NAPÚT 2008/7., 76–77. oldal
Tartalom
Tomaji Attila
Zebegényi elégiák 1–8.
Fortune Brana
Az almafa
Ébert Tibor
Alfa és ómega
SZÜLETTEM! SZÜLETTEM! SZÜLETTEM! Csupa felkiáltójel! Nagybetű! Nagybetűk! Vagyok! Lettem! Lehettem! Septák nénivel (borsónyi lila anyajegy nyakán), Posztó Karcsival, Grólig úrral (fülén fennakadt fémmosoly), Sándor Gyulussal (kötényén a vágóhíd vérfoltjainak kitüntetései), Winkler Hansival, Milly és Netty nénivel (a két vénkisasszony, az egyikük füvekből gyógyteát főz, a másik tapossa örökkévalóságig a varrógéppedált felfűzve a másodperceket), Pichler néni kilencven évét behálózzák vénás ereinek domborzatai, a két perlekedő Adonáj, Kaufer és Guttmann úr. Lettem, lehettem az udvar közepén mindig csordogáló szappanos vizű lefolyóval, a recsegő gangok kacéron szemezgető lyukaival, a sárgára súrolt egyhangúsággal, a felrianó távoli köhögésekkel, alamizsnás földszintekkel, kancsal álmodozásokkal, aprókat szellentgető bárányfelhők égboltozatával, rozsdás tartályok kuncogó, türelmetlenkedő, örökmozgó sistergésével, téglabordás perspektíva mélyében ájtatos tűzfalak magasra tűzött jelvényével: a fekete négyszöggel; macskadorombolásos ládalabirintusban készülődő ágyékvillanások csontszínű pőreségével…
Az alkóv szögleteiben befőttesüvegek szemérmessége titkokba burkolózva… Óh, azok a teremtő drága húgyszagok, apostolszakállú kusza éjszakák, tehetetlen csöndek telhetetlensége…
Széplak utca 50. Megszülettem.
… … …
A bölcsőmet kirakták az utcára. Elindultam. Mehettem jobbra, mehettem balra. Bennem az út, utak, utam, kereszteződések, jelzőtáblák, folytatások. És bennem a valóságok, igazságok megismerése és a szabadságom közötti összefüggések (korrelatív kapcsolata), vagyis minél jobban ismerem a valóságot, igazságot, annál szabadabbnak érezhetem magamat, és fordítva, minél inkább el vagyok zárva az igazságtól, valóságtól, valóságigazságaimtól, annál kevésbé lehetek szabad. Bennem a látszatok? Okoskodások, álokoskodások… Az egyre táguló, kitágult végtelen végessége, véges végtelensége…
Bölcsőm ott fekszik az utcán. Üresen nélkülem… velem..
… … …
Itt ücsörög mellettem a halál. Nem állok fel. Ülök. Ülök. Várok. Az időeltolódások síkjaiban. Ülök és várok. És várni fogok. Ez az én időm. Rendelkezem vele. Tulajdonom. Pazarolhatom, parancsolhatok neki. Ülök és kinézek az ablakon. Túlnan a hegyre, dombokra, és tudom, hogy az idő nagyon hosszú, rettenetesen hosszú. Végtelen. És ez az idő az enyém is, parányi része meg az egész. Bizonyosságom az idő bizonyossága. Ezért várok. Várakozásom a várakozása. Alkonyodik. Ez az alkony önmagát nemző árnyaival, lopódzó fényeivel, metamorfózisával, elmúlásaival, születéseivel Ő meg én. Egymásba fogódzkodva, egymásba kapaszkodva, eggyé változva létezésben elválaszthatatlanul… Az idő függvénye az időtlenség (időtlenségem), az időtlenség függvénye időm. Valóságom. (Az, hogy vagyok, leszek, voltam. Ígéret, beteljesülés, ámokfutás, megdicsőülés, fikciók, önáltatás kavalkádja…) Időtlensége az időm, az időmé az időtlensége…
Már teljesen bealkonyodott, elkezdődtek az est moccanásai, szálló neszfullánkok, a virtuális csönd bepólyál, belebámulok a sötétségbe, belevájódik agyam, gondolataim, a létezés lenyomatai…
Ülök és várok…