NAPÚT 2008/7., 108–113. oldal
Tartalom
Dörgő Tibor
Egy bátor ember
Kelemen Lajos
A szürrealista Nagy Lászlóról
A költő halálának harmincadik évfordulóján
Fodor Miklós
A látó ember
A kései Nagy László költői alapállása
Nagy László jelenére figyel, mint minden kortársa, de egyben madártávlatból is néz: közvetlen látás, léleklátás és távlati látás egyszerre jellemzi.
Érzékelő-esztétikai, értelmező-etikai és megérző-mitikus a költői szemüveg. Esztétikai, mert a globális jelenkor apró-cseprő dolgainak észrevételezéséből indul ki. Etikai, mert nem áll meg a puszta érzékelésnél, mindig más szempontjaiba helyezkedve értelmez is; és mitikus, mert az emberi lényeg és az öröklét felől értékel. Mitikus alapállásból racionalitással átitatva érzékeli, értelmezi és értékeli a globális világ jelenségeit. Fontos, hogy ezzel a mondattal kezdjük, és erre a mondatra tekintve kíséreljük meg Nagy László kései költészetének értelmezését, főleg egy olyan korban, ahol fel nem ismert politikai előítéletekkel közelítenek lassan már mindenhez. Az a hit is előítélet, hogy egy művészi világ nem lehet egyszerre esztétikai-érzékelő, mitikus-megérző és értelmező-etikai. Nyilvánvaló, hogy egy olyan modernség utáni művészet, mely kizárja magából az archaikus szentséget és az etikai racionalitást, vagy e kettő valamelyikét, merőben másképpen ábrázolja a jelenkori globális civilizációt, mint az általunk most vizsgálandó művészet. De hol van az megírva, hogy a globális jelenkor művészének ki kell zárnia magából bármit is?! Az én felfogásom szerint a jelenre vetett érzékeny esztétikai-érzékelő pillantás határozott karaktervonása kell hogy legyen a művésznek, de csak egy vonás, mely a civilizált világ globalizáltságának látványát és művészi élményét kívánja nyújtani. A csak esztétikai-érzékelő művész a csak globalizáltságot tárja közönsége elé – mindazáltal érdemes tudatosítani: bármennyire globalizálták is a jelenkort multinacionális tőkés társaságok és hozzájuk tudva-tudatlan igazodó ideológusok, politikusok, azért mégsem ez az egyetlen kultúra- és életmód-meghatározó forrás. Az úgynevezett „tiszta források” – a természet, az archaikus-közösségi kultúra, a lélek, Isten-mindenség –, bár háttérbe szorultak, nem tömődtek el.
Nagy László esetében a globalizálódó világra vetett esztétikai-érzékelő pillantás a következőt jelenti: meglátni és versalkotó elemmé avatni a jelen lényegi jelenségeit. Erre tesz kísérletet a Föltárt idill című kései opusz. Mindazáltal nem elégszik meg ennyivel! Archaikus-mitikus-megérző nézőpontból – az öröklét-mindenségre, az ember hosszú távú földi életére tekintettel, az istenképűnek sejtett lélekre gyakorolt hatására figyelve – értelmezi, értékeli is ezeket a jelenségeket; a jelenségek kiválasztásában a szemet, értelmezésében az elmét, értékelésében a szívet (ha szabad ezt mondani) ez a nézet vezeti.
Modernség utáni értelemben a látás elsődlegesen az adott globális jelen kifinomult-érzékeny érzékelését jelenti. Ha csak esztétikai az észlelés, kizárva minden más vonást, akkor az ebből születő költészetet a jelenségek érdekessége, a megnevezések tarkasága, az értelmezés lehetőségeinek sokrétűsége, az érzések pillanatnyisága s a gondolati árnyalatok érdeklik: ez az álláspont a tiszta esztétizmusé – könnyed, játékos, súlytalan.
Ha kitágítja látószögét az egyes jelenségektől a jelenségek rendszere felé, a narcisztikus éntől az én-te, én-ő, én-ők személyes viszonyai felé, megjelenik a más nézőpontokba belehelyezkedő értés, megjelenik az etika. Az érzékelés könnyedségét, eleganciáját, játékosságát átszínezi a felelősségvállalás és az akarat komolysága. Racionális-etikailag értve a látásviszonyokba és viszonyrendszerekbe érzi bele magát.
S ha most, nem feledve és feladva a fent nevezett két szintet – az esztétikai-érzékelőt és az értelmező-etikait –, a személyiség képzeletben felemelkedik, s mintegy a mindenség és öröklét nézőpontját is felleli magában, létrejön az archaikus-mitikus-megérző szemléletmód. „Szirtedre álltam, idő, zajba, viharzó fénybe, / alattam millió évek, életek porrá égve. / Szívemig peng a halál húrja, táncol a szívem, / érzi, repül az élet, nem tudja járni szelíden.” (Víg esztendőkre szomjas). Ennek legfőbb jellemzője, hogy az egyes kulturális jelenségek – beleértve tárgyakat, törvényeket, kulturális jelenségeket, személyes attitűdöket, viszonyokat stb. – a természet öröknek érzékelt nagy folyamataihoz képest láttatódnak, értelmeződnek és értékelődnek. A látó a kultúrateremtés hajnalán mérce – törvényhozó, országalapító –, a kultúra alkonyán kritikus – próféta, forradalmár („versben bujdosó haramia”). Tekintve, hogy a ma uralkodó divattá váló tisztán-beszűkülten esztétikai-érzékelő szemléletmód hanyatló kultúra (civilizáció) jellemzője, Nagy László harmadik értelemben vett látósága profetikus-forradalmi látóság: feltárja a jelenkor uralkodó-globális világviszonyának problematikusságát, feltárja azt a jelentést és értékelést, mely csak az archaikus-mitikus-megérző („mindenséggyökerű”) nézőpontból nyílhat fel, és (költői) szóvá teszi, s ezzel azt is vállalja-választja, hogy az embervilágba bejutó látott-látó szó a lelkeken s világukon valamit változtat, átszínez, szólított-szólítóságával felszít. Választja és vállalja a kimondott szó megítélő és megítélhető karakterét, vállalja és választja esztétika és etika nászát az újraszentelés („remitologizáció”, ahogy Jánosi Zoltán fogalmaz) jegyében.
Nagy László Föltárt idill című verse, mely a Műtét anyánk szemén ciklusát nyitja, formai szempontból nem tekinthető jelentős alkotásnak. Ugyan kettős sorokba rendeződik a mondandó, ám ezen kívül semmiféle költői forma nem érzékelhető, és még e kettősségnek sem látom különösebb értelmét. Nincsenek rímek, nincs időmérték, sem szabályosan ismétlődő hangsúlyok, a sorok hossza is csak nagyjából azonos – 14 és 17 szótag között ingadozik. Az efféle szabad versben a tartalomra nehezedik minden esztétikai várakozás; kérdés, hogy a tartalom van-e oly jelentős, van-e oly izgalmas-érdekes, hogy ezt a terhet egyedül elbírja? Hoz-e a kompozíció oly drámát, oly hullámzást, oly gondolat-zenét, hogy ne érezzük egyéb esztétikai-formai elemek hiányát? Vállalva az itt már erősen előtérbe lépő szubjektivitást, úgy vélem, igen – bár e gondolati erő azért nem tudja a verset jelentős Nagy László-művé avatni. Azért választottam mégis értelmezésem tárgyául, mert kiválóan alkalmas a kései Nagy Lászlót feszítő művészi gond megragadására. Jól kivehetően megjelenik a látóság mindhárom jelentése – esztétikai-érzékelő, értelmező-etikai, archaikus-mitikus-megérző. Jól kivehető a költő természetszemlélete, természet és jelenkori-túlglobalizált ember viszonya, valamint az a súlyos, Jánosi Zoltán elemzései nyomán bátran személyiségrombolónak, sorsrontónak nevezhető problematika, melyet vállalt – talán nem annyira választott, mint inkább sorsszerűen megkapott – szerepe, a látóság jelentett számára.
A vers címe valamiféle föltárásra utal. A föltárást a művészi személyiség végzi. Ez az adott vers alapvető gesztusa. Lehetetlen nem észrevenni már ebben a szóban, már ebben a cselekvésben a látás központi szerepét. Aki föltár, az ténylegesen vagy képletesen elhúzza a függönyt, és ezzel láthatóvá tesz valamit, ami addig rejtőzködött. Heidegger az igazságot a görög el-nem-rejtettség fogalma felől értelmezi. A világ eredeti létezésmódja az el-nem-rejtettség, ebből következően minden olyan tett, mely eltakar-elfed: hazugsággal fertőz. Aki feltár, az megszünteti a hazugságot: azt az emberi állapotot, melyet az igazság nem ismerése, illetve az igazság nem ismeréséből fakadó torzult lét jellemez.
Mi az, ami feltárul a költői tevékenység során? Az, hogy az eredetileg drámai létezést a jelenkori ember hamisan „idill”-ként, „éden”-ként éli. A létezés akkor válik idillivé, ha az ember olyan mesterséges világot (kultúrát) épít maga köré, melynek segítségével megteheti, hogy ne igaz életet éljen, hogy ne lássa önmagát más szempontokból, hogy ne lássa magát szakrális nézőpontból, s ekként kikapcsolja a bűntudat, s a bűntudatból fakadó életmódváltás szükségét. A jelenkori, túlglobalizált ember jól érzi magát a maga teremtette nem igaz világban. A költő művészi tevékenységével ezt az idilli, szórakoztató, nyugalmas állapotot zavarja meg. Olyan jelentést hasít a világ szövetébe, mellyel valamit kezdeni kell. Válaszutak elé állít: vagy igazságként hallgatja közönsége szavait, és akkor bűntudat ébred benne, mely vagy (forradalmi) cselekvésre sarkall, vagy a szóló szájának betapasztására ingerel például azon a régi-unalmas, de mindig beváló úton-módon, mely a mondót megbélyegzi-lekicsinyli; vagy addig-addig esztétizálja a költői mondást, mígnem maga is elhiszi, hogy művészet és etikum-politikum két egymástól hermetikusan elzárt malomban őrölnek.
Nagy László mitikus-etikai-esztétikai látása szerint a globalizálódó civilizáció magát édeninek, idillinek tartja; legalábbis ilyennek láttatja fentről, a hatalomgyakorlók felől, lefelé, az irányítottak felé. Azt sugallja, hogy nagyjából rendben vannak a dolgok, legfeljebb apróbb zavarok várhatók, de a megoldás szinte azonnal érkezik. Azt sugallja, hogy nyugodt lélekkel fogyaszthat az, akinek erre pénze és ideje van. Azt sugallja magáról, hogy ez az a politikai-társadalmi berendezkedés, ez az az életmód, mely felé az ember mindig is törekedett, s habár nem tökéletes, nincs nála jobb alternatíva. Önelégült, narcisztikus civilizáció a jelenkori, mely a benne élő embereket is narcisztikussá, önelégülten fogyasztókká neveli észrevétlen: „fentről ez micsoda virág? (…) öntudattal evő, ivó, viruló virág”. Azáltal, hogy Nagy László felerősíti magában a mitikus racionalitást, lehetőséget teremt arra, hogy a globalizációs civilizációszervező hatalommal szemben egy védhető és jelentős archimedesi pontot építsen ki. E pont a képletes magaslati, „sziklai” helyzettel azonosítódik nem csak a most vizsgálandó versben. Mitikus és racionális-etikai nézőpontból szemlélve a jelenkori, globalizált ember és életmódja egyaránt idegen: „Lemerülve édenébe nem tekint föl az idegen” – üti fel mondandóját a kéretlenül szóló – „pedig a sziklai szempár belereped, úgy figyeli.” E két sorban szinte minden benne van, ami lényeges. Benne van a már említett hamis-édeni állapot, benne van az is, hogy ez az állapot épp azáltal jön létre és tartja fenn magát, hogy nem tekint fel, azaz nem tudatosítja magában az archaikus-mitikus, racionális-etikai nézőpontok igazát. Tudatából kizárja a szentséget, s ezáltal minden tiszta forrást eltöm. Ettől kezdve a természet néma, a lélek néma, az archaikus-vallásos kultúra néma, Isten és a mindenség néma. Egyedül a globalizációt fenntartó (megfoghatatlan) hatalomgyakorlók fogyasztásra, önkényeztetésre biztató, narcisztikus sugallata marad, s – valljuk be – nehéz nem elcsábulni. Benne van az is, hogy ez elmerülést jelent. Az elmerülés metaforája több jelentésre is nyitott: jelenti a globalizált ember jelenbe merültségét, és jelenti azt, hogy az archaikus-mitikus etikai-racionalitást kizáró ember elmerül saját vágy- és ösztönvilágának tengerében. Ekként az elmerülő ember valójában visszamerülő, aki tagadja az emberi történet nagy erőfeszítését, a természetből való heroikus kiemelkedést. Itt csak arra van terem, hogy jelezzek egy ezzel kapcsolatos paradoxont: az ember kultúrát teremtve emelkedik emberré, de az egyre kifinomultabbá, egyre gépszerűbbé épülő kulturális hálózatot mégis arra használja, hogy érzelemvilágával visszatérjen egy természeti-gyermeki állapotba. Azt viszont alig veszi tudomásul, hogy az általa remélt ösztön- és vágyállapot egy lényeges ponton különbözik az eredetitől: látszatra mentes az evolúciós nyomástól, látszatra mentes a létért való küzdelem természeti szigorától. Szüntelen özönlő reklámok hirdetik ezt a látszat-édent a magánszférában, a valóságos tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a létért való ádáz küzdelem csupán áttevődött a cégek és cégbirodalmak területére, de nem szűnt – és nem is szüntethető – meg.
Az első két sor a Nagy László-i művészszerep lényegét a „sziklai szempár” képében festi fel. A globalizált-esztétikai embervilágot archaikus-racinálisan szemlélő ember azzal igyekszik magára vonni a fogyasztóvá szelídítettek-idomítottak figyelmét, hogy majd megszakad, úgy figyeli őket. Álljunk meg egy pillanatra! Vajon racionális elvárás az, hogy a puszta figyelés magára vonja a megfigyelt érdeklődését? Költői kérdés – nyilván nem. Van értelme akkor ennek a szerepnek, ha csak feszült figyelem, és semmi több? Nyilván nincs. Ettől a felismeréstől – mely, mint majd látni fogjuk, nem idegen a sziklai embertől – a szituáció tragikomikus színezetet kap.
Még mielőtt erre a tragikomikusként is megélt emberi léthelyzetre reflektálnánk, nézzük meg, milyennek látja a sziklai szempár a globalizált, pusztán esztétikai embert! Kezdjük azzal, hogy elmondjuk, mit lát! Lát egy baráti társaságot, mely úgy döntött, autóba vágja magát, és egy délutánt az erdőben tölt. Látja vasszekereiket („sorozatos méltóságok”), látja, ahogy megterítenek maguknak a réten, ahogy önfeledten vizelnek a patakba, látja, hogy nincs érzékük a természeti környezet sajátos szépségére, nem ennek élvezete céljából rándultak ki otthonukból: „mindez hasztalan szép, nem elég a körmük alá se”. Ha korábban csak annyit mondtunk általánosan az esztétikai-érzékelő vonásról, hogy apró-cseprő dolgok érzékeléséből indul ki, most tegyük hozzá, épp abban áll e vonás pozitív jelentősége, hogy a globalizált civilizációt jellemző tárgyak, élethelyzetek, érzések a művészet szövetébe szövődhetnek. Ismerős, túlzottan is ismerős a versszituáció: az óriásgépként működő civilizáció fogaskerekei az emberek, de az emberek nem gépek, lényük természeti része visszavágyik a természetbe. A jelenkori globalizált civilizáció kétféleképpen értelmezi a természetet: elsődlegesen nyersanyagként, mely arra szolgál, hogy gépezetének működését fenntartsa, a kényelmet pedig növelje; másodlagosan lélekregenerálóként, hisz az ember-fogaskerekeknek szükségük van arra, hogy felfrissítsék a napi rutinban elhasználódó idegrendszerük, hogy aztán a civilizációs mókuskerékbe újult erővel térhessenek vissza. E kétféle értelmezésből előálló etikai probléma – miszerint nem etikus puszta eszközként kezelni valakit, s ráadásul (cinikusan) jótékony hatását még el is fogadni azon célból, hogy ez az őt kihasználó állapot fenntartható legyen hosszabb távon – nem témája a vizsgált versnek. Témája viszont az a rejtőzködő mélyben dúló lét-dráma, melyet e társaság tagjai nem érzékelnek, és nem is érzékelhetnek mindaddig, amíg a globalizált civilizáció fogaskerekei és semmi egyebek, amíg szemüket nem emelik egy tágasabb körig. A tágasabb kör ott kezdődne rajzolódni, ha észrevennék, hogy a globalizáció sugallta természetkép egy sajátos hatalmi forma érdekei felől alakíttatott ki, és nem a természet érdekei felől. E természetkép szerint nincs abban semmi különös, ha egy autó rágördül a rétre „szöcskefiak táborait fröcsögtetve széjjel”, az is magánügy, hogy kinek s kinek mi okoz élvezetet: a civilizációból hozott enni- s innivaló vagy a kikericsek látványa. Egy átgondoltabb, a másik álláspontjába belehelyezkedni tudó racionális-etikai szemlélet azonban észreveszi, hogy a globalizált ember viselkedése idegen a természetben. Ráadásul ez az idegenség a maga nemtörődömségével kárt is okoz, s ha az adott vershelyzetben ez jelentéktelen is, egy egész civilizációt jellemző beállítódásként felismerve már korántsem az.
Az első – esztétikai-érzékelő – szinten látó költő észleli a globalizált társaságot, a rétre gördülő autót, a pikniket, a szétrebbenő szöcskéket, az evés-ivást stb. A második – értelmező-etikai – szinten látó belehelyezkedik a természet nézőpontjába, látja, hogy e társaság idegen és agresszív. Azt is „látja-hallja”, hogy a természet ellenállna, ha tudna. „Mit tehet a rét? Csak felnyög. Harmatot, ha nem idomít, nem harap át karosszériát.” A természet szenved, de tehetetlen. Szembeszállna, ha képes lenne úgy működni, mint az ember, ha képes volna megszervezni önmagát, és harci csapatokba rendezni a harmatot… Erről a drámáról, erről az elfojtott harcról, mely civilizáció és természet között dúl, a globalizált ember nem akar tudni. Fontos különbség: nem nem tud, hanem nem akar tudni róla. Amiképpen nem válik csak esztétikai-érzékelő költővé Nagy László, amikor e divat első hullámai érzékenységét megérintik, azonképpen nem válik dogmatikus antiglobalistává sem. Pontosan látja, hogy a globalizáció hatalmi stratégiája jelentősen eltér a diktatúráétól: nem irtja ki ellenzékét, csak finoman megbélyegzi, lekicsinyli, hatástalanítja, látszólagosságokkal kenyerezi (hülyíti). Az első szinten jelentkező esztétikai-érzékelő látás megőrzése óv meg a dogmatizmustól – erről a szintről látható, hogy a globalizált civilizáció egyes körei védik a természetet: „Tilalom halra, tilalom vadra, tilalomkapu áll, de ott is, akár a ragály besuhan a fekete szél.” Persze, nyilván azzal a szándékkal védik a természetet, hogy a regenerálódás lehetőségének rezervátumai ne tűnjenek el teljesen, meg talán a hatalomgyakorlók lelkiismeretét is nyugtatja e pótcselekvés. Mindazáltal a vers tanúsága szerint e védekezés hatástalan a rejtélyes „fekete szél”-lel szemben. Mi lehet e fekete szél? A versből kiolvashatatlan. Az eddigiek alapján az az értelmezés adódik, hogy a fekete szél a globalizáció lényegi és elsődleges viszonya a természethez, melyet fekete füstöt eregető gyárai tevékenysége révén hirdet: a természet az emberi kényelem növeléséhez és a civilizációs óriásgépezet fenntartásához nélkülözhetetlen nyersanyagok gátlástalan kiaknázásának kimeríthetetlen forrása. Innen érthető, miért nem társul a természet védelmére hozott tilalmak mellé kellő erély.
Természet és globalizált civilizáció ez utóbbi által alig tudatosított, rejtőzködő drámáját látja a „sziklai ember”, miközben a bízvást vidám és idejét felszabadultan múlató társaságot figyeli – igen feszülten. Nagy László kései korszakában már nem azonosul maradéktalanul ezzel a profetikus-forradalmi álláshellyel. Már nem itt áll, képzeletében feljebb szállt. Értelmezésem szerint elérte, vagy inkább tudatosította magában az archaikus-mitikus látószöget. Felteszi a kérdést: „Megindul-e dörögve a sziklai ember?” A próféta dörgő szavakkal, a forradalmár dörgő fegyverekkel rohanna e társaság ellen az adott szituációban. De ilyesmi nem történik sem a vers valóságában, sem a világ valóságában. Sem a versbéli „sziklai ember”, sem Nagy László nem vállalja-választja e szerepet – a globalizált civilizáció „hervadása bízva az időre”. A versből ennél több nem derül ki, ha a tehetetlenség okát firtatjuk. Vajon azért nem tesz semmit a „sziklai ember”, mert nem mer, vagy azért, mert értelmetlennek tartja, hogy az adott esetben indulatára hallgasson? Mielőtt mégis válaszolnánk valamit e kérdésre, tudatosítsuk, hogy a profetikus-forradalmi („arkangyali” – édenből kiűző) indulat iszonyatosan feszíti a vershőst és Nagy Lászlót egyaránt. S hogy mi a következménye e tehetetlenségnek, az is nyilvánvaló: szégyen („Csak ábránddal nősül, szégyenpír a sziklát kiüti.”) és nyálcsorgás („szakállasítja baromi nyál”). Cselekvés helyett csak ábrándozás a tettről, avagy a globalizált embertől megtisztított világról, s e tehetetlenség szégyene már oly hatalmas, hogy túlárad az emberen. A nyál is a frusztráltság lelkiállapota felől válik értelmessé, hisz akkor csorog, ha a vágyat a látott tárgy már felpiszkálta, de az evés mégis akadályozott, hasonlóképpen a vershelyzetben: a „sziklai ember” profetikus-forradalmi dörgő-kiűző vágyát az adott látvány már felingerelte, valamiféle kimondhatatlan-rejtélyes hatalom mégsem engedi kielégülni. Valami, ami azt súgja: ez már nem a te hatásköröd, hervadását bízd az időre.
A sziklai ember szerepköre ebben a végletekig feszített léthelyzetben szakralizálódik: „Arcéle, frontális válla vakítóan elképzelve”. Ez a vakító fény – értelmezésem szerint – az a közismert és mégis ismeretlen nagyhatalom, aki ily módon szokott megjelenni az emberlét határhelyzeteiben, és akit éppen a végletes indulat, de mégsem cselekvés iszonyatos bár egyben röhejes, lelket próbáló drámája idézett a „sziklai ember” mögé.
Számomra két megfontolás miatt figyelemre méltó a Nagy László-i látószerep: egyrészt azért, mert az általa újraélesztett szentség nem nélkülözi az önreflexiót, sőt az öniróniát sem, azaz nem felejti a makacs tényt, ember ő, esendő, sőt nevetséges, hisz abszurd, amit akar – de mégsem mond le a látóságról, nem teheti, hisz adatott. Másrészt azért is szimpatikus, mert – Jánosi Zoltán meggyőző érvei szerint, melyeket a Csodafiu-szarvas című korai verset értelmezve fejt ki – éppen azáltal újszerű a szentségélmény, amit közvetít, hogy magába szívta a ma ismert emberi kultúrtörténet egészét: a gyűjtögető-vadászó életmód, a mezőgazdaságra alapozott életmód és a városi-világpolgári életmód vallásosságát. E kultúrateremtő kiindulópont, mely a túlglobalizált-túlliberalizált jelen számára csak belső meghasonlás árán tárható fel, véleményem szerint sokkal több figyelmet, elmélyülést, értelmezési kísérletet érdemel, mint amennyire manapság érdemesítik, hisz nemcsak a szűk szakma profitálhatna belőle.