NAPÚT 2008/7., 100–101. oldal
Tartalom
Móser Zoltán
Érzelmes utazás
Csűrös Miklós
Tettre kész felelősség
Százhuszonöt éve született Babits Mihály
Kelemen Lajos
Babits mint író olvasó
„Az író műveket alkot, melyek mindenike egy külön világ. Ki fűz e művekből irodalmat? Az olvasó: nem a néma és magányos olvasó, hanem a vitázó, érvelő, egymásnak feleselő. Az olvasó, aki ír.” (B. M.)
Mint költő: a legszokatlanabbul építkezők egyike. Bizonyos tekintetben a világirodalom (Tennyson, Swinburne, Baudelaire és az antikvitás) felől jön, maga is világirodalmi jelenség; mindenesetre rajta, Babits Mihályon kívül nem sok költőnk akad, akit belső, alkati klasszisa az övéhez hasonló természetességgel köt hozzá a más nyelvű magas literatúrához. Babits alkatából következik, hogy nemcsak átélni, közvetíteni is képes a nyelvhatáron kívüli és belüli íráseszméket s irányokat. Magyarán: olyan író-ego az övé, amelynek szenvedély s robot egyaránt jussa.
Egy különös eszköz, vagy jobban mondva: rögzítésmód feltalálója – akármilyen furcsán hangzik, ő találta fel (mint Szerb Antal fogalmaz) a magyar mondat egy sajátos válfaját. Azt a méltóságteljesen hullámzó, nemes hömpölygésű, ugyanakkor hajlékony, de okvetlenül tömör mondatot, amely a költői műhely számára is hasznos szerszámnak bizonyult. S noha tudjuk, a költészet rendesen szavakból és szavakban élő lélekkép – Babits Mihály (ellentétben például Adyval) mondatokra alapozza líráját. Amikor közvetítőként, azaz kritikusként lép föl, akkor is ezt az egyedien működő eszközt dolgoztatja. Érdekes egyébként, hogy kritikusi énjéhez képest mennyire kevésbé lírai, amint irodalmon kívüli tárgyakról értekezik.
A zengő alap atmoszféráját azonban az ösztövérebb esszéíró sem tudja, nyilván nem is akarja rejteni. Hogy ez a légkör csakugyan szívéből jövő szellem és hangulat, az leginkább mégis a kritikáin érződik. Tessék csak megnézni példának okáért a nemzetkarakterológiához kapcsolódó A magyar jellemről című, nagy ívű esszéjét, aztán egyik kritikáját, mondjuk a Szeged és Vidékében megjelent Juhász Gyula verseit. A stíl, az eszköztár amott és emitt: majdhogynem két világ. De emez korai írás tökéletes minta arra nézve, hogy már a fiatal Babitsban milyen ingadozásmentes szövetség a poéta és a tájékozott tudós közös élete. És lám, még a könnyű tehetségű Herczeg Ferencet is a legjobb értelemben vett világfias malíciával (egy csepp világirodalmi ismertetőn át) bírálja.
Így, evvel a kiegyensúlyozott önazonossággal íródnak kritikái; így, ebben a jegyben készül az önálló esszéi egy részét is hasznosító Az európai irodalom története. Egyfelől a finom, érzékeny, sokárnyalatú líraiság, a formulázó mondatok iróniával történő lazítása, más oldalról a nyílt személyesség, a tág látókör, a gondolkodás, ami nem tűr semmifajta taplószáraz okoskodást; hozzávetőleg ez a babitsi esszéhang, amelynek csúcspontja egy csodálatos purizmus; a keveseknek kijutó nagy egyszerűség. Bármit ki tud fejezni anélkül, hogy nyelvezetét kiforgatná tömörségéből.
Úgy van: a szellem ellenőrző erőit minduntalan kéznél tartó Babits látszólag mégis egyszerűen közöl. Íme, ahogy például Horatiusról szól: „Horatius neve nemcsak egy nagy költőt idéz, hanem egy páratlanul életrevaló, okos és kedves embert is. Szellemessége és tapintata olvasóit is meghódítja mindenütt, ahol magáról és helyzetéről beszél. Ezt pedig sokszor teszi. Horatius nem a nagy világeszmék költője, mint Vergilius. Nem is a gyengéd, légies szépségeké. Ő gyalogjáró, szellemes, moderntípusú és urbánus poéta, az emelkedettség legcsekélyebb igénye vagy póza nélkül. Az olvasóval szinte azonnal bizalmas viszonyba lép, akár egy modern napilap csevegő s népszerű cikkírója.” Vagy itt van egy-két mondata: egy kis Kosztolányi-inspiráció: „Forma és tartalom örök viszályában Kosztolányi a forma párthíve. Többször kifejtette ezt, elméletileg is, szinte vallásos meggyőződéssel; s az Esti Kornél legbensőbb mondanivalója is ez. Harcolunk az elefántcsonttorony körül, s nem vesszük észre, hogy harcunk a művészet szabadságának holttestéért folyik. Úgy kellene, hogy a művészetben minden szabad legyen: az elefántcsonttorony is szabad, és a harc is szabad. Művészet nem egy van, hanem ezer, s az a létjoga, hogy ezer és mindig új. S minden művészetnek megvannak a maga külön törvényei. Kívülről nézve pedig: minden művészetnek megvannak a maga hibái és erényei – és ez a kettő: egy.”
Látszólag egyszerű, sima, világos mondatok. De valójában mind csupa felfedezés, zsákmány az ismeretlenből, csupa végső végiggondolás. Csupa szín, s hozzá óragyári pontosság. Hol az a hely, ahol ugyancsak ámulatba ejtő energiával győzi önmagát? A már emlegetett Az európai irodalom történetében; ez a könyv egy szenzibilis tudós és egy rendkívül intelligens lírikus együttes produkciója. Babits frissen szökellő, máskor ünnepélyesen nyugodt, eszes, nobilis mondatai itt aztán tényleg végsőre kalapált igazságokként maradnak meg az olvasóban. Minden erőlködés nélkül önti szentenciáit. Sziporkái is onnan szakadnak, az értelem, a képzelet legfelső rétegéből, ahonnan fogalmai. És a tiszta, könnyednek tetsző előadásmódra ráadásképp e testes mű micsoda tárháza az eszességnek! Micsoda sűrű észjárás: „Lessing meséket írt, mint La Fontaine, s még Mikes Kelemen is, noha csupa csorduló érzelem volt és népi kedély, francia írók másolásában vélte dicsőségét.” S a kevesek emlegette élcre hajló kedély: „Az antikváriusnak olykor mesterségéhez tartozik a hazugság – akár a költőnek.”
Babits folytonos visszatérése mások műveihez valamiféle irodalmi bennszülöttnek láttatja őt. Néha akként is emlegetik, akárha egy elvont emberi ideál után szimatolna írókban és műveikben. Pedig alighanem közvetítő gyanánt sem akar egyebet, mint a költő Babits: megérteni a helyet, amelyen állnia rendeltetett. Törekvése alapjában egyet jelent az igaz és a hamis, az értékes és az értéktelen megérzésével és szétválasztásával. Hogy az ehhez szükséges szabadságot sikerült kivívnia, s azután írótársai elé mintául kínálnia, nem akármilyen kvalitásról vall. Vagy ahogy maga említi, távol a legcsekélyebb teoretikus fellengzősségtől: „Az olvasó egyedül lebeg a világ fölött, cézári dőzsölésben; szultánná válik és istenné, mint az ópiumszívó. A lelkek titkai kitárulnak előtte, mint egy hárem. Ő a legfőbb bíró, s egymaga ítél eleveneket és holtakat.”
Még egyszer: mit akar hát csakugyan írók és művek közötti hídként?
Imperátor akar lenni, szultán? Vagy ezeknél is több: isten? Babits rangja az, hogy Babits Mihály. Ez a bonyolult utakon megvalósított önazonosság: ez ő. S ennél méltóbb kárpótlást nyernie az írói robotra: szentek, királyok palástjába bújva sem sikerülhetett volna.