NAPÚT 2008/7., 114–115. oldal
Tartalom
Fodor Miklós
A látó ember
Kabdebó Lóránt
Páskándi Géza Erdélyi triptichonja
Kelemen Lajos
A szürrealista Nagy Lászlóról
Az irodalmi szürrealizmus nálunk talán őbenne ért a legmesszebbre. Noha az, amit az avantgárd ősatyák szürrealizmusnak mondtak, csak részben modulálja Nagy László költészetét. Breton, a korai Éluard, Desnos, Queneau, egyáltalán a hosszabb-rövidebb időre íróautomatává avanzsált szerzők versfelfogása és Nagy László szemlélete eléggé átellenes látásmód; aminthogy egyéniségük és a kiforrásukhoz keretül szolgáló két válságos éra, a szürrealizmust szülő nyugati századelő és a magyar huszadik század negyvenes-ötvenes évei is meglehetősen elütnek egymástól. Elképzelhető-e, hogy a fiatal Bretonhoz hasonlóan, a pálya elejét futó Nagy László azon sóhajtozik, mikor lesznek végre alvó logikusok, filozófusok?
A francia, mint mondja, az alvóknak kívánná kiszolgáltatni magát, Nagy László viszont lángért fordul Istenhez, hogy „ne kelljen korán az ágyra” hevernie. Szüksége is van a világosságra; ez az igény mindenekelőtt az igazság felé szimatot kapó ifjúé, akit a fénytelen (a külső-belső égtájjelzőket illetően egyaránt megvilágítatlan) való akadályoz. Meglehet, épp ebből indul ki szürrealizmusa: ahogy, ráérezve lelke színbőségére, leszakasztja magáról a sápadt hétköznapokat; ahogy verseiben mindinkább egymásba illeszkedik valóság és valóságfelettiség; ahogy korának abszurditásaira eszmélve és saját korábbi szavaival is dacolva megszövegezi költői önfelszabadítását. Hogy aztán e dac párját ritkító kifejezőerőhöz jusson a Himnusz minden időben című kötetben. (Készül-e Hunniában hasonló kötet manapság; olyan fajsúlyú művek együttesével, mint A város címere, Ki viszi át a Szerelmet, Vérugató tündér, Tűz, Búcsúzik a lovacska, Menyegző, A Zöld Angyal, Csontváry, József Attila!, A forró szél imádata? S íme, az örök szépség garmadájából nem hiányzik a tartás sem. El ne felejtsük, ezek az 1960-as évek Kelet-Közép-Európában. „vacog a jövendő, járhatsz bárhol, / pofára-hullt múzsák napos háta / beborult, nap helyett bárd világol!”)
Nagy László túlmegy azon az ösztönös művészi cselekvésen, amely nélkülözi az alkotás erkölcsi szempontjait. Másrészről viszont hatalmas képzelet dolgozik verseiben, kezdeti realista illúzióit levetve, majd e hatalmas (s mind tudatosabban munkára fogott) képzelet tartja fenn verseinek többértelműségét. Konstruktív fantázia, jegyesség a szavak adta csodákkal: nem fából vaskarika? Nagy Lászlónál egy különös, sokágú képződményről van szó, amely ugyanúgy kötődik például a népköltészet, a népdal ízeihez és meghökkentő képzettársításaihoz (ki ne hallotta volna már a bánatkővel kirakott bánatutcáról szóló dalt?), mint ahogy a szürrealista előidőket idéző Vörösmarty-féle víziós látás sem idegen tőle. S kész befogadni egészen távoli hatásokat is. (A barokkból jött kalligramokat kultiváló Apollinaire-től és Lorcától Dylan Thomasig.)
Szemben állna mindez avval a vértestvéri ragaszkodással, amely Nagy Lászlót a földhöz, a tájhazához, egyáltalán: a körötte zajló valósághoz köti? Szemben állna azzal, amit Ady magyarságrajongásából, jellegzetes magyar szimbolizmusából magába szívott? Szemben állna a József Attila-iskolában tanultak gyémántkemény logikájával?
Néhányan szeretik őt a népi szürrealizmus kissé szeszélyes kategóriája alá szorítani. Ez a minálunk kétessé lett (vagy jobban mondva kétessé tett) fogalom az irodalomban egy sajátságos lírairányt cégjegyez. Azok a népi gyökerű, plebejus szemléletű poéták e fogalom perszonifikációi, akik a népköltészet formai, tartalmi megoldásait szürrealista elemekkel bokrosítják. Az irányzattal feleselők viszont úgy vélik, a törekvés modernsége réges-rég belefulladt a politikába. Hogy a népi szürrealizmus valójában mit takar, arra bizonnyal Kormos István mutat rá a legtalálóbban. Egy alkalommal, meséli Kormos, ő és nagyanyja együtt üldögéltek a kályha mellett; a nagymama, aki közben egészen elrévedt a messzeségbe, történetesen egy sámlin kuporgott. Kormos, hogy megtörje kettejük egyre kínosabb csöndjét, megkérdezte: min gondolkodik úgy, mama? S a válasz: min gondolkodom, fiam? Hát sámlin. Csakugyan: akinek gondolkodás közben sámlin a helye – az más szóval: sámlin gondolkodik. No, ez a népi szürrealizmus, és ezt nem is kell magyarázni. Ámbár a népi észjárás egyszerre asszociatív és szimplifikáló jellegét s földies bölcsességét pontosan annyira megokolt vagy oktalan összefűzni a napnyugati lázongóktól való szürrealizmussal, mint ha a konstruktivizmusból népi konstruktivizmust, a dadaizmusból népi dadaizmust csinálnánk. (De különben miért is ne! Miért ne lehetne az „Antanténusz, szórakaténusz, / szóraka-tiki-taka-alabala-bambuszka” a népi dadaizmus terméke?)
Akárhogy is, Nagy László kifogástalan művek sorával bizonyítja, hogy más dolog a fogalmak (példának okáért a népi szürrealizmus) anatómiája, más dolog politikai gyanúval nézni egy művészi irányt, s rajtakapni valóságos bűnein a politikát, és megint más dolog az igazi költői klasszis. Az érett alkotó mindenesetre messze kanyarodik egyes korai elkötelezettségeitől, lírája új szimpátiákat fogad magába. Az a misztikus szóhit, amely művei javát oly hatalmasan kifeszítve tartja, valami sajátos módon épp a groteszk révén, a nyugat-európai versirányok szelében frissül föl. Az érzésekkel teli Műtét anyánk szemén gyönyörű záró képe, e minta-szürrealizmus („Menekvés? Diadal? Már édesmindegy. / Szemednek íriszében sík arany / székecskén üldögélek. Nincs szavam.”) csupa gyöngédség, csupa megfékezett erő. Ehhez képest micsoda ironikus stíl az Arany úr, az őszikék meg én; és nem akármilyen fonák lecke: „E violamagban kerengő / jégvirágos üveghintóban, te bús Arany úr, / a szememre csúszott fekete kalap alatt / hahotázik a hús és vigyorog a csont.” Ami azt illeti, e hahota és vigyor itt furcsa kedély! Furcsa és talányos. De hiszen a mi belső és külső életünk, szívünk és életrajzunk egyaránt csupa-csupa megfejtendő titok. Olykor a reményt a legnehezebb az élet arcába mondani.
Lám, a didergő ezüstfiú például már nem is énekli, mint inkább föltárja az idillt: „megrettent a virág, de továbbra is mézel, / nincs mód e zöld üzemekben kitűzni a gyászlobogót.” Marad tehát, hogy maradjunk hűek a működéshez. Mint Nagy László, az időtálló vívmányaihoz váltig ragaszkodó költő, aki saját korát mélyen átélve, alighanem azért tart ki végig a szürrealizmus mellett, mert nemcsak hű: pontos is akar lenni.