NAPÚT 2008/7., 116–127. oldal
Tartalom
Kelemen Lajos
A szürrealista Nagy Lászlóról
Gyöngyös
Kabdebó Lóránt
Páskándi Géza Erdélyi triptichonja
Van Páskándi életművében egy drámai trilógia, amelyben a saját korukban életveszélyesen mellőzött – ma úgy mondanánk – értelmiségiekről gondolkozik el, három tizenhatodik századi erdélyi püspökről-tudósról-politikusról: Dávid Ferencről, Péchi Simonról, Apáczai Csere Jánosról. De valahogy kiválasztott hősei korukbéli boldogtalanulása mellé akárha a szerző mikorunkbeli be-, illetőleg be nem fogadását is hozzágondolhatom.
Legkiemelkedőbb drámáját, a Vendégséget még csak-csak ismerik valamennyire tájainkon. De inkább csak az él az emlékezetben, amikor a pesti bemutató idején kezdték méltányolni értéke szerint. De arra ki figyelt már fel, hogy szerzője körülötte felépített egy triptichont, egy hármas drámai kompozíciót, amely szintén – másképpen is, meg ugyanazért is – része lehet a magyar drámairodalom élvonalának. Önértékében is, de mai adaptálhatósága okán úgyszintén. Amikor erről kezdek beszélni még Páskándival közös barátainknak is, nagy bambán néznek: mi is az az Erdélyi triptichon. Ahogy fiam mondaná: kinéznek a fejükből, és csodálkoznak. (A tisztesség okáért bevallom, magam sem voltam jobb náluk, mindmostanáig. Ezért köszönöm meg Szondi György barátomnak, hogy az évfordulós számvetésre szerkesztőként felhívta figyelmemet.)
Persze félek, úgy járok mostani értékelésemmel is, mint a rendszerváltás idején, amikor, úgy látszik, nem bizonyultam jó jövendőmondónak. Azt hittem ugyanis, hogy az új parlament felállásának pillanatában – a parlamentáris demokrácia torzulásainak sokféle hasonlósága okán – a legkeresettebb könyvek Mikszáthnak a Tisztelt Házról készült karcolatai, no meg az Új Zrínyiász és a Két választás Magyarországon című művei lesznek. Majd egy kicsi várakozás után – a politika és a korrupció összefonódása láttán – még megemlítettem Móricz Rokonok című regényét. Sajnos mind ez ideig legfeljebb kötelező olvasmányok maradtak. Lehet, hogy ez veszi el az olvasók kedvét?
Majd az oly sokszor vitatott ügynök-ügyek fel-felújulása idején folytattam a sort: megemlegettem Páskándi Géza Vendégség című drámáját. Hozzátéve: az előbb említettek már a nemzeti klasszikusok közé tartoznak, Páskándi színpadképes darabja pedig az oly kevés igazán nagy nemzeti drámánk egyike lehet – nemcsak virtuális kanonizációs fokon, de tematikai adaptálhatósága okán is a nemzet tudatában. Ha csak ezt, csak ennyit írt volna, akkor is maradandó nagysága lenne a szerző a magyar irodalomnak. Mondtam ezt első olvasása után, majd elismételtem a későn érkezett Kossuth-díja alkalmából, és fenntartom most is, harmincnyolc évvel később akkori véleményemet. A dráma mai újraolvasása után még inkább. Amikor még barátaink sem ígérik, hogy időt szakítanak a teljes trilógia elolvasására. Szerkesztőm is azzal replikázott: nincs rá időm, de bizonyítsd be. Hát akkor hozzákezdek.
Életkorom jogán személyes emlékemmel kezdem. A drámával és szerzőjével való kapcsolatomat hadd idézzem fel az 1984. szeptember 20-án, a Páskándiék lakásán készített egész napos interjúm egyik részletével. Mert ebben a beszélgetésben Páskándi éppen a személyes alapozottságból emeli ki művét, és különbözteti meg az akkoriban igen gyakori, hasonló tematikájú „nemzetmentő”, metaforikus írásoktól. Igyekeztünk körüljárni a mű egyediségét, egyetemes érvényű drámai modell-értékét.
Páskándi Géza: 1957. március 19-én tartóztattak le, egy kis cukrászdából hívtak ki, amelyik Kolozsváron az Állami Irodalmi Könyvkiadó „tövében” volt. Állítólag ekkor és erről az „eseményről” nevezték el barátaim Botrányosnak. A név – „elitebb” körökben – azóta is megmaradt. A letartóztatási hullám, amibe beleestem, az ’56-os eseményeknek afféle „mellékhatása” volt. Az egyetemen akkor alakultak meg a diákszövetség szervezetei. A programokba olyan pontokat is belevettek (én magam is javasoltam néhányat írásban, mert a megalakuló gyűlésen személyesen nem tudtam ott lenni, már nem emlékszem, miért), amelyek aztán egy-két versemmel számomra az ominózus hat esztendőt hozták. A tárgyalás májusban volt, az ítélethirdetés június elején.
Kabdebó Lóránt: Amikor 1969-ben megismerkedtünk, délutánra az egyetemi étterem kerthelyiségébe beszéltünk meg többekkel találkozót. Közben én átautóztam apám diákéveinek városába, Szamosújvárra. Visszatérve te kérdezted: „Láttad-e a börtönt?” Hogyne láttam volna, sőt Rózsa Sándor sírját is. Hiszen a szájhagyomány szerint dédnagyapám, az akkori városi főorvos vágta le halála után a nagy betyár fejét, úgy küldték el Bécsbe, a császárhoz, bár szerintem inkább valami bűnügyi múzeumba – dicsekedtem. „Mert én is ott raboskodtam évekig” – válaszoltad. Én akkor hallottam erről először. Tulajdonképpen ma is csak a tényt ismerem. Szamosújváron mennyi ideig voltál?
P. G.: Körülbelül a fele időt, tehát három évet. Szamosújvárra maga a börtönigazgató vitt másodmagammal. Bár túlerőben voltak a dzsipben, ráadásul a két rab keze erős bilincsben, mégis nagyon vigyázott ránk. A sors iróniája az volt, hogy amikor én a rendőrségen (milícián) kivettem azt a bizonyos „hontalan útlevelet”, amivel 1974-ben kijöttem, akkor ő is ott állt a sorban, ő meg Izraelbe indult. Később hallottam, végül is nem ott kötött ki, „nyugalmasabb tájakat” keresett magának. De az is lehet, a Szentföldön nem fogadták be.
K. L.: A Vendégség című drámád sokban emlékeztet börtönhelyzetre. Emlékeid is belejátszottak létrejöttébe?
P. G.: Magányosan csak vizsgálati fogságban voltam. De aztán mindig betettek hozzám valakit. Bár először voltam börtönben, annyi eszem (olvasmányom?) már akadt, hogy óvakodjak azoktól, akik túl barátságosan érdeklődnek hogylétem felől meg arról, hogy miért hoztak ide. Persze hogy hatottak rám ezek az emlékek is. Csakhogy én a drámáimban – ha szabad ilyen nagy szavakat használnom, és ilyen „divatos” kifejezéseket – létezési modelleket keresek. Illetve a történelmi szituációk modellszerű ismétlődéseit. Modell csak az lehet, ami legalább egyszer-kétszer már megtörtént, és nagy a valószínűsége, hogy még megtörténhet. Az pedig, ami a Vendégségben van, igazán modell lehet, ugyanis az ember eltartja saját besúgóját. Ő pénzeli tulajdonképpen, közvetett módon, ő tartja azt az apparátust, saját verejtékével, amely végül is politikai fogolyként börtönbe veti. Logikus! Konkrét fizikai együttlétről is szó van tehát. Többen mondták, ettől jó a darab, hogy nem filozófiai tézis, és hogy mindenféle szikár modellesítést eltüntettem. Bár én attól sem félnék, ha éppen úgy adódik, hogy frappáns és éles legyen a tézisszerű megfogalmazás, és műfajként – volt rá példa – odaírjam: „tézisdráma”. Hiszen az ember annyi műfajt használ, amennyire szüksége és kedve, ideje és élménye van. S amennyit tőle az adott emberi korszak, akár némán is, követel.
De visszatérve: tehát nem Szamosújváron töltöttem le mind a hat évet. A másik felét a Duna-deltában. Közben ugyanis jött egy országos rendelkezés, hogy dolgozhatunk. Vonaton, majd egy nagy uszályhajóval vittek. Úgy éreztük magunkat, mint Noé bárkájában az állatsereglet. Annál is inkább, mert itt valóban mindenféle és fajta madár volt. Régi manista politikusoktól vasgárdista költőkig, miniszteriális katonákig… Református, katolikus, görög katolikus és Mózes-hitű papok, románok, magyarok, szászok, szerbek, zsidók, amit akarsz. Kizárólag politikai foglyok.
K. L.: És mit dolgoztatok?
P. G.: Zord telek és borzasztó nyári hőség. Barakktábor. És pára a láp miatt, szúnyog, tücsök és bogár. Töltéseket csináltunk az ár ellen, nádat vágtunk, kukoricát kapáltunk, cukorrépát szedtünk, rizst ültettünk térdig vízben. Persze télen voltak szünnapjaink, akkor olvashattunk is, persze „megrostált” irodalmat. Aztán új szelek kezdtek fújni, országos amnesztiával szabadultunk. Mások ezzel jobban jártak, nekem mindössze egy hónap „előnyt” jelentett. 1963 márciusa helyett februárban szabadultam.
K. L.: És ekkor hova kerültél?
P. G.: Mivel állandó bejelentőm azelőtt Bukarestben volt, oda kellett visszatérnem. Egy pincében lévő könyvraktárban dolgoztam, előbb mint könyvszállító rakodómunkás, utóbb már tisztviselőként. Gheorghiu Dej halála előtt már álnéven fordíthattam, majd 1965-ben visszakaptam a közlési jogot. 1967-ben rehabilitált a bíróság, mivel kijövetelem óta „értékes irodalmi tevékenységet folytattam”.
K. L.: Milyen neveken fordítottál?
P. G.: Az egyik Óvári Géza volt. Egy szatmári község neve ez, az Ó betű pedig anyám, Oláh Erzsébet nevére utalt. A másik álnevem Bélteki Géza volt, mint tudjuk, szintén szatmári vonatkozású. Ezt talán egyszer használtam, de Óvári Géza néven elég sokáig fordítottam. Amikor már saját nevemen közölhettem, „szabadúszó” lettem, majd hosszas betegségem után betegnyugdíjas. Ekkor már végleg Kolozsvárott telepedtem meg. 1971-ben a Kriterion felvett főlektorának, ekkortól már sorozatszerkesztőként is a nagy öregek meg a legfiatalabbak könyveit szerkesztettem.
K. L.: 1970-ben pedig megjelent a Vendégség. Én ekkor rövid ideig az Eötvös Kollégiumban laktam, és fiatal, tehetséges (azóta neves) kritikusokból, írókból verbuválódott úgynevezett kritikaírási szeminárium körülöttem. Zirkuli Péter akkor adta kezembe a Korunkban megjelent drámát és a körülötte zajló viták folyóirat-beszámolóját. Ővele írattam a Napjainkba kritikát, a szövegéből általam kiemelt címmel: Európai szintű dráma. Akkor sokan még megkérdőjelezték ezt. Mára, azt hiszem, minket igazolt az idő. De valahogy ehhez a drámához is kapcsolódik sokunk tudatában újabb sorsfordulatod. 1971-ben a Pesti Színház nagy sikerrel bemutatta, majd 1974-ben te magad is áttelepültél Budapestre. Akkor ez még szokatlan volt.
P. G.: Akkor ez még esemény volt, itt is, ott is. Barátaim elmesélték, hogy megkérdezték Illyéstől, helyes-e, ha én átjövök. Mire ő, nyilván tudta, mi történt velem, azt mondta: „Miért ne? Hát például Tamási meg Áprily nem átjöttek?” Ez a nagyon szükséges analógia valóságos mentőöv volt számomra. Ezért is áldom emlékét! Tulajdonképpen nem azt mondom, hogy nekem hamarább nem fordult meg a fejemben az áttelepülés, de mindaddig, amíg újabb – nyíltabb vagy burkoltabb politikai természetű – sajtóbeli támadásoknak nem lettem kitéve, nem „léptem”. Már a Vendégség körül is sok vita volt, majd A rejtekhely című darabomat támadták élesen, aztán a Tű foka című verseskötetemet. Két másik színművet (A bosszúálló kapus, Tornyot választok) levették a műsorról, holott „bennük” még sok-sok előadás volt. Ekkoriban mondtam egyik barátomnak – éppen a napokban emlékeztetett rá –, hogy engem a jövőben főbe lőni lehet, de még egyszer bezárni nem. Hogy is tűrhettem volna szó nélkül e támadásokat? Akkor pedig – akár engedik, akár nem – „zrínyisen” kirohanok, pengeváltás követ pengeváltást. És kész az új baj.
Íme a beszélgetés dátuma, benne nevemnek erdélyies változatával. Nagyanyám még ekként címezte fiának küldött leveleit. A dátum egyben a dráma köré épített „triptichon” megjelenésének idejét is jelzi.
Mondom, mára kiemelkedik a hasonló tematikájú művek közül. Ha a dráma keletkezésének pillanatában inkább csak a rabság modelljét mutatta fel, ahol a szabadság lehetősége csupán annyi, hogy szabadon választhatom ki a besúgómat – az időben azóta csakugyan nőtt átfogó erejében ez a mű. Ma már nemcsak arról beszél, hogyan élte meg az ember a huszadik század rabságait, hanem egy konkrét történetet megépítve az írástudók árulásának éppen az általános érvényű drámai modelljét teremtette meg. Azt a modellt, amelyre ma már a történészek hívják fel a figyelmünket. Az értelmiség árulásának mikéntjére kérdeznek, és ennek hatását dokumentálják. Hogyan lehet az, hogy különböző elvont célok által szentesítetten az értelmiség java (nemcsak nálunk, de a „szabad világban”!) önként és boldogan fedezte az embertelenséget, vált világirodalmi nagyságaival (sőt éppen általuk) Moszkva ügynökévé. Picasso, Eluard, Aragon és főként Sartre felelőssége felmérhetetlen ebből a szempontból. Amit egy balkáni ország börtönéből figyelve egy kisebbségbe kényszerült nemzetiség kiszolgáltatott írója akkor megírt egy kiemelkedő értékű, egyedülálló drámában, azt ma egy amerikai tudós harsogja a világ értelmiségének fülébe. Socino és Dávid Ferenc vitája tulajdonképpen ma nyeri el aktualitását, amikor dokumentáltan feltárul a Sartre és környezete contra Raymond Aron és Camus vitája. Az árulás lélektana. (Olvasd: Tony Judt A francia értelmiség 1944–1956 című, a XX. Század Intézet által 2008-ban megjelentetett, a magyar kiadás számára átdolgozott könyvét, és mellette Ferenczi László szerintem az eredeti könyvnél is gondolatgazdagabb utószavát!)
Európai szintű dráma, emeltem ki szerkesztőként a kritikus megállapítását, vállalva az évenkénti hivatalos értékelés rosszallását is. Ma már világos: európai szinten zajlott az árulás, amire Páskándi Géza ráérzett. És nemcsak ráérzett, hanem íróként esztétikailag is érvényes alkotásban tudomásunkra is hozta. Még akkor, ott, Erdélyben, Ceauşescu érájában! A titokban szenvedtetett kimondta a szabadságban bűnözők vétkét.
Valahogy úgy, ahogy Jánosy István költő barátom itthon 1956 után álmaiban átélte a forradalom utáni leszámolás titkolt kínzatásait. Tudom, a költők-írók mint a természet legérzékenyebb lényei a földrengéseket, a történelmi katasztrófákat csodálatos módon tudják előre megérezni. Páskándi Géza is ezek közül a Cassandrák közül való.
A Vendégség a huszadik századi (nem! nemcsak – a mindenkori) értelmiség alapdrámája. Az árulás mechanizmusának megelevenítője. De nemcsak a különböző szintű, minőségű emberek (férfiak, nők) más-másképpen motiválódó felelősségét mutatja fel, mint egy mérgező virágcsokrot. Bemutatja az áldozat méltóságát is. A végső elkeseredésben megszülető játékosságot is. Mint tették az akkori legjobb Erdélyben élő írótársai, Lászlóffy Aladár vagy Panek Zoltán is. Megadja az elárultnak azt a fensőbbségi érzést, amivel belecsalja bűne mélységeibe az árulót. Mintha előre fel is oldozná a fájdalmasan játékos Arany János-i szövegvariánsával: „No hát, no!… én uram isten! Csak rajta! Hadd lám: mire megyünk ketten!” Szinte ő kéri megbízatása teljesítésére. Biztatja. Nógatja, segíti. De amikor az a végén visszakérdez: fordított esetben te is ezt tetted volna, értem? Akkor röviden és tömören kimondja: nem. Mert kell erkölcsi erőnek lenni, amelyik megmarad a szabadság szelleme mellett elkötelezetten. Megváltoztathatatlanul. Amikor a világ a feje tetején áll, akkor kell, aki tudja, hogy az árulás csak játék lehet, elenyészik majd az időben. De ellenállni az árulás csábításának – ez adja az ember méltóságát.
Kérdés: lehet-e ezt a csodát (mondjam ki: remekművet) tovább írni? Mert ezt tette Páskándi, az egyetlen drámát egy észak-balkáni dráma-trilógiába ágyazva.
Hiszem: a három dráma külön-külön is maradandó értékű (ha a követő kettő nem is olyan világirodalmi revelációjú, akkor is!). És egybeolvasva megint másként értékes. Vegyük előbb külön-külön az egyes újabb darabokat. A Tornyot választok című Apáczai-dráma közvetlen a Vendégség után újabb, egyedi darabként alakult (bárha az utólagos összeállításban ez kerül a történelmi narratíva végére). A cím a megfenyegetett tudós megszállottságára utal: ha fenyegeti a fejedelem, toronyból vetteti a Marosba, akkor ő maga választja meg a maga tornyát, szakralizálja feláldoztatását. Persze „ezúttal a nyakazás elmarad” – idézhetné Páskándi – a többi Apáczai-drámákat írókkal ellentétben – Madáchot. Nem a tudós vettetik a mélybe, hanem vele együtt az egész túl nagyra vágyó kicsi ország. Az egyes elkerüli végzetét (ezt egy Határ Győző-hős éri meg, aki a Heliánéban naponta előre nézegeti a téglát, amely majd egy napon agyonüti), a vész átlép rajta, mindenkire lesújt: ítélőkre, ítéltekre és mindennek szemtanúira egyként.
Ebben a darabban a számomra legfontosabb drámai mag, amelyet Páskándi saját bevallása szerint csak azért illesztett bele a drámába, hogy a történet mondassék általuk. Tehát kényszerűségből, mankóként szerepelteti a koldusokat. Ők az írói szándék szerint a narrátorok. Ekkoriban ez igen gyakori színpadi kellék volt. Csakhogy a darab során önálló életre kelnek, mitikus figurákká nőnek. Kinőnek az írói szándékból: főszereplővé válnak. Ők lesznek a Párkák. A sors szövői. Akik azért vehetik fel személytelenül a Sors szerepkörét, mert személy szerint elvesztették személyes sorsukat. Estragon és Vladimir kortársai, de mintha a Borisz Godunov bolondját is utánoznák félénkségükkel és szókimondásukkal egyszerre. És előképei a mai globalizációs koldustársadalomnak. Megint legmaibban életre kelő figurákba ütközik a dráma olvasója (sajnos csak olvasót említhetek, mert színpadon nem látható mostanában ez a darab). Ma csak ki kell mennünk lakásunkból, és szembetalálkozunk velük. Pedig írójuk akkor, a szöveg megírása idején, a KMK, a közveszélyes munkakerülők, törvényen kívül helyezettek korában felbukkanásukat még nem is láthatta előre. Hátra látta: ott voltak mindig a történelem hátterében, és megérezte: ezek visszajönnek. Ma már erőszakosan körülvesznek minket megint. Honnan jönnek, mivel telnek napjaik? Mondanak groteszk történeteket, de ki lát beléjük? A sorstalanság megérzése remekel ebben a drámában.
Páskándi koldusai a múltban élnek, és a múltjukból, amikor még voltak valakik. A történetben már senkik. A veszteséget érzékelik, a kiesettséget a világból. Csonkok, bicebócák, akik a koldusfillérekért éppen lényegüket árulják. Nevetségességüket akarják napi aprópénzre váltani. Már nem várnak semmilyen Godot-ra. Legfeljebb valami potyadék reményében bohóckodnak. És lesznek Cassandrává. Saját létükből volt kiesésük mitikus előképévé válik a szereplők hasonló sorstalanná válásának. Hiszen a darab végére II. Rákóczi és Apáczai hozzájuk hasonlóan szintén kihullanak szerepeikből, sőt létezésükből. Őket csak a koldusok élik túl. Drámai kellékként. Sorolják az újabb kiesőket, a fenségeseket, a lángeszű szellemeket.
A triptichon kései, már nyugodtabb körülmények között készített közepe: a Péchi Simon-dráma. Eredeti címén: A szekértől elfutott lovak. A szétszóródás előtti állapot bemutatása. Ahogy a Vendégség főszereplői a besúgók, az Apáczai-dráma meghatározói a koldusok, itt a foglár uralja a drámát. Ő a mindenkori házmester. Aki a maga hatalom védte bensőségében páholyból nézi az eseményeket. A darabban szó szerint. Székét páhollyá kényelmesíti. Socino és a koldusok szintézise. A menekült és a hadirokkantak után ő: az özvegy. Tehát ő is egy sérült, valamilyen volt egységből kihullott ember. Ez az özvegység kerestet vele egy másik szerepet. A lekötetlen vegyérték a foglárságot találtatja vele. Mert onnan kilátás nyílik az egész világra. Persze torz kilátás a felemás szerepben.
De mi történik a jelentővel, a házmesterrel, a foglárral, ha özvegységében „kiegészülni” akar? Ha nemcsak „kukkoló” akar maradni, hanem rákérdez élete értelmére, amint a valódi hősök, szentek, királyok sorsát figyelve megelégeli a maga sorstalanságát. Eszmét és szerepet keres. De a kettőt nem tudja egyeztetni, összhangba hozni.
Volt ilyen is a történelemben. A féltökű besúgó, aki pártvezérré avanzsált, és Führernek képzelte magát. És ha hagyják, ha a sors teret nyit számára, akkor jött a torz megváltás, az egyensúly megbomlása, a kézcsók a fajelmélet meghirdetője, a haldokló Chamberlain előtt. Páskándi nem hiszem, hogy éppen egy Hitler-életrajzot mintázott volna, hiszen ott lehetett számára a G. Dej börtönéveiben mellette eszmélkedő Ceauşescu-kondukátor, a Kárpátok Géniusza is modellnek. De még ezt sem hiszem, hogy sugallattal benne élne a drámában. Ezek csak nagyra nőtt piti aktualizálások lennének: történelmi tragédiák okozói, de nem drámai hősök.
Sokkal többről van itt szó. Az „özvegység”, a sorstalanság sóhaja vezeti az egyik embert (Péchi Simont) a szektaalapításhoz, a másikat (Gábor bácsit, a foglárt) pedig a szektavezérséghez. Tükörsorsúak. Ők azok, akik a veszteség ellenében szeretnének még egyszer visszaépülni a sorssal bíró emberek közé. De nincs visszaút a számukra. Ők Dürrenmatt Fizikusokjának kortársai, de többről beszél a létük, mint a félresikerült atomtudósok esetében. Ők a létezés igazi koldusai, akik bárha várnak Godot-ra, de az ő számukra már semmilyen Godot nem érkezhet. Sorstalanságuk ugyanakkor a legnagyobb veszélyt jelentheti a világra nézve. Mert ők nem a szabadság megszállottai, hanem az „özvegység” árvái. Kiegészülni akarnak, de csak a világ rovására egészülhetnének ki. Társuk legfeljebb a hatalom és az erő lehetne. És ha ez bekövetkezik, akkor jaj nekünk. A huszadik század megmutatta, mit tettek az „özvegyei”. Hogyan alakítanak történelmi tragédiát a maguk „özvegységének” ellenében.
Luther akkor döbben bele, mit kezdett el, amikor szembesülnie kellett Münzer Tamás parasztháborújával. Péchi Simon vakon csak előretekintő reformja Gábor bácsi, a foglár megvilágosodásával szembesülve tekinthet cselekvése görbe tükrébe. A házmesterek lázadásával. „S oly küzdelemre, mely világcsoda, / Kétségb’esett kacaj lőn Nagy-Ida.” Avagy: „s mert nem lehet már jobban sírnia, / száján kacag a schizophrénia.”
Mindhárom dráma az emberi létezés abszurditását mutatja fel. Ahol a lángelmék és a bornírt köznép összemunkálnak a mindennapok csapdahelyzeteinek feltárásában: az újat vállalók azt a rendet veszélyeztetik, amelyet ellenükben a svihákok és az elbambultak segédkeznek konzerválni. „képzelhetsz egy kis szabadságot”? – „amint fölállok, / a csillagok, a Göncölök / úgy fénylenek fönt, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött.” A hősök, szentek, királyok és a bornírt besúgók, foglárok, koldusok egyként a létezés lúzerjei. És ugyanakkor hősök is, szentek is és királyok is. Mert mindegyik egy-egy ember. Az olimpia mellett a paralimpia. Kiegészítik egymást, a létezés egyenértékű lényei.
Az Eszmélet abszurditása visszhangzik ezekben a drámákban, a legátgondoltabban, a leginkább kétségbeejtő változatában. A legjobb akarat ironikusan önmaga ellentétét segíti világra.
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.
Ha a három Páskándi-dráma létformájára kérdezek rá – a létezést átgondoló legfontosabb versek jutnak róla eszembe. Ünnepelem, hogy amit klasszikus költőink egykor megfogalmaztak, az magyar drámában is szemünk láttára megjelenítődik. A létezés modellezése – úgy érzem – Páskándinak a legmagasabb szinten ezekben a drámáiban valósulhatott meg.
Hogy Páskándi maga is megérezhette darabjai értékét, szememben bizonyítja, hogy átnevezte őket. A csak a történetükre utaló „normális” címeket felülírta az abszurd világába átvezető, mégis a létezésre visszautaló biblikus-mitikus mimikrijű hangzásokkal. Így lett a Vendégségből Fölkél az Ömlő Búza napja, a Szekértől elfutott lovakból És Rosta órája üt, végül a Tornyot választokból Majd Sziták perce jő el. Kiszabadította a modellt ezzel is a konkrét – mondhatnám: – esendő történetből. Közben a három tragédiába beleépítette a maguk saját kényszerű szatírjátékát, mint tették a görögök hajdan, a tragédia születése idején. Csakhogy – a görögökkel ellentétben – nem melléjük, hanem beléjük szövődve. Méghozzá meghatározó jelleggel. A tragédiában megfészkelődő szatírjáték a jellemzője a Páskándi-drámák létformájának. Ezáltal emelkedhetett korának legjobb drámaírói közé.
Páskándi ebből a három világméretű modellt feltaláló drámából azután egy észak-balkáni történetet gyúr 1984-re. A három önálló drámának szerkeszt egy narratívát a tizenhetedik századi erdélyi fejedelemség idejéből. Ez a könyv mint „erdélyi” történet önmagában is igen tanulságos. Az egyensúly, a taktika történeteit gondoltatja végig. A megmaradás esélyeit latolgatja kiválasztott hősei cselekedeteinek következményeit követve. Megnézve, hogyan képes ennyifajta ember, egymással állandó perpatvarban, elvi és taktikai viszályban mégis összemunkálni – anakronisztikusan szólva – a nemzeti lét folytonosságának megtartása érdekében. Mint a két háború között A Dunánál meditáló József Attila tette. Ő is – amint Tverdota György szépen bizonyítja – egy belső, analízises állapot ellenében mondja versét. És mint teszi ezt Móricz Zsigmond, személyes megalázottságát a forradalmak után, csalódását a forradalmárokban és sajátos szexuális problematikáját kiélve megírja a legnagyszerűbb történelmi regényt, a címében is e történelmi egységre utaló Erdély trilógiát. Megvan mindkettőjükben a személyes-életrajzi töltet, indulat – mint Páskándiban is –, amely szerencsésen felveszi a narratívát, és ezzel az emberi-személyes indíttatású belső drámai modellt belehelyezik egy-egy olyan szövegegyüttesbe, amely képes egy-egy konkrét nemzeti modellt végiggondolni. Most már beszéljek mindhármójukról: a belső ihletésű töltet hitelesíti ezáltal a magyar irodalmi hagyományt, folytatva a felvállalt modellező tevékenységet. Nemcsak oktatni (sőt kioktatni) akarnak, hanem az alkotásfolyamatban a szöveg egy belülről fakadó igény hozadékaként egyúttal alkalmassá nemesedik egy-egy nemzeti létkérdés végiggondolására.
Páskándi megérzi és megérezteti, hogy ez a sok, önmagában esett-összetört szereplő – bármennyire is emberiség-méretűen modellálható – itt, ebben a térségben nem lehet csak önmaga önsorsrontója. Mert nem vagyunk olyan sokan, nem vagyunk olyan mindennek ellenére nagyhatalom, mint a százéves háború shakespeare-i királydrámáinak népei. Ott nem függ fejük felett Damoklesz kardja, a nép megsemmisülése. A Balkán és a Duna-táj népeinek temetőjeként ismert térség. A kisnépek minden egyes személye egy nemzet honpolgára is, még abban az esetben is, ha sehonnai, hitvány ember is egyben. Benne is benne él az esély, hogy tovább éltesse a térség népességét. Minden egyes ember a túlélés biztosítéka (abszurd példaként: az egyházüldöző karrierista hivatalnok náci Bormann fia katolikus szerzetesként éli életét!). Ha sorsában vagy sorstalanságában megérzi, hogy ő is ember, és ő is egyben honpolgár, máris egyfajta medialitást élvez. Ezt a medialitást – a semmi és a valami között, ahogy ezt a bölcs kínai mesterek annyi viszály közepette népüknek megtanították – képviselniök kell. És nemcsak az itt születetteknek, de a jövevényeknek is. Mert nekik hazát ad ez a közeg. Ha valakit ocsmány szerepekre alkalmaznak is (mint a Bánk bán merániaijait, Páskándi drámáiban az olasz Blandratát és Socinót, vagy a Cromwell elől menekülő angol protestáns Basirius Izsákot, vagy az itthoni török-párti Rhédey főkapitányt), akkor is idevalósiakká válhatnak. Ahogy a vicc mondja: kis nép vagyunk, csak egy csürhénk van. Ebben a „csürhében” kell megmaradni, túléltetni a nemzetet. Mert ki tudja, melyik a nagyobb erő, Dávid Ferenc szabad szellemű újkeresése, vagy Blandrata rendet alkotmányosító igyekezete? És itt magasodik ki I. Rákóczi, a maga minden változással szemben megértő, mégis lezáró taktikázgatásaival. Felismeri: a sorstalanná váló embereknek kell a nemzet sorsát megmenteni.
Döbbenetes felismerés. Nem a lánglelkű forradalmárok, hanem az okosan egyensúlyozók összemunkálása adja „Erdély aranykorát”. Tudta ezt már Jókai is. Talán jobban, mint Kemény Zsigmond? Csak Gyulai Pál nem értette meg ezt a polaritást, aki szembeállította a két nagy író nemzet- és regényeszményét. A Kemény és Jókai igazságának összemunkálását.
És most jön egy megszenvedett ember, a lúzerek sorstalanságának megértője, és fellebbezni akar a nemzet sorsáért. Kétségbeesetten. Minden értéket odadobva, feláldozva is, ha kell.
Nem elfogadja ezt, hanem éppen abban van zsenialitása: ez ellen lázad. De a drámai anyagot megismerve van ereje ezt is bemutatni. Ahogy Ady írta Tisza Istvánról:
Minden a Sorsé, szeressétek
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.
A „szétszóródás előtti” állapot leírása ez, amikor „Megöltük és kibűnöztük magunkat”, de „még a Templomot se épitettük föl”. Az újraöntetés előtti pillanat, „mert elvesztettük magunkat”. Ady sem pusztító angyal, amolyan „defetista” beletörődő, ahogy Páskándi sem. Éppen hogy mindketten annak az abszurd, majdhogynem – Páskándi korát idézzem – posztmodern csapdának a felismerői, amely éppen arról szól, hogy a személyes sorstalanságok ellenére megmaradó egyensúly az, ami megmentheti a nemzetet. Egymásra mutogatnak, árulót kiáltanak, nem remélnek – és mégis ezek a különböző lúzerek együttesen kiadnak egy létezést. Lehet ezt nem szeretni, lehet ez ellen lázadni (ez süt ki Páskándi mindhárom művéből is), de tudomásul kell venni, csak azok az emberek éltethetik tovább a népet, akik vannak. Elképzelt példaképekkel csak „Osztrolenka véres csillagá”-t követheti ez a népség. Ki gondolt bele Petőfi legtragikusabb kérdésébe:
Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénnyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga!
Bem, aki majd minden csatáját elveszítette. A lánglelkű vesztes. Ez II. Rákóczi fejedelmi (és nem emberi, mert emberként más! Ahogy Bem „apó” is!) lehetősége. És még ezt is túl kell élni! Ha másképp nem, egy Rhédey urammal. Az alamuszi nem emberrel. Mert vannak pillanatok, hogy olyan helyzetek adódnak, hogy a mindenkori „muszkavezetők” biztosítják a túlélést. „Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.” Ilyen szörnyű sorstalan sorsot még a királydrámák Shakespeare-je sem tudott elgondolni. Mert nála ez fel sem vetődött (nála a Falstaffok kedélyes lúzerek, nem tragikus Párkák). Ez észak-balkáni esély. És ennek az esélynek a kilicitálása is mennyi merészséget kíván. A nemzetsiratók és nemzetmentők korában Páskándi személyében megjelenik egy drámai zseni, aki éppen ezt az abszurdumot teszi narratívává. Az Erdélyi triptichon ezt, a lúzersorsot átélő drámasorozatot emeli a tragikus nemzetlét sorsszerűségének szintjére. Nem örömmel, nem beletörődéssel – hanem tényszerűségében.
Persze a mű végszava ez sem lehet. A narratívából a lírikus kiemeli a maga erkölcsi ítéletét. Vágyait is beleöli mindebbe.
Mert a praktikusan taktikázgató egyensúlyszövők közül okos fejével tulajdonképpen mindegyik szereplő kitekint, bólint, nem remél. Nemcsak Dávid Ferenc, Péchi Simon vagy Apáczai, hanem Blandrata és Socino, I. Rákóczi és II. Rákóczi is a szabadság megszállottai. És itt süt ki a drámaíró, a történetszövő Páskándi művéből a lírikus. Abban az időben, amikor Páskándi ezt a történetet véglegesen átgondolta, akkor néztem szembe én is egy ilyen szabadság megszállottjával. Lakatos Istvánról írtam monográfiát. Kitűnő történeti érzékű barátom, aki óvott engem is, hősömet is, szemembe mondta: nem írhatod meg ezt a könyvet. Mert vagy az igazságot torzítod el, vagy feljelented a költőt. Mégis sikerült megoldanunk. Magának a költőnek a segítségével. Éspedig nem a Vendégség-beli feljelentő módon. Kimondtuk a szabadság isteni jogát: Lakatos a szabadság megszállott igenlője, a hősiesség azon fokán, amint azt a felvilágosodás filozófiája megálmodhatta. Valami ilyenformán mondja el szabadsághimnuszát a maga észak-balkáni csapdájában vergődve Páskándi Géza is. A keresést, a valódi, Ady értelmében vett „özvegy legények táncát” mutatja fel a könyvben.
„Szent György-napon három a tánc.
Éjfélkor egy tátongó sírnak
Mélyébe esnek hirtelenül,
Hol rózsák és asszonyok nyílnak.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
S egy rózsát tép le mindegyik.
Egy sóhajt hörg, mert jön a Hajnal.”
Mindegyik szereplője a csapdából kitekintés szabadságát, a gondolkozás újabb útját keresi. Óhajtja. És szenvedi közben a maga sorstalanságát. A szabadság: a fel nem adott sorskeresés. És ez éppen hogy drámaírói feladat. Mert minden embernek van sorsa. Még a lúzernak is. Csak meg kell keresni. És bele kell építeni a létezés egészének elgondolásába.
Mennyiszer halljuk: kevesen vagyunk. És még többször: sokan vagyunk. Sokan: öregek, eltartottak. Mindez csődbe viszi az országot. Ha ez így igaz, akkor kizökkent a világ ma is. A kizökkent világ pedig tragédiát szülő korszak az esztéták szerint. Helyrezökkenteni a tragédiaíró tudatában lehet. A felmutatott kizökkentséget, a sorstalanná kiesett embereket kell értelmezni. Az értelmezéssel pedig visszaállítani a természetes rendet. A nemzedékek és a morális értékek egyensúlyát. Annak felmutatását, amiből kiesettek a dráma emberei. Amit szívükben bárha hordanak (egy-egy pillanatra ez a történetekben felszínre is tör), ennek elárulását, feláldozását, kiüresítését mutatják be a drámák szereplőiként. Példa-emberek egyben-másban, de amint belépnek a cselekménybe, máris szintjük alatt viselkednek. Miért? Erre a miértre keresi a válaszokat Páskándi. Miért kényszerül az ember saját szintje alá, ha boldogulni akar környezetében. És éppen ez által a szintcsökkentés által értékteleníti el önmagát és egész környezetét is. Az értékvesztés szükségességének avagy visszavonásának esélyeit mérlegeli, igazi tragédiaírói feladatot találva önmaga számára Páskándi Géza.
Az egész „triptichon” mögött, mint csontváz a szekrényben, ott érzékelhető az előző század nagy történelmi álma, Báthory István lengyel királysága. Ez motiválja a fejedelmek tevékenységét, ebből sugárzik az egyensúlyozó erő, de ebből jön elő a nagyravágyás démona, sőt ez provokálja ki a vallásváltások, az árulások láncolatát. Amikor a súlypont a tárgyon kívülre helyeződik. Amikor a korlátra támaszkodó merészen kihajolva átbukik, lezuhan. Amikorra a záró dráma végén az összes szereplő elveszíti sorsát, valójában Erdély szabadul meg veszejtő álmától. Nem Apáczai-dráma valójában a zárás (hisz végül tudós és fejedelme egy leari szituációban, a kitaszítottságban össze is békülnek), hanem az „erdélyi álom” elvesztése.
És ekkor tör fel egy búvópatak, amely az egész trilógián végighúzódik: az árulások értelme. Páskándi „püspökök drámái”-ként jellemzi a trilógia tematikáját. Én a gondolkozás szabadságáért vívott harc lírai hevületét véltem kiolvasni mindegyik törekvésből. És a tragikus értéket a közeg ellenállásában vélem tetten érni.
De kérdés: van-e visszaút ebből a széthullásból, kihullásból, az álomból? Ez is a Báthory névhez kötődik. Báthory Zsófia belépése látszólag az álmot hitelesítette. II. Rákóczi még fejedelemfiként a megalkuvás helyett, a moldvai vajda lánya helyett őt vállalja feleségeként. Ez a szabadon vállalt házasság lesz valójában a kihullás kovásza. Mert a menyasszony belépését erőszak kíséri: vallását kell feladnia-elárulnia. És ez az árulás láncreakciót vált ki. De neki lesz ereje szembeszállni az álommal, nem hagyja magát megerőszakolni. Lázadása ugyanakkor az igazi árulást jelenti, a felbomlás szentesítését. Nemcsak ő maga tér vissza ősei hitére, de fiát is magával viszi. És ezzel pontot tesz a trilógia végére. A történet ezzel visszatér a kiinduláshoz, a nullaponthoz. Ezáltal teljesedik be az összes szereplő sorstalansága. Erdély igazi végét ez jelenti. Páskándi megtalálja azt a tragédiai pillanatot, amikor mindegyik szereplőjével együtt és egyszerre az egész megidézett világ összeomlik. Maradnak a lúzer koldusok (mint Wagner Rajna-lányai), akik sorolják a bukottakat, az áldozatokat. Ezzel beteljesedik az erdélyi „istenek alkonya”.
Amiről a tragédia nem szól – de aki ismeri a történelmet, mégis felfigyelhet –, a történet a semmibe hullik, de az élet mehet tovább. Mert a halottak listájából van, aki hiányzik: mint a wagneri drámában, Sieglinde magával viszi Siegfriedet. Báthory Zsófia kimenti fiát, I. Ferencet, hogy összekösse a nagy-magyarországi erőket: a Rákóczi–Zrínyi-nászból születik II. Ferenc. Aki már az egész ország „vezénylő fejedelme” lesz. Persze bukik ő is, de bukása valahogyan – amolyan észak-balkáni módon – diadal is, az erdélyi alkotmány a szatmári békében országos rendezés alapjává válik. Az élet megint mehet tovább… Páskándinak minderre már nincsen szüksége: hiszen mindez az Erdélyi triptichon megismétlődése. Modell-értékének igazolása csak.
Persze kérdés: mindez milyen áron? Meddig lehet megerőszakolni embereket, meddig tudnak az asszonyok ellenállni túl az őket ért erőszakon? Meddig lehet a kihullás, a személyes sorstalanság a tragikus meghatározottsága az embernek? Avagy csak így, ily módon tartható fenn tájainkon – de túl ezen: az emberi faj számára – a mindenkori túlélés? Ez lenne a történelem? A tragédiaíró átveheti a történész szerepét is?
Az Erdélyi triptichon tematikailag nem az egyetlen írásmű keletkezési korában. Sőt, divatos témaként volt jelen, még a színpadon is. Csakhogy kortársai az eszményt szoborként igyekeztek felmutatni. Példákat állítva, veszélyekre figyelmeztetve. Oktatási céllal. Páskándi velük ellentétben – tudatában a szellemi és morális értékrendnek – történeteiben éppen a példázatosságból való kihullás tragédiáját formázza. Kétségbeesetten és kétségbeejtően. Kortársai közül éppen ezért, éppen ezáltal, éppen hogy ezzel a triptichonnal tudott „európai szintű” drámát alkotni. Amelynek jövőjét a mi korunk, az eljövendő fedheti fel. Értheti meg. Talán.
Általa a lebontott emberlét „özvegységében” kiált visszaegészülésért. A de profundis-lét hitelességével. A művészileg is hitelesen megalkotott dráma felrázó tragikumával. Talán a kiegészülés reményével? Mert a remény hal meg utoljára.