NAPÚT 2008/7., 102–104. oldal
Tartalom
Kelemen Lajos
Babits mint író olvasó
Dörgő Tibor
Egy bátor ember
Csűrös Miklós
Tettre kész felelősség
Babits Mihály huszadik századi irodalmunk klasszikusa, kivételes értéke, de befogadási folyamata, „recepciója története” nem szűkölködik drámai ellentétekben, szélsőséges vitákban. A kételytelenül elutasított l’art pour l’art kárhoztatott példányából a megbízhatóság, a becsületes száj, az „acélos biztonság… gáncstalan műalkotója” lett (Bóka László dialektikus retorikáját idézve).
Ugyanakkor bírálják túlságosan óvatos védekezését 1919–1920-as szereplése (kinevezések, kitüntetések, egyetemi tanárság elfogadása) dolgában; „hiányzik belőle az a sorsát és igazát elszántan vállaló s higgadtan védő férfiasság, mely az irodalmunkban nem ritka magamentségek javának értéket és értelmet ad” – írja Keresztury Dezső.
Szerkesztője volt a Nyugatnak, és a Baumgarten-díj kurátora. Publikálás és pénztámogatás dolgában dönteni látszólag hálás, a valóságban legalább annyira kényes és hátrányos szerep. A hívek számát is gyarapítja, az irigykedő ellenségekét is. Az Illyés által emlékezetesen megbélyegzett „irodalompolitika” szót mások is jócskán megemlegették, Féja Géza például Babitsot nem kímélő hangsúllyal. „Az irodalompolitikus” mindig kárpótlást keres teremtőerejének hiányaiért, tehát végzetesen mardosó egyéni hiányérzet dúlta Babits Mihályt is. Féja sokkal különbnek látta Babitsot a körötte sereglő fontoskodó bürokratáknál, de dicsérő jelzői közé rendre belekeverednek a zseni-iszony vádjai, a szívós szorgalom kétértelmű rágalmazása, a másodrangú epigon garnitúrával való hallgatag szövetkezés sejtetései.
Babits virtuóz formaművészete Féja vagy Szabó Dezső szerint csak eminens mesterkedés lehet Ady elemi ereje, „lávázó” géniusza mellett. A magyarságára méltán büszke Babits megkapja az intellektualitást az idegenséggel azonosító bélyeget is: „A szektában természetesen hiába keressük a magyarságnak, mint kultúrközösségnek valódi elemeit.”
Megkerülhetetlen példa a Baumgarten-díjak odaítélésének bonyodalmasságára a József Attilával való konfliktus. Már a kortársak tudták (kivált a szárszói tragédia után), hogy József Attila volt akkora költő, akár érett idősebb nagyságokat is ideszámítva, mint más méltó díjazottak. De provokáló tiszteletlenséggel sértegette Babitsot versben és kritikai pamfletben, lehetetlenné téve, hogy igazi érdeme szerint jutalmazza, a bocsánatkérés utáni jóvátételt pedig a fiatalabb kortárs tragikus korai halála megakadályozta. A posztumusz nagydíj nem tehette jóvá az ütemkésést, de alkalmat adott a Babits és a kuratórium ellen intézett újabb támadásokra. Egyébként 1936 volt az az év, amikor Fenyő Lászlót fölterjesztése ellenére nem vették föl a kitüntetendők névsorába, Kassák Lajos díjazását a minisztérium nem hagyta jóvá, Fodor József pedig nem vette át igazságtalanul kevésnek tartott ezerpengős jutalmát.
Erdélyiek is tiltakoznak kirekesztésük, számon kívül hagyásuk ellen: „annyira selejtes és figyelemre számot nem tartható a mi irodalmunk, hogy évről évre meg lehet feledkezni róla?” Mindez csak töredékes érzékeltetése Babits megnövekedett felelősségének az eligazításban, Ady spontán szerepének tudatos, átgondolt folytatásában a húszas-harmincas években. Részben csökkentette népszerűségét és tekintélyét irodalmi házassága is, és sokak szerint felesége aránytalan népszerűsítése a Nyugatban. Tanner Ilona Török Sophie-vá való átkeresztelése, a megrendelt dicsérő kritikák íratása elkedvetlenítette Babits híveinek egy részét is. Ellenfelévé vált Németh László, de ebből olyan hasznos kezdemények is származtak, mint a fiatalabb nemzedékek helykeresése a Nyugaton kívül, a népi írók mozgalmának, folyóiratainak, könyvkiadójának létrejötte stb.
Némelyek a Móriczcal való felemás viszonnyal magyarázzák Babits félszeg álláspontját a paraszti származású tehetségek tartózkodó fogadása dolgában. Szerencsés döntései közé tartozik, hogy Kassákot, Erdélyit, Illyést, Tamásit támogatta, bizalmatlanabbul bánt Kodolányival, Szabó Pállal, Gulyás Pállal, Sinka Istvánnal. Ezek finom aránybeli különbségek lehetnének, ha nem növesztené meg jelentőségüket az irodalompolitikai tekintély és hatalom. A kárvallottak Babitscsal is kapcsolatba hozzák, ha az utolsó pillanatban megfosztják őket a már a magukénak tudott Baumgarten-díjtól (például Pap Károly esete). Az is csalódás vagy acsarkodás oka lehet, ha a nagydíj helyett kisebb összegű kárpótlással kell beérnie a támogatottnak.
Félreértés ne essék: a Nyugatot szerkesztő és a Baumgarten-díj kurátoraként felelősséget vállaló Babitsot nem bírálni akarom, hanem nagyvonalú és kockázatos felelősségvállalására figyelmeztetni. Egy törékeny, melankóliára és depresszióra hajlamos, betegségektől fenyegetett és korán a martalékukká váló ember testi állapotával nem törődve, kórházban és betegágyon is a kulturális állapotok színvonalával foglalkozik, szakértőkkel veszi körül magát, műveiket elemzi, értékeli és helyezi el egy nagy szellemi mappán, amely a jelenben is, a múltban is csak a kivételesen művelt írástudók horizontjába fér bele.
Sokan kérdezték és bámulják máig, mikor és hogyan jutott ereje és ideje hatalmas életműve megalkotására. Mert persze Babitsot mindenekelőtt pazar írásművészetéért csodáljuk, verseit, szépprózáját, műfordításait, esszéit, kritikáit olvassuk újra. Indulásakor konzervatív költőnek, Arany János folytatójának tartotta magát, és ez az öndefiníció közel is jár az irodalomtörténeti igazsághoz, ha a klasszicizmusnak a múltat, a hagyományt magában foglaló, de a még csak sejtelmekben elővillanó jövő-intuíciókat is tartalmazó teljességfogalmára gondolunk. Írói zsenialitását egyenrangúan egészíti ki erkölcsi nagysága, a jövőért szorongó tettre kész felelőssége.
Babits az Arany János-i meg a magyar és világirodalmi örökség szintézise, de kora szóba, nyelvbe, művészetbe még alig foglalt, inkább kísérletezve, újítva megközelített új tapasztalatainak profetikus előlegezője is. Verseiben olyan rácsodálkozások telitalálatos megnevezéseire, prózájában olyan titokzatos testi, lelki, közérzetbeli összefonódásokra és ellentétekre bukkanunk, amelyeket csak óvatos szerénységből nem nevezünk világirodalmi újdonságnak.
Költészetének egyik vezéreszméje és fő témája a testi szenvedés. Önmagában kevéssé lenne újdonság irodalmunkban ez a tematika és az iránta való érdeklődés, hiszen Aranytól Kosztolányiig, Adytól Karinthyig, Juhász Gyulától Dzsidáig irodalmunk a testi és a lelki betegségek kóratlaszaként is olvasható. Babits betegeskedése már a húszas években dokumentált, de 1932-től haláláig szinte szünet nélkül emlegetett operációi, fekvőkúrái, szanatóriumi és kórházi kezelései és gégebántalmai baljós légkört támasztanak, asszociációkat keltenek a személyes fenyegetettség és az országra, a magyarságra váró végzet elkerülhetetlensége között. Halálfiai: ez a regénycím egyaránt érvényes a regény hőseire, világukra és a szerzőt kínzó történelmi prófécia szellemére.
Babits azonban nem lett a magyar sors elégikus elsiratója. Talán utolsó versét Reményik Zsigmondnak küldi Erdélybe (Egy verses levélre, Sorsunk, 1941 febr.–márc.). Abból a fikcióból indul ki, mintha Reményik már tévesen, mintegy a halott barátnak címezte volna episztoláját. Hiszen már csak testben él, „egy nyaláb testi fájdalom, / erőtlen, gondolattalan”, a föltámasztó trombitaszó elvesztette hatását. De a költögető baráti hang nemcsak két haldoklót köt össze, hanem „kínok és álmok közt örökre / zeng tovább édesen s kegyetlen.”
Babits nem mond le az apák hitéről és a gyermekek-unokák örökségéről: „Akkor inkább a vízözön! Talán / egy bárka majd azon is fog lebegni! / Egy szabad emberpár és jámbor-édes állatok (…)”. Nem magabiztos utópia ez, de gyermeteg, naiv bizalom: összeér benne pacifizmus, konzervativizmus és katolikus reménykedés. A szelíd ártatlanság mögött Babitsnál szilárd etikai meggyőződés, categoricus imperativus lapul meg védekezésre vagy ellentámadásra készen: „Ne mondj le semmiről!” „Légy ellenállás!”
Kivételesen jó lelkiismerettel emlékezhetünk meg Babits születésének (1883. november 26.) 125 éves jubileumáról. Életművével kitűnő szakértők foglalkoznak, műve kutatását rátermett, intézményként is megbízhatóan működő csoportok garantálják. Tanulmányok és monográfiák egész sorát szentelik munkássága részleteinek, és az analitikus kutatás együtt halad irodalomtörténeti értékelésével, művelődéstörténeti szerepének meghatározásával.
Azelőtt is készültek róla tudományos vagy/és esszészerű szintézisek és részlettanulmányok (Pók Lajos, Kardos Pál, Rába György, Melczer Tibor, Rónay György és László, Nemes Nagy Ágnes és mások munkái), a szövegkiadás és filológia területén is születtek bravúros teljesítmények (Téglás Jánosé, Belia Györgyé, a stíluskutató J. Soltész Kataliné, a verselemző Németh G. Béláé stb.). De az utóbbi másfél-két évtizedben kollektívan szervezetté, hosszú távúan átgondolttá dúsult a program, és ez nem vált az individuális teljesítmények kárára. Az akadémiai Irodalomtudományi Intézetben, egyetemi tanszékeken, diákkörökben, évfordulókra koncentrálva és évfordulóktól függetlenül megélénkült a Babits-kutatás: tartalmas tanulmánykötetek jelennek meg, gyarapszik a Kritikai kiadás, egyre-másra sorakoznak a Babits Könyvtár hiánypótló kiadványai. A Kritikai kiadás és a Babits Könyvtár főszerkesztője Sipos Lajos. Ugyanő a szerzője az első teljes és elfogulatlanságra törekvő Babits-életrajznak (az Elektra Kiadóház Élet-Kép sorozatában), amely tényszerűen összefoglalja, amit a költőről és élete szereplőiről tudunk, és módot ad e tudás hézagainak pótlására, a kutatás folytatására.
Búcsúzzunk a nagy jubilánstól egyik legjobb ismerője, híve, tanítványa és folytatója, Nemes Nagy Ágnes szavaival: „Tudjuk vagy sem, tagadjuk vagy sem, öröksége egész huszadik századi szellemi létünk egyik meghatározója. (…) Babits Mihály új tartományokat csatolt a magyar irodalomhoz, könyvlapjai afféle vitorla-szárnyak, alig kutatott költői földrészek szelében. Nem is kell mást tennünk, mint újra meg újra vele hajóznunk (hiszen hajózni szükséges).”