NAPÚT 2008/7., 70–71. oldal
Tartalom
Sulyok Vince
Mediterrán hajnal • Tükrözések
Tomaji Attila
Zebegényi elégiák 1–8.
Toroczkay András
Öl
Évekig rettegtem. Attól, hogy bajod esik,
méghozzá általam. Miközben öleltelek téged
a félelemtől hideg karokkal, a konyhában, vagy
mikor a kisúji utcákon sétáltunk hazafelé, és beszél-
tettél, mi volt az iskolában. Mikor szorítottuk
egymás kesztyűs kezét. Féltem, hogy meggon-
dolatlanul, mint egy száraz teafiltert a bögrényi
tűzforró vízbe, a halálba majd én mártalak.
Hogy gyorsan, kíméletlenül befeketítesz.
Hogy a város legrosszabb bizonyítványával
végül mégiscsak szégyent hozok fejedre
gyerekkezekkel. Aztán meghaltál, és nem
voltam képes beazonosítani a tetemed.
De minden így is megtörtént, még ha évekig
azt is hittem, ez rajtam fog múlni. Ugyanúgy.
Mindegy. Végül talán csalódtál bennem,
mert elmentem az akkor már régen nem
használt moziba a legcsendesebb szilveszterkor,
megnézni egy visszafordíthatatlan hóesést a főutcán.
Nem volt igazad. És azt is hiszem, ahogy mindig,
a végén most is rájöttél tévedésedre és siettél
volna bocsánatot kérni, haza. Vagy ezt már
az utolsó telefonbeszélgetésünkkor tisztáztuk?
Tudom, egyedül te fogod megérteni, most
miért kívánom: bárcsak megölhetnélek.
Vasárnap
A zsíros, sárga mosogatólé habja,
mint fiatalabb koromban a fürdővíz tetején a hófehér hegyek.
Olyan homályos, tompán látható lehettem
a hőmérséklettől összetöpörödött,
kipukkangató, olvadó, lúdbőrös habhegyek alatt,
abban az elhasznált, megsárgult,
egyre langyosabb, lassan jéghideg vízben,
mint a mosogató alján felejtett harminccentis éles kés. Várok.
Ha ki akarod majd húzni a dugót,
magadat biztosan megvágod.
Húz
Végighúzom tenyerem borostás államon.
Szinte észrevétlenül lesz őszülő szakáll a sörtékből,
s tűnnek el a didergő aggastyánok rossz kempingszékeken.
Előtted terem a csonthideg elhatározás, a gyerekkori sejtés. Ölsz.
Mint mikor a hideg kövek alól a bogarakat, pókokat, gilisztákat kipiszkáltátok.
(A föld alatt gyökérré változik szakállad, meglásd.)
A mocsári mályva színű pulóverem alatt lassan rozsdásodik a szívem,
rádióm is recseg, vacakol, merül le benne az elem. Kikapcsolom.
Szoktatom a csendhez.
Nem tudok nevetni a felerősödött neszeken,
és nem tudok szemedbe nézni, kenyeret vágni, kenni, enni.
Megsokasodnak a fák is a vállamon, nem vicc ez, kisfiam,
egyre súlyosabb a táska is hátamon, amiben ki tudja még mi van.
Alkonyodik. Rendben. Lehúznám. Hadd vigye a víz. Nem megy. Minden elromlik.