NAPÚT 2008/8., 9–10. oldal
Tartalom
Pósa Zoltán
Óvjuk a szellem napvilágát és a föld tisztaságát
Erős Kinga
„Végül mindenből költészet lesz és csend”
Naptalan utak, napúttalan napok
Tizenhat éves koromban elhatároztam, hogy költő leszek, és szobám falára kitettem egy kézzel másolt jelmondatot: „A nap útján akarok járni, / testvéreim, a nap útját kövessétek, / ahogy a nap, úgy megyek, / ahogy a nap, úgy megyek.” Ha jól emlékszem, valamilyen sámán-ének szövege ez a fejből idézett, az emlékezet kopásait magán viselő pár sor. Sárga merített papírra írtam, fekete tustintával, kalligrafikus betűkkel. Nem sejtettem, hogy afféle házi jóslat lesz számomra. (Nem vagyok babonás.) Egy Shakespeare-idézet volt még mellette: „Kizökkent az idő”. Ekkortájt írt verseim afféle toll- és tintapróbák voltak (töltőtollal, sötétkék és fekete tintával, néha zölddel is írtam), ahogy, véltem akkor, a KÖLTŐK ÍRNAK. (Töltőtollal ma is gondosabban írok, mint másképp.) Egy versikére ma is emlékszem: „Kék, lenge lányok / Hajnali virágok, / Estvék, vigasztalások. / És sápadt, és remeg.” Ezt a romantikusan bájosra sikerült, az esztétikum határán mozgó darabot elvittem általános iskolai magyartanáromhoz, Székely Ádámhoz, aki a Bartók Béla úton lakott egy régi bérház tetőteréből elcsent padlásszobában. Elolvasta, nem rossz. Beajánlott a Fadrusz utca ötbe. A Kráter Műhely, a Polisz szerkesztősége dolgozott itt. Turcsány Péter beszerkesztette néhány versemet folyóiratába, irodalmi röppályára álltam.
Ezt szárnyverdeséshez hasonlítanám. Nálam nagyon hosszúra nyúlt ugyanis a keresés mások által is emlegetett időszaka. Ezerkilencszázkilencvenhatban a Lipótmezőn dolgoztam, viselkedésproblémás gyerekekkel. A nevelői szobában csörgött a telefon. „Halló, itt Turcsány Péter – közölte az ismerős hang. – Elfogadtuk az ajánlatodat.” „Milyen ajánlatot?” – hökkentem meg. (Nem emlékezem ajánlatra.) „Te leszel a Polisz versszerkesztője.” Ez a hang kicsit úgy hangzott, mint a Csontváryt elhívó angyalé: „A Napút festője leszel, nagyobb Raffaelnél.” Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ezzel az elhívással kezdődött a Napút folyóirat története.
A Napút folyóirat története elválaszthatatlan Szondi György Pannónia utcai lakásától. Néhány év múlva ugyanis – mindegy most, miért, hogyan – azon találtam magam, hogy folyóiratot alapítunk. Szondi György, igazi sportemberként, hátára vette, teljes erőbedobással (anyagilag, magánemberként, minden tekintetben) viszi azóta is a Naputat. Az ő lakása, a Vígszínház művészbejárójánál, lett a folyóirat első szerkesztősége, nekem később jóformán budapesti szállásom, menedékhelyem. Pókhálók, irdatlan méretű, iromba macskák és borzas galambok. A kéményeken gubbasztó szárnyasok, a bádog féltetőre ferdén esik a fény. Cselédlépcső, keskeny, csigavonalú lépcső vezet a padlásszintre. (Ez a lépcső megjelenik egy írásomban, az Üvegváros című novellában, néhány snitt abban a táncfilmben is, amit Molnár Zoilly a novella alapján forgatott.) Itt, a bádog- és zsindelytetők magasában találgatjuk, mi legyen a folyóirat neve. Ilyenkor minden eszébe ötlik az embernek, a legnagyobb marhaságok és képtelenségek (Hamvasnak is van egy frappáns szövege erről a Karneválban), de természetesen minden ötletnél akad jobb, a vita sohasem akar eldőlni. Hosszas tépelődés után villant elém a Napút név, és jobb híján sikerült megvédenem.
Mindenki Csontváry-áthallásnak gondolja. Pedig eredete a debreceni kalendáriumhoz, Fazekas Mihályhoz vezet. Az ekliptika (az a sáv az égbolton, melyben a zodiákus csillagképei találhatók) kifejezést annak idején, találóan, napútnak magyarították. Megkerestem a megfelelő idézetet is: „A szélességet az ég derekán keresztül méltán nevezzük napútnak.” Ez a szöveg kellőképp elvont ahhoz, hogy bárki hitvallást lásson benne – ez nem is volt célunk ellen –, végül zöld utat kapott a javaslat.
A szerkesztőségi napok pénteken voltak. Somogy megyében laktam akkoriban, a Zselicben – a házam mögött hosszú kert volt, mely átlábolt a patakon, míg el nem nyelte az erdő. Az Inka utazáson dolgoztam, és Pesten szorgalmasan látogattam a Körút közelében található, másod- és harmadrangú ivóhelyeket. Egy felolvasás után Végh Attilával, Zsávolya Zoltánnal és Dörögdi Ádám fotóművész barátunkkal azon gondolkoztunk, alkalmi barátságunkat intézményesíteni lehetne, társaságunknak nevet kell adjunk. Névadások korszaka? Az Immun csoport kifejezés a kék metrón született, a Pöttyös utca és a Ferenciek tere közt.
A félhomály szóval jellemezném ezt a korszakomat. Elégedetlenség, depresszió, valós szenvedélyek és át nem gondolt kapcsolatok. Péntek hajnalban keltem, reggel kilenc után kevéssel megittam az első kávét a Pannónia utca hatban. A neszkávét csapból kifolyó meleg vízben oldottuk fel. Megtanultam, mi a szöveggondozás – Bognár Antal hat-nyolc gépiratlapot párhuzamosan, a nagy asztalon egymás mellé teregetve javított. Ebédről a főszerkesztő gondoskodott, többnyire serpenyőben sütött krumplira és karfiolra emlékszem. (Vagy főtt volt?) Ugyancsak itt találkoztam kombuchával – a bársonyosan puha gomba-lepények cseréphordóban áztak, valami sötét lében.
Számomra egy korszak, a kilencvenes évek vége: ez a lakás. Bolgár italok, kombucha, félhomály. Bennem úgy élnek bolyongásaim, mint egy különlegesen szép ige, amelynek nincs se jelentése, se tárgya – csak maga az aktivitás van. Az Immun csoport természetesen többször megjelent a Napútban. Elválaszhatatlanok bennem, mindkettő énem része. Azóta is a nap útján megyek. A naptalan utakról talán néha kiléptem a fényre.
P. T.