NAPÚT 2008/8., 3–5. oldal
Tartalom
Lászlóffy Aladár
Paracelsus védőbeszéde vándorlásai igazolására
Pósa Zoltán
Óvjuk a szellem napvilágát és a föld tisztaságát
Dackorszak, ameddig lehet
Áll a sor a kioszk előtt. Újságért állnak sorba. Mondják, a téma az utcán hever. Meglehet, a téma inkább árulva van, a téma meglehet, inkább a polcon hever. Vevőre várva, virító címlapokkal. Ha létezne még, Esti Hírlapot kérne az előttem álló, de mert az Esti Hírlap immár a múlt, Magyar Nemzetet kér az illető, merthogy a Magyar Nemzet múlt is, de még szerencsére jelen. Ez bújtatott reklám, ha nem vennék észre, a lapban tudniillik amúgy egy rovatot viszek, de hát minden szentnek maga felé hajlik a keze, pláne ha valaki nem szent. Persze azért akad más lap is a polcon. A kínálat bőséges. A sajtóegyensúly végett mindenképp említendő a Népszabadság és a Népszava, a balszélső páholy, és ismét csak a sajtógyensúly végett említendő a Magyar Hírlap is, a jobb hirig-horog.
Mindig elgondolkoztat, mi is az, hogy újság. Hogy az újság van. Ha valaki a boltban egy zsömlét kér, akkor, bár abból a konkrét zsömléből még nem evett soha, mégis tudja, mi fán terem a makk, illetve a zsömle. Azt fogja kapni. De ha valaki odafordul az újságárushoz, és azt mondja: kérek egy Magyar Hírlapot, ha Magyar Hírlapot kér, akkor valami olyanra tart igényt, amiről fogalma sincs, hisz nem olvashatta még. Ezzel az erővel akár Népszabadságot is kérhetne, hisz azt se olvasta. Valójában tehát a lap az ismeretlenség formátuma. Filozófiailag tiszta lap, hisz nem az írás maga. Bármit is írjon, attól még ugyanaz az újság marad. Egy lapszám az egy Magyar Hírlap. De Magyar Hírlap a szerkesztőség is, amely hol itt, hol ott található. Bemegyek a Magyar Hírlapba, mondhatod, odatévedve. Nem véletlenül a Magyar Hírlap a példa, hisz ez a lap valamikor a liberalizmus fellegvára volt, most pedig a kemény konzervativizmus bástyája, de attól még, ha kéred, Magyar Hírlap címszó alatt fogják adni. Úgy tudjuk, az anyag és az energia megmarad. Mi marad meg itt?
A világmindenség puszta léte, az élet lényege és a művész lelke mind a megmaradás körül forog. A fennmaradás körül. A tökéletesség által megvezetve és elkábítva hajlamosak vagyunk a maradandót egyben változhatatlannak is tételezni. Nem ok nélkül áll János evangéliumában, hogy ebből a műből el ne végy, hozzá ne tégy. Az adaptáció – abszurdum – mindig problémás, akárcsak az adaptáció szélső értéke, a blaszfémia. De akárhány bajszot is kap avantgárd festőktől és tréfás kedvű diákoktól a Mona Lisa és akárhány discóban döng, felturbózott hangszerelésben a Sors-szimfónia, társadalmunk azért jól tudja, hogy mi az eredeti. Egy lapnál, újságnál, folyóiratnál ez még akkor is másképp van, ha őrzik az archívumok a régi számokat. Az új számok ugyanis nem a régiek adaptációi. Az új szám érdemi hozzátétel, hozzátevés, hozzáfűzés a régihez. Nem arról van szó, hogy naponta újabb és újabb szedésben dobjuk piacra Az Est valamelyik ősrégi számát, bár – tegyük hozzá – Dobos Attila valami ehhez hasonlót művel a Nemzetőr című hetilap utolsó oldalain. Ott egyfajta időutazás résztvevői lehetünk. Horthy Istvántól Ciano grófig mindenki bejelentkezik a múltból, aki akkor számított.
Országot alapítani, csapatot létrehozni, lapot csinálni a legszebb szado-mazo: annyi, mint foglyul ejteni és megkötözni az illúziót. Alakba kényszeríteni a tünékenyet.
Halott indián a jó indián. Befejezett mű a jó mű. És világfájdalom a befejezetlen szimfónia. De világfájdalom a befejezett lap is, mert ellentétben a művekkel, amelyek mindig egy ómega-pont felé konkludálnak, katarzisra dolgoznak, addig az országok, egyesületek és lapok a halhatatlanságot kísértik, befejeződésük nem epikai zárszó, hanem kudarc. Gondoljunk bele, mily fölemelő is egy könyv utolsó lapja vagy egy drámában a végszó, és mily szomorú is egy folyóirat utolsó száma.
Egy lapot sohase lehet jól befejezni. Egy lapot csak elkezdeni lehet jól. Egy lapot csak abbahagyni, félbehagyni lehet – valahogy épp. Nyűtt vonóbul bot, fehér papírból fehér zászló lesz akkor. Halott indián a jó indián és élő lap a jó. Avagy, hogy megmaradjunk a közmondásoknál, lap élve, asszony?
A lap disszipatív lidércfény, akár a gázláng, avagy az emberi test. Sok energia kell hozzá, sejtjei folyamatosan cserélődnek. Bizony-bizony, sok energia kell egy lap fenntartásához. Eszi az energiát, hisz a szerkesztők csak nem ücsöröghetnek október felé fűtetlen szobában, eszi a papírt, eszi a nyomdafestéket, a szerzők betevője pedig – amit ők esznek – nem abból a honoráriumból ered, amit a lap nekik a műveikért fizet.
A lap Kossuth óta ellenállási mérce. Kádár óta pedig önállósági fok. Úgy gondoltuk mi, szegény magyarok és szegény magyar értelmiségiek, hogy a rendszerváltás nyomán, által és után kisebb hőstett lesz a lapalapítás és a lapfenntartás. Hogy megszűnik a folyóirati létforma tűrhetetlen támogatatlansága, hogy folyóiratot alapítani és fenntartani egy normális tevékenység lehet.
A piac erejében és a mentő állami vagy kurátori, szponzori kézben, pénzben egyidejűleg hittünk, még ha e két elvárás ellent is mond egymásnak. A magunkra mesterségesen erőltetett cinikus üzletember és az alapítványoknál kuncsorgó, vélt vagy valós jussát követelő, gerincesen szervilis géniusz nem ugyanaz a karakter, s e két karakter két szék közt a pad alá esett. Ott üldögél ma is.
A piac olyan igényről, hogy „folyóiratok”, nem értesült, a megszorító intézkedések övének pedig mindig a folyóirat a túl nagy has, melyet még beljebb kell húzni. Ha minden rendeltetésszerűen és előírásszerűen működne, már egyetlen irodalmi, művészeti folyóirat se jelenhetne meg Magyarországon, de a csend, a rend és a figyelem nem számolt azzal, hogy létezik szellemi pránalégzés. Hogy a politikailag immár irreleváns, de nem kevésbé botránykő sanyarúság is kitermeli a maga szent éhenkórászait, akik olykor szinte szó szerint a levegőből táplálkozva – saját pénzükből – tartják fenn, finanszírozzák szellemtestüket, miként a Naputat az alapító főszerkesztő Szondi György.
Ez az egyetemes érvényű, igényű és érdekű művészeti törzshely akkor kelt föl, 1999-ben, amikor a rendszerváltó hőskornak már leáldozott, amikor az ország már félig – vagy egészen? – ki lett árusítva, mikor a pénzcsapokat már sem a partizánkulccsal, sem az ötvenhatos kóddal nem lehetett kinyitni. Emberség az embertelenségben, lapalapítás a szabadság magányában.
A Naputat akár arany középútnak is lehetne mondani, amennyiben a nagy politikai vályúktól, elosztóhelyektől és epicentrumoktól távol tartja magát, ám mivel a középút a középszert is bújtathatja másodfokú függvény gyanánt, inkább azt mondom, hogy szélsőséges. Mert szélsőségesen saját arca van és lett az idők során.
A tematikus számok olykor a lexikonhoz közelítik, az aktualitások pedig a mába préselik bele. A dackor addig tart, amíg ez a folyóirat fennáll. Vagy addig, ameddig bírja szuflával Szondi György, az alapító „dackorszaki szaki”. Amíg ez a lap fennáll, addig tágabb hazánkban, a naprendszerben az ellentmondás adott. És az ellenségkép kizárt.
S. J.