NAPÚT 2008/8., 11–12. oldal
Tartalom
Prágai Tamás
Naptalan utak, napúttalan napok
Végh Attila
Globális fohász
Erős Kinga
„Végül mindenből
költészet lesz és csend”
Pilinszky leveleit olvasom, amelyeket Baitz Máriának, nagynénjének írt. „Miért olvassuk az írók magánleveleit, amikor műveiket is olvashatnánk?” – teszi fel a kérdést Bálint Péter A levelezés vágya című tanulmányában. A választ abban látja, hogy az olvasó valamilyen oknál fogva úgy gondolja, hogy a magánszemély igazibb, mint a lírai hős, és az irodalom mögött igyekszik felfedni az igaz történetet. Ugyanakkor tudjuk: az író a leveleit is írja. „Tegnap már meg is kezdtem »regényemet«. Lesz erőm befejezni? 1-2 év kellene még hozzá.” Pilinszky nagynénjével való levelezésében fel-feltűnik az elmúlás gondolata. „Az élet elviselhetetlen lenne halottak nélkül – írta szegény Gabriel Marcel, s talán ezért viselte olyan szépen utolsó korszakát, amibe lassan én is belépek! Kezdem ezt nagyon érezni!” Másutt ezt írja: „Annyi bolyongás után eljutottam egyfajta hőn áhított belső rendbe, melyben élet és halál végre valamiképpen egy. Életem ezzel valójában lezárult – hála Istennek. Viszont annál inkább felgyorsult a befele-utazás.” Leveleiből kikristályosodik, hogy Pilinszky élete utolsó éveiben azzal a tudattal élt, hogy a halál lesz a közeljövő legnagyobb eseménye, melyre készülnie kell. Ez nem azonos azzal, hogy ösztönösen megérezte volna közelgő halálát, ez nyilvánvaló félreértelmezése lenne e leveleknek, sokkal inkább egy tudatos befele figyelésnek, Istenre figyelésnek lehetünk tanúi sorain keresztül. Heidegger találóan írja az egyéni halál jelentéséről, hogy a „halál” különbözik az én „saját halálomtól”, hiszen az előző tudata nem bénítja meg az embert, mivel nagy a szakadék a halál tudata és a saját halálom bizonyossága között. Pilinszky leveleiből éppen ez a lassú átváltozás válik nyilvánvalóvá, ahogy a halálra már nem úgy tekint, mint egy rajta kívül levő eseményre, hanem mint egy „meghívásra”, melyre csak befele utazva lehet felkészülni. „Ezért kell egyedül befele figyelnünk, arra a végső csendre, ami vár ránk, s akkor tehetünk bármit és érhet bennünket bármi, végül mindenből költészet lesz és csend lesz” – írja egy más kontextusban, melyben szintén megjelenik az elmúlás témája.
Miféle csend az, miről Pilinszky oly sokszor tesz említést írásaiban? Többféle csend van, a tehetetlenség, a dac, a szégyen csendje. A kitárulkozás csendje, mely kitágítja a beszéd határait, mely képessé tesz a kimondhatatlan kimondására, melyben végül a párbeszéd imává alakul. Amire csak utalni lehet, vagy legfeljebb megsejtetni, amit Damaszkuszi János így fogalmazott meg: „az isteni mondhatatlan és felfoghatatlan”. A csendben halljuk meg Isten szavát, melyben teremtmény és teremtő érti egymást. Számos bibliai történet tanúskodik erről, gondoljunk csak Mózesre, Illésre vagy a Getsemáne-kert csendjében imádkozó Jézusra. Ez nem a kiüresedés csendje, hanem a lélek szaváé, mely előtt talán még a kerubok is leborulnak, nem a hang, sokkal inkább a disszonáns én hiánya.
Pilinszky leveleit áthatja sajátos világlátása, ahogyan az embert mint valahonnan jövő és valahová tartó lényt szemléli. Irgalmas tragikumnak nevezi ezt a hontalanságot, melybe az embernek van belépője és van meghívása is az atyai házba. Többen írták róla, hogy kereszténységében és annak költői artikulációjában absztrakció érzékelhető, valamint a lírájában megjelenő Isten-élmény metaforikus. Ő így ír: „ Annyi tékozló bolyongás után eljutottam hát a »szabályoshoz« a szentség legmélyebb értelmében. Csak én tudhatom, mekkora kegyelem ez, keresztjével együtt. De ez a kereszt – szemben az előzőekkel – halványan már mégis a Keresztre hasonlít. Külsőleg, a világ szemében: új föladatok elé kerültem. Belül: a befejezés misztériumát élem, amitől az írás is tökéletesen új dimenzióba kerül. Ebből csak az agónia zökkenthet ki, hogy azután a halál véglegesen elhelyezzen. Van Isten! – egyedül ezért lehetséges, hogy belülről (Felőle nézve mindenképp) minden élet organikus, akár egy fa, legkisebb leveléig.” Végül valóban mindenből csend lesz, s maradnak a levelek, versek… a költészet.