NAPÚT 2008/7., 72–75. oldal
Tartalom
Toroczkay András
Öl • Vasárnap • Húz
Ébert Tibor
Alfa és ómega
Tomaji Attila
Zebegényi elégiák 1–8.
(Szonjának)
1.
Reggel felveszed a ruhád, amelyet átjárt
a csend, az éjszakai szoba –
lemész a partra,
tenyeredben átlangyosodott
kavicsot ejtesz a vízbe,
óvatosan, hogy tükrét össze ne törd,
nézed hosszan a kört,
ahogy távolodva közelít –
Látod a madarak itt-ragadt árnyékát?
Ott sötétlik a víz színén, és fonákján is,
hol fáradt halak úsznak lassan,
nem hallod beszédük,
pedig szólnak ők is,
beszélik a horog nyelvét,
tág szemekkel ámulják a táncát,
majd közel hajolva hozzá, suttogni kezdenek –
A horog imbolyogva közelít szájukhoz,
közelebb, még közelebb,
míg végre megérinthetik egymást,
míg végre megérthetik egymást,
s a halak elnyílt szája mondja,
s a horog kérdőjele megnyitja szavaikat:
de van-e a halaknak szíve,
kérded, lent a parton, hol a nagy folyó
hömpölyög öntudatlan –
2.
Van! a mederből, a hűvös halszíven át
imbolyog feléd a szó,
csak lépj közelebb,
hogy meghalld a halak halálhűs szavát,
hogy megértsd hal és horog kérdezz-felelekjét,
hogy meglásd rég elsuhant vadmadarak
itt-maradt árnyékát:
tanuld a partot,
a vizet,
az árnyékok gyors vonulását,
s beszélni fogod a lemerült nyelvet,
lépj be a vízbe,
légy te a kavics,
az árnyék,
légy hallá, hogy a medret is megértsd,
ezért a vízjel a még-üres, árva papíron,
ott sodródnak a szavak, mind, amire vágysz –
A víz parancsa loccsan, kezedre csap,
s horogra akadtan állsz a parton,
hol folyód hömpölyög öntudatlan,
gyorsul s lassul, búcsúzik s érkezik
minden örvénylő pillanatban –
3.
Menj tovább a pusztult parton,
s aranymosókra lelsz –
Élnek még erre férfiak, kik életüket
a karcsúra fogyó, majd telinagy holdak alatt
szigetnyi sorssá mosták –
A széles meder meredélye mellett múlatták éveiket,
lágy részeiket némán sirató, szétnyílt s szemérmetlen
kagylókra taposva, hűlt helyekre gázolva,
hágva partot, törve követ,
kutatva, mit a folyó magából kivet,
mosták a vizet, a hamis homokot, napra nap,
a víz fölé dőlő vastag fatörzsek lombkoronái alatt,
melyek – akárcsak ők az asszony után,
ki éjjelente várná őket nedves öllel, szétnyílt szájjal –
halak csókjára,
egy sötét árnyék csókjára vágyva,
végül csak futó felhőt inni hajlanak a meder fölé –
Mind megérkezni akartak,
de útjukat állta a sodrás, a part,
s a megvadult, vak víz bőrükbe mart,
ölelve szorosan vastag derekuk,
annyi majdani bolygó fájdalom helyét –
Fukar fém után kutatva a hatalmas víz szélén,
hömpölyögtették magukat,
s éltek egy éberebb életet,
aligritkán nézve a bőruhájú égre,
mi úgy örvénylett köröttük,
akár a fekete víz,
akár sorsuk
életük vézna vázán –
4. (mellékdal)
Csak néhány rongycsomó az égen
Szalmazsák mit ölel a hideg kék
Kevés ütésnyom fent a mélyben
Ki fekteti le rá fáradt fejét
Varjak Mint sötét szakadások
a fagyott mező szorosra gombolt
fehér ruháján Áradások
sebzik az arcom Vastag szél tombol
Várjak És mire A semmire
hogy végre formát vagy nyelvet öltsön
hogy hasonlítsak valakire
ki sose adott egy szót se kölcsön
Pára próbál szétoszolni
hold mögé hullt végtelenben
Bár ne tettem volna semmit
elátkozott életemben
Hóbefútta lábnyomomban
alvadó alkonyok vörösbora
Eső hugyoz nyomoromra
és nem kérdi senki Ugyan hova
6.
Súly alatt, tövig hasadt körmökkel
sem hódol az élet, színed előtt, hasas halál –
Örökharmatban fürdik, halk neszek közt
siklik az élet a hajnali kert magas fái alatt,
elfut a parti füvek üde zöldje mögé,
zöldárnyék remegő, kicsi sávjaiba,
s mielőtt a hullámokba hullna, hogy nevét
a lágy iszapból kiemeld,
mielőtt a hullámokba halna, hogy nemét
a nyíltvíz kifakassza,
még egyszer, utolszor, az égő napba néz –
Mi nem követjük őt. Nem nyílik út már felfelé.
Megvakulunk, ha szemünk mégis arra néz.
Mezőnyi vadvirág lehajtja szép, kecses fejét:
kiszívva belőlük a por, a sárga méz.
8.
Könnyű léptekkel, akárha kifosztva,
pedig csak üresen, mert kiürült a kaptár,
indulsz az inget váltó fák alatt, nem habozva,
vékonyan, amily vékony a szemhatár.
Hívnak, várnak már. Hírt kaptál,
s most sietsz, mindentől eloldozódva.
A túlpart vonala szalagként szalad szemed
előtt, színe hirtelen hatalmasat lobban:
mintha neked intene a táj irigy istene –
Amit itt hagysz, nem mind arany,
de ami arany, mind itt marad.
Hiába raktad össze, hiába szedted szét,
hiába fújta szerteszét az ég felé a szél,
ha porba hullt,
mint egyszer üvegtálnyi, sárga méz.
Ennyi a múlt.
Ennyi lesz a voltak voltja.
De volt nyár is, suttogod, ha haldokolsz,
szóhalász, te, szavak ócskása, bolondja.
S addig? Magadat a táj burkából
könyörtelen kibontod.
Felfakadsz. Kiszakadsz. Keveredsz.
Mintha közelednél valami felé,
bár régen s mélyen benne élsz.
Megágyazol közelében,
megágyazol fekete tükrében.
Arcod csukott könyvként lebeg
mérhetetlen s hideg medrében – – –