fürdették a naplementében. Rajtam a kupacsi kosztim, amit itt vettem a boltban, mert az enyém otthon maradt, húzogathatom akárhogy, a comb vonala sokkal szemérmesebb, mint odahaza, a hátán meg valamilyen nevetségesen fölösleges, sportosságot sugalló keresztpánt van. Elmegyek az asszonyok mellett a kupacsi kosztimban, megnéznek, de nem foglalkoznak velem sokat. Megy a nap lefelé, a háziasszonyok otthonosan töltik meg a romstrandot, némelyik még a szatyrát is leteszi maga mellé, és kifogyhatatlanul folyik a beszéd, amely persze érthetetlen a számomra. Úgy érzem, az itteniek most érik utol magukat ebben a szelíd délutánban. Lassan beszélgetnek, időt szakítanak maguknak arra, hogy lassan beszélgessenek. Benépesítik és használják a romstrandot, ezzel elégtételt és nyugalmat találnak.
A tenger mély hűvösségei csodálatosak, sóhajtásszerűek. Ahogy az egyik sziklához úszom, meglátok egy asszonyt, aki a melltartójába gyömöszöli a kagylókat. A melltartó némileg kinyúlt már, az asszony otthonosan tömi bele a friss kagylókat a mellei közé, megkapaszkodik a sziklában és zsáknak használja a melltartóját, dolgozik a víz alatt, nem kell sokat keresnie, csak belemarkol abba, amit a keze a víz alatt talál, a kagylók súlyosan gyűlnek a fakó melltartó kosarában. Összecsörrennek. A víz idehozza a legkisebb hangot is. Megvan a vacsora. Közben a tenger mélyeket és hűseket sóhajtozik, a sziklák mögötti árnyékban ismeretlen élőlények lüktetnek, mindannyian együtt fürdőzünk az égett fadarabokkal és csontokkal, a tenger összeölel mindent, és nehéz elfelejtkezni róla, hogy a bőröm ugyanabban a gyönyörűséges vízben ázik, amelybe a szétégett házbelsők fekete krémje került. Ez a találkozás kikerülhetetlen. Bár árulkodó nyom csak a kavicsok közt van, és csak ha nagyon megnézem, amit összeszedek a parton. Ahogy átadom magam az élvezetnek, valamilyen zavaros tiltás kerülget állandóan, egy hajszálfinom undor, amely a ragyogó víztől elválaszthatatlan, ezt a vizet valójában el kellene keríteni a turisták elől, de amikor olyan tiszta.
Tisztának látszik.