NAPÚT 2008/7., 97–99. oldal
Tartalom
Lukáts János
Az eltűnt nyomok idején
Kelemen Lajos
Babits mint író olvasó
A költő születésének százhuszonötödik évfordulója alkalmából
Móser Zoltán
Érzelmes utazás
Egy Juhász Gyula-vers ürügyén
Többféle jelző közül kellett választanom. Szomorú, elkeserítő, különös, érdekes, elgondolkodtató utazás: ezek jutottak eszembe, végül a címben megjelölt érzelmes jelző mellett döntöttem. Jól tudom, hogy nem jó – a művészetben, az irodalomban, de bizonyára a publicisztikában is így van –, ha sok az érzelem és kevés a gondolat. A fordítottja sem mindig szerencsés. Szükségünk van egy belső mérlegre, amely ezt a (helyes, kívánatos) arányt nekünk alkalmanként, írásonként kiméri, megmutatja. Ez a mérleg először nagy aránytalanságot mutatott, s még most sincs az a mutató középen, aminek oka ezen kis írás elolvasása után reményeim szerint könnyen érthető és nem félreérthető lesz.
Hogy hol van a világ közepe, nagy valószínűséggel sokan tudják. Hogy hol van Közép-Európa, azok, akik ott élnek, tudják vagy sejtik. De hogy hol van Közép-Európa közepe, azt még csak találgatni sem mertem volna, de hát véletlenül eljutottam oda. Pontosabban arról a helyről, ahová a napokban eljutottam – bár lehet, hogy tévedek –, én azt hiszem, hogy ez az.
Mindez a napokban azért jutott eszembe, mert egyik utamról hazaérve magam is elcsodálkoztam azon, hogy fél ötkor még Csehországban (pontosabban Morvaországban) voltam, átmentem Szlovákián, és négy óra múlva már itthon, a harmadik országban jártam. Ezen idő alatt hatszor ellenőrizték az okmányaimat, egyszer minden adatomat felírták a cseh határőrök, mivel tiltott helyen, a határövezetben jártam fényképezni. Szerencsére nem egyedül, hanem egy idős, morva férfival, egy szlovákiai magyarral voltam a Morva folyó mellett, Szakolca (volt szabad királyi magyar város) és Rohatec (morva kis falu) közti földesúton egy kápolnát lefényképezni. A hely búcsújáró hely volt, ma megközelíthetetlen. Meg nem találtuk volna, ha a sekrestyés, akinek neve történetesen Pokornyik volt, nem ér haza a futballmeccsről, és nem jön el velünk. A renovált kis kápolnát így meg is találtuk, de az a Mária-kép, amelyért immár másodszor utaztam ilyen messzire, nem volt ott. Féltik, hogy ellopják, ezért bevitték a templomba, és csak szeptember 8-án, Mária napján hozzák ki a körmenet kíséretében. Ezt látta, ezt írta meg Juhász Gyula is 90 évvel ezelőtt, amikor Szakolcán, a jezsuita gimnáziumban tanított:
Morva határ és szeptemberi táj,
Oly kékek a hegyek.
Szívemben orgonál ma, ami fáj:
Máriához megyek.
Ó idegeni, boldog Szűzanya,
Te fekete-fehér,
A születésed napja ez a nap,
S szívem már nem remél.
Idegen tájak gyermeke vagyok,
De hozzád jöttem én,
A glória, mely fejeden ragyog,
Ragyogjon ma felém.
Elhoztam, ime, szűz Virág, neked
E táj virágait,
Kései, őszi mind, színükveszett,
De szívem is avitt.
S nem kérek én, költő és idegen,
Tőled már földi jót,
Csak engedd, hogy törött tekintetem,
Mely fényeket ivott,
Rajtad legeljen, mint híves patak
Vizén a szarvasok,
S lehessek egykor én, fáradt gyerek,
Vidám és bölcs halott.
Amikor indultunk visszafelé, tolatás közben Rudolf barátom megállított, kiszállva lehajolt valamit fölvenni. Egy őszi kikerics volt. – Hagyd ott, védett virág. – Épp azért vette föl, válaszolta, mivel én autómmal letapostam. Akkor vettem észre, hogy körülöttem minden zöld a fűtől és lila ettől a virágtól. Mindezt azért mesélem el, mert a mai pakolás és takarítás közben észrevettem, hogy ott maradt az ülés alatt ez az elszáradt őszi kikerics. (Milyen jó, hogy a vámosok a másik ülés alá néztek be.) Ha költő lennék, most biztosan olyan szép verset írnék, mint Juhász Gyula, de nyilván nem Máriának címezném. De hát nem vagyok költő. Csak egy használt Skoda tulajdonosa, aki történetesen magyarnak született. Ezért a múltra úgy tekint, mint a valóságra. Ez az oka annak az ötletemnek, amely itthon született meg, s arról szól, hogy nagyon is szeretnék magam mellé ültetni és elvinni oda, a Morva folyó mellé Közép-Európa államférfijait. S ha ott lennének, örülnék annak, hogy együtt hallgatjuk Közép-Európa csöndjét. És közben csöndesen megegyeznénk, hogy talán itt van a közép: a fehér falú kápolnánál, ezen a zöld tisztáson, ezen a reménytelenül elhagyott, de reményekre jogosító helyen. (Nem Bécsben, nem Pozsonyban, nem Budapesten, nem Prágában, hanem itt, vagy talán itt.)
Én közben azért talán javasolnám, hogy gondoljunk Hunyadi Mátyásra is, akit néhány kilométerrel odébb, 1458. február 9-én adott át az őt megválasztó magyar küldöttségnek Potjebrád György, cseh kormányzó. A jövendő após azért váltságdíjat is elfogadott tőle s országától. „Ám a szabadító, nehogy azzal gyanúsítsák, hogy középkori rablólovag módjára jár el, a váltságdíjat elkereszteli ajándéknak. Összege hatvanezer magyar arany, tizennégy mázsa ezüst, több száz marha (híres magyar exportcikk), hordó borok szekérszám. A baráti szívességért tehát tisztesen meg kellett fizetni.” De az is lehet, hogy megfontolnám mindezek felemlítését, hisz jobb a régi ügyeket nem bolygatni. De abban biztos vagyok, hogy felolvasnám Juhász Gyula szép költeményét. S ha már itt a kötet, akkor pluszban még elmondanám a következő verset is, amely ugyanitt és ugyanekkor született. Címe: Magyar sorompó. Íme a vers.
A morva hegyek oly idegenül
És közönyösen várnak
És úgy fáj némasága az öreg,
Fáradt honi határnak.
A nap morva hegyek vállán pihen,
Nyugatra mosolyog már
A hold, magyar hold, halavány szine
Tarlott határon kószál.
A sorompónál meg kell állani
És sóhajtani mélyen:
Magyarország! Ó régi tájaim,
Ó elhagyott vidékem!
Fakó fáját hazámnak csöndesen
Megölelem szorongva
S úgy érzem, hogy magányos szivemen
Az életem zokog ma.
S míg a sorompón átzeng üteme
E szent, delejes árnak,
A morva hegyek oly közönyösen
És idegenül várnak…
1911
E vers elmondás után nem szólnék én semmit, csak tolatnék és jönnék visszafelé, a sorompó felé, amely immár ezer éve hol ennek, hol annak az országnak a határát mutatja. Számomra most olyan, mint egy díszlet a Háry Jánosból. A népszínmű és Háry, a nagyotmondó, hogy kerül ide? Lehet, hogy most épp rá van – volt? lesz? – nagy szükségünk, hogy magyarázatot adjon nekem, nekünk. Nem végső magyarázatot, hanem megnyugtató vagy vidám magyarázatot, és mellé – ezzel együtt, vagy épp ezért – látást a szemnek.