NAPÚT 2008/7., 105–107. oldal
Tartalom
Csűrös Miklós
Tettre kész felelősség
Fodor Miklós
A látó ember
1908-ban született Molnár Gábor író, felfedező
Dörgő Tibor
Egy bátor ember
„Soha semmiféle helyzetben nem torpantam, félelmet sem éreztem – most sem érzek” – írta Molnár Gábor életének nehéz pillanatára, látásának 23 éves korában bekövetkezett elvesztésére emlékezve. Brazíliában volt ekkor, a Tapajos folyó partján, az őserdő övezte Ford-ültetvényen több száz munkás vezetőjeként. A raktári leltárkor előkerült veszélyes robbanógyutacsokat tartalmazó fémdobozt igyekezett gyorsan eltüntetni – nehogy balesetet okozzon –, amikor siető lába beleakadt egy folyondárba. Elesett, a doboz az ütődéstől felrobbant. 23 év… – sok embernél az életpálya kibontakozásának kezdete, a család védőszárnyai alatt eltöltött tanulóévek után a szárnypróbálgatás ideje. Molnár Gábor 23 éve azonban rendkívül tartalmasan eltöltött életszakasz volt, és ez a tartalmas élet a végzetes balesettel nem tört össze, csak más irányt vett. Az íróvá válással talált igazán önmagára, és 22 könyvével (köztük a magyar–portugál szótárral), széles olvasótáborra szert téve, maradandó érdemeket szerzett.
1908. december 2-án született, gyermekkorának környezetét a pesti VII. kerület bérházai, a Városliget szabadabb térsége jelentette. Igazán szívéhez nőtt az anyai nagyszülőknél, az Ajka melletti Csingervölgy bányásztelepén vissza-visszatérve töltött időszak. Nagyapjával, ismerős gyerekekkel sokat csatangolt a környező erdőkben, megismerte a növény- és állatvilágot. A család társadalmi helyzetéből következően a kezekbe elsősorban a Népszava került, és nem csoda, hogy gyermekként rokonszenvvel követte az 1919-es bányászmozgolódást. Tüdőbajos pincér édesapját korán elvesztette; a Gyermekvédő Liga szervezésével Svájcba kerül egy kovácshoz segítőnek, majd 14 évesen kénytelen munkába állni, „borfiú” lesz a Pannónia étteremben. Tizenöten alszanak az egészségtelen pincében, s ő – mivel nem kap külön ágyat – két összetolt ágy közepén. A portás titokban elad neki egy puskát, és egy mellékpincében sokat gyakorol, megmutatkozik rendkívüli lövőtehetsége, és öntudata megerősödik. Az étterem személyzetének könyörtelen alá-fölé rendeltsége keserű, de hasznos tapasztalatokra tanítja; egy-egy vendég jó szava segíti. Megerősödik elhatározása, hogy innen ki kell törnie, és ha már erdész vagy „földrajzi utazó” nem lehet, legalább mezőgazda szeretne lenni. Egy földbirtokos vendég biztatja, állást ígér neki saját gazdaságában. Tanulás Pápán, majd a Duna menti birtok, aztán egy Fejér megyei következik. Bár jól érzi magát a földeken, független egyénisége nem törik hozzá a hajbókoláshoz. Mindkét helyről egy év után elbocsátják. Másodjára maga is felmondana, egy újsághír kapcsán – kétszemélyes expedíció indul az Amazonashoz – jelentkezett, és bevették harmadiknak maguk közé.
1930 májusában indulnak útnak, s ezzel kezdetét veszi Molnár Gábor életének egyáltalán nem gondtalan, mégis legboldogabb két éve. Az expedíció néhány napos brazíliai tartózkodás után egyszemélyessé válik, két társa betegség miatt hazautazik. Felszerelés és pénz nélkül helyzete már-már kilátástalanná válik, de szinte csodálatos módon egymás után talál segítő ismerősökre, és néhány hét elteltével az amerikai Ford-ültetvényen talál olyan munkát, mely csak időszakos kötöttséggel jár, s lehetősége nyílik hosszabb-rövidebb felfedezőutak megvalósítására. (Azt már néhány nap múlva felismeri, a tarvágásos, felégetéses módszer kudarcra van ítélve, mert a humusz lepusztul, az elültetett gumifa nem lesz életképes. Nem hallgattak rá.) A tenni akarás láza fűti, kora reggel, ébredés után azonnal teljes frissességgel ugrik ki függőágyából, és kezdi el napi terveinek megvalósítását. Nem öncélú vadászat ez – elsősorban gyűjtés (rovarok és kiállítandó állatbőrök, csontvázak a Magyar Nemzeti Múzeum számára, melyeket saját pénzén küldött haza), valamint értékesíthető zsákmány szerzése a megélhetés biztosítására. Amazónia ekkor még a kimeríthetetlen gazdagságú, főként háborítatlan őserdőt jelentette. Molnár Gábor útjain ismeretlen területekre is eljutott. A malária szörnyű lázrohamait kiállva a vadon legvadabb részeibe hatolt be. A pillanatról pillanatra új arcát mutató, élet-halált eldöntő azonnali cselekvést követelő őserdőben érezte igazán elemében magát.
Indiánokkal is szeretett volna találkozni, és valóban sikerült megvalósítania ezt az egyáltalán nem veszélytelen elképzelést. Félig-meddig civilizált, de a maguk vadonbeli életét élő törzsekkel találkozott. Különösen örült, amikor sikerült megbarátkoznia a tupi indiánok portugálul is tudó egyik főnökével, akitől rengeteg mitológiai történet és indián szokás elbeszélését hallhatta (minderről a Horgászom az Amazonason c. könyvében emlékezett meg).
Esténként karbidlámpa fényénél szorgalmasan vezette naplóját, megnyugvást találva a napi események, hallott történetek feljegyzésében, melyek későbbi útleírásainak megalapozói lettek. Jó, hogy vaksága után, hazatérve nem engedett édesanyja első szándékának: „El kellene mind tüzelni” – ne emlékeztessenek arra a rosszat hozó időszakra. A cselekedeteit mindig éltető parancs, a „soha semmit nem szabad feladni” elszántsága ellenére sok gyötrelem árán – melyről az Éjbe zuhant években számolt be – jutott el a belső felszabadulásig, amelyet a Pesti Hírlapban 1933 februárjában megjelent első elbeszélése hozott el. Képes a belső látás segítségével a színvonalas alkotómunkára, és – nem mellékes szempontként – önálló pénzkeresésre. Írásait maga gépelte.
Megismerési vágya a hatvanas években a másik, gyermekkora óta áhított távoli országba, Mongóliába is elvitte, melyről szintén könyvekben számolt be. Ekkor már felesége segítette utazásában. Az író számára a családi élet öröme is elérkezett, három gyermeke született. Munkásságának elismertségét jelzi, hogy Brazília külügyminisztériumának meghívására (és Szász Endre festőművész által fizetett repülőjeggyel) 1972-ben visszatérhetett régi kalandjainak földjére (erről szól az Én kedves Amazóniám). Mindvégig tevékeny maradt, 1980-ban bekövetkezett halálát baleset, gázmérgezés okozta.
Molnár Gáborról elmondható, hogy „élete kész regény”, sőt József Attilával szólva az ő lelke is „közvagyon” lett. Sokszor hajszálon múlt az élete, már kisgyermekkorában is, amikor túlélte a 41,9 fokos lázat; az orvosok már tehetetlenek voltak, és édesapja az utolsó pillanatban meghozta a füvesasszony teáját (olvashatjuk a Makk és jaguárban). Az őserdőben átélt veszélyhelyzeteket nem is szükséges felsorolnom… Életben maradt, hogy megírhassa élményeit, gondolatait. Evangélikus lelkész dédapját emlegetve rokonszenvezett az eleve elrendeléssel. A nőket sem „kereste”, mégis csodás és szenvedélyes szerelmi életben volt része – hozzájárult ehhez megnyerő külseje –, még vakságának időszakában is. Mindig az „őszinte szerelmet” élte meg, nem tehetett arról, hogy a másik legbensőbb szándékáról ugyanezt feltételezte, s ezért többször csalódnia kellett; olykor az életutaknak külső kényszer miatt kellett fájdalmasan szétválniuk. Vakságában megtartó erő volt számára egy brazil lány távolról érkező felsóhajtása: „Ha se keze, se lába nem lenne Gabrielnek – Brazíliában a Gábort így mondták –, azon túl, hogy nem lát, akkor is feleségül mentem volna hozzá!”
Nemcsak magáról vagy közvetlen tapasztalatairól tudott írni. Regényeket is írt, bár néha a terjedelem feszességéhez nem viszonyult kellő szigorral. Alakjai érdekesek, kiváló megjelenítő erővel bír, és egyéni hangulatot teremt a portugál vagy indián szavak jó érzékű keveredése a magyar mondatokban. Írásművészete talán legkiválóbb a rövid, felizzó történetek elmesélésekor. A Holdárnyékban az őserdő Lampiăo kapitányának személyiségrajzával hatolt legmélyebbre a lélek megismerésében. A haramiavezérben lappangó őrület kapcsolja össze az elvetemült kegyetlenséget a nagylelkű jósággal, az ellentmondást nem tűrést a vallás alázatával, a beszűkültséget a zsenialitással.
Molnár Gábor maga is összetett személyiség volt, ha kellett, vad, könyörtelen zsákmányszerző, de adott esetben nem bántja a lehajló pálmalevelet, gyermekkori szentképek pálmás angyalait idézik emlékezetébe. Töprengve járta az erdőt, igyekezett a történelmi múltat és a jelent sok szállal kapcsolódó egységében átélni. Szeretett magányosan cserkészni, de az irgalmasság cselekedeteit sosem mulasztotta el, sokszor segítette kiningyógyszerrel a maláriában szenvedő erdeieket; majd Budapesten – orvosi felkérésre – lelki támogatást nyújtott vak társainak. Nem szomorú, jelképes A fehér arany vadonában befejező mondata: „S az égett porban egymás mellett megyünk tovább.”