NAPÚT 2008/8., 6–8. oldal
Tartalom
Sebeők János
Dackorszak, ameddig lehet
Prágai Tamás
Naptalan utak, napúttalan napok
Tiszteletben tartom Pósa Zoltán laudációhoz termett szavait, csak… A Napútban magunkról, magamról oly furcsa ezt közzé is tenni. Bocsánatot kérek olvasóinktól s mindannyiunktól a kivételes hozzájárulásért, egyszeri engedményért. S köszönöm a szerzőnek, azért, igen. (A hatvanéves írót pedig ezennel köszöntjük – mindannyian.) Kisebb mértékben illenek e „dorga”szavak Sebeők János most közölt gondolataihoz is. Magamnak az emelkedettséget tíz évben egyszer a 108. oldalon – mégis – megengedem: utókrónikahitelként talán? (Szondi György)
Pósa Zoltán
Óvjuk a szellem napvilágát
és a föld tisztaságát
Örömteljes és aggódó laudáció a Napút tizedik születésnapján
Nem véletlenül tört ki vastaps az idei, augusztusi Tokaji Írótáborban Szondi György költőnek, a Napút című folyóirat és a Napkút Könyvkiadó teremtőjének hozzászólása után. Korunk pecunista és irodalomellenes aurájában Isten csodája, hogy a megszállott, ahogy magát aposztrofálni szokta: őrült igazgató, tulajdonos, főszerkesztő saját félretett magánvagyonkáját és jövedelmeit áldozza azért, hogy másokat publikáláshoz segítsen. Ars poeticáját idézve a Magyar Nemzet című napilapban közölt interjúbeszélgetésünkből: „Olyan tágasságot szeretnék befogni a NAP útjának íve alatt, amelyben a kultúra különböző területei, az irodalom, a képzőművészet és a tudomány is szinte azonos szerepet töltenek be”. Csodálatos, gyönyörű e hitvallás, amelyhez a költő főszerkesztő, irodalmi jolly joker Szondi György immár tíz esztendeje vasszigorral tartja magát. Évente kinyomtat tíz vaskos folyóiratot, amellett a Káva Tékát, a Napút mindenki által nagy kedvvel és örömmel forgatott mini könyvsorozatát, amelyben ritka dokumentumokat olvashatunk, a szépirodalom valamely egyedi gyűjteményét lapozgathatjuk vagy egy-egy izgalmas tudomány nem kevésbé izgalmas képviselőjének esszéit, tanulmányát élvezhetjük – havonta egy-egy kis kötetnyit. És a Napkút könyveit. Hadd dicsérjem elsőként a folyóirat tízesztendős születésnapján Szondi Györgyöt, ki magának gondot, másoknak örömöt szerez tartalmas, kiváló folyóiratával. Lehetne ő „csak” költő, ezenkívül nyelvész és orodalmár, a bolgár irodalom és kultúra spiritus rectorainak egyike, a Szófiai Magyar Kulturális Intézet igazgatójaként „csupán” hazánk bulgáriai irodalmi nagykövete, itthon pedig a bolgár kultúra és a literatúra ékes szavú, többrendbeli tolmácsa. Mintegy tízezer oldalnyi prózai, tizenhatezer verssornyi lírai fordítása arra képesítené, hogy ne tegyen semmi mást, csak fordítson, fordítson és írja saját verseit. Két bolgár és egy magyar nyelvű saját verskötettel bizonyította, hogy önálló, öntörvényű, egyedi színeket magában foglaló prizmán át látja és láttatja a világot, önmagát és a Nap univerzumát, mint afféle Mithras-Istenfiú huszadik, huszonegyedik századi reinkarnációja. Isten éltesse hát mindenekelőtt a lapot, az ünnepeltet, a könyvkiadót és a szülőatyját, Szondi Gyurit, barátunkat, a költőt, a műfordítót, két kultúra, a magyar és a bolgár irodalom és tudomány közötti hídverőt és mindenekelőtt, mivel most ez a legidőszerűbb, a tízesztendős folyóirat főszerkesztőjét, szülőatyját és a lapot életben tartó Cédrus Alapítványt. A valóságban a tapsvihar idén, augusztusban Tokajban eldördült, folytatódjék majd most, a jókívánságok sorával, amelyeket a Napút Baráti Kör megalakulásának napján, a kis házi ünnepen is hallhatott. Kívánjuk és reméljük, hogy a jelenlegi kulturális kormányzat bűnös közönye ellenére sem veszti el kedvét, energiáját, s folytatja irodalom-, kultúra-, tudománymentő tevékenységét.
Ünneprontó korban élünk, így sajnos nem állhatunk meg a dicséreteknél. Olyan korban, amikor minden másnál fontosabb téma a lelki, a mentális környezetszennyezés, s annak fizikai, anyagi megfelelője, az élővilág pusztítása. Mindkét témának spiritus rectora Sebeők János író, filozófus, ősrégi barátom, kivel azt szoktuk mondani: mi ketten őrizzük még a klasszikus JAK, az igazi, az 1980–89-ig működő, az akkori irodalmi életbe friss vérköráramot pumpáló fiatalos, több ízben embargó alá vont, egy ízben be is tiltott ellenzéki József Attila Kör szellemiségét. Hívek maradunk önmagunkhoz az antikommunizmusban, az antibolsevizmusban, s abban is, hogy valljuk, istenhívőként, antimarxistaként: a tudat határozza meg a létet. Nincs annál nagyobb vétek, mint ha az irodalom hordozóját, a könyvet kiszolgáltatják valakik, a szónak minden értelmében tehetősek a pénzvilág törvényeinek. Valljuk, tudjuk Jézussal, a világ megváltójával, hogy az, aki csak az anyagi javakban hisz, hasonlatos ahhoz, aki futóhomokra akar erődöt telepíteni. Ember létünk, Isten-képmásra formált arcunk megőrzésének záloga a hit mellett az irodalom, a képző- és iparművészet, a zene, a film, a színház, és az emberléptékű alapkutatás, az igazi tudomány, a teológiától a nemes matézisig. Minden, ami hirdeti, bizonyítja, hogy valaki kegyelméből megszakadt a reménytelen semmi folytonossága és erre a világra érkeztünk. És ahhoz, hogy majd tele bugyorral távozzunk, méltón a túlvilági üdvösséghez, értelmesen, szabadon, ám mások értelmét és szabadságát nem korlátozó módon kell élnünk e világon. Nincs annál fontosabb dolog, ami az embert isteni eredetére emlékezteti: a szabad művészetnél és az emberléptékű tudománynál. Sajnos, itt és most, tizennyolc évvel a rendszerváltozás után eljutottunk odáig, hogy az irodalom létét veszélyezteti a közöny, az anyagiasság, a vörös materializmussal egyenértékűen káros, emberellenes, istentelen fehér materializmus, az önző, fogyasztói szemlélet Mammonja. Sorvad, pusztul a könyvkiadás, a lapkiadás, az egyik az irodalom, a másik az irodalmi élet ébren tartója. És hozzátehetnénk a többi művészeti ág panaszát is.
Az egykori teátrumok, mozik, kiadók országának tartott, huszadik század eleji Magyarországon (illetve abban, ami belőle Trianon után megmaradt) sorvadoznak, rogyadoznak a színházak, üres, kiégett antikultúrával töltik meg a hosszú évek után végre fölépített Nemzeti Színházat, pang a filmművészet és a képzőművészet. És megfullad az alapkutatás, az általános, a középiskolai és a felsőoktatás. Nincsen becsülete a lassan naponta, fizikailag is bántalmazott, megalázott tanárnak. S csak az alkalmazott, egyik pillanatról a másikra profitot fialó rész-tudományágakra hajlandó áldozni a jelenlegi kormány.
Az ember kezdi valóságként megélni Madách Imre vízióját az eszkimó-színről, hiszen, ha mindenki alkalmazott tudománnyal foglalkozik, egy idő után az a tudás is elsorvad, ami a nagyszerű gépeket először reprodukálni, aztán reparálni, végül működtetni tudja. S egyszer csak ott vagyunk Az ember tragédiájában prognosztizált új jégkorszak kellős közepén.
És elfeledjük lassan az öreg indián bölcsességét, aki még tudja, hogy ha minden erdőt kipusztítunk, ha minden szántót beépítünk, ha minden vizet megmérgezünk, talán egyszer csak rájövünk, hogy a pénzt sem megenni, sem meginni nem lehet. Sebeők János barátom annak idején beült az oroszlánketrecbe, hogy tiltakozzon az élővilág felelőtlen pusztítása ellen. A természet egy ideig nem hagyja magát, akár a Sárkányviadal című regény krokodilja, aki megcsonkítja az idomárt, aki ki akarja forgatni őt természetes valójából. Ám hiába válunk egy idő után Médiummá, az élővilág Hisztériumjátéka, A lázadó bioszféra megszólaltatóivá, ha egyszer csak elpusztul a világ. Sebeők után József Attila nyomvonalán haladva: úgy elpusztul, hogy már nem kerülhet a sírjára sem virág, mert nem lesz, aki odategye. Lehet, hogy ez most még felelőtlen riogatásnak hat – címkézni tudják egyesek remekül azokat, akik megpróbálnak az emberi értelemre hatni. Ám gondoljunk csak bele, alig pár éve mindenki sci-fi képzelet termékének tartotta volna csupán azt, hogy az esőerdők pusztítása, a tarvágás, az erdőirtás miatt a frontok játékszerévé válik időjárásunk. Ez ma már valóság: nyár közepén kitör a tél, az ősz végén tavaszi meleg köszönt ránk, hiszen nincs, ami beszabályozná a Föld vízháztartását, útját állná a tomboló szeleknek, szelídítené az elemek játékát. Vegyszerekkel fertőzött vizeink, agyonműtrágyázott voltukban apadó termőföldjeink, tarvágással szenes csonkká töppesztett erdőink mementóként vádolják az önmaga ellen forduló, önértékeit pusztító emberiséget. És előbb-utóbb veszélybe kerül annak utolsó emlékezet-hordozója, az öreg indián, az utolsó mohikán is.
Ahhoz, hogy e rémvíziók ne váljanak valóra, folyvást cselekednünk, dolgoznunk kell. E munka egyik terepe, hordozója, hirdetője az a folyóirat, amelyet Napútnak hívunk. Amíg léteznek a hozzá hasonló lapok és az áldozatot vállalók, akik hinni és hirdetni merik a tudat, az önmagát definiáló ember elsőbbségét a puszta anyagi léttel és az értékeit pazarló, fehér materialista ember pusztító ösztöneivel szemben, addig él a remény, hogy kis dolgozatom víziója megmarad sci-fi rémálomnak. Isten éltesse sokáig a Naputat és annak szerkesztőit, szülőatyját, Szondi Györgyöt a tízéves évfordulón.