NAPÚT 2008/7., 78–79. oldal
Tartalom
Ébert Tibor
Alfa és ómega
Boga Bálint
A jóhiszeműség dicsérete
Fortune Brana
Az almafa
– No, pöttömvirág, mi akarsz lenni, ha nagy leszel?
Talán hatéves lehettem, mikor először tették fel a kérdést. Nagyanyám szólított pöttömvirágnak, most is látom, ahogy fényes tündérmosolyát rám villantja, és kifogyhatatlan kötényzsebéből elővarázsol egyet kedvenc fahéjas kiflijeimből. Én meg halálos komolysággal válaszoltam neki ugyanazt, amit később még sok-sok éven át feleltem erre a kérdésre:
– Almafa.
A válasz szájról szájra járt a felnőttek között, jót nevetgéltek rajta. Egyedül Ferkó bácsi nem nevetett, a szomszédunk, ő csak elnézett a távolba, és lassan bólintott.
– Okos választás.
Hogy miért, nem tudta más, csak ő meg én, a kettőnk titka volt. De minden titok ládája kinyílik egyszer, és Ferkó bácsi már réges-rég az angyalok kertjében nyesegeti a rózsákat, így most az én tisztem, hogy elmeséljem a történetet.
Az öreg Ferkó kertész volt. Furcsán hangzik, de hát a becenevek nem öregszenek, pedig Ferkót hároméves kora óta így hívják, annak meg idestova már nyolcvan éve. De hiszen Cicu nénémből se lett Öregmacska, pedig ő is a hetvennégyet tapossa már. A Hegy utcában a Tacskó bácsit még a nagyapja nevezte el tacskónak, s bizony most, túl a hatvanon, teljes százkilencvennégy centis magasságával, száznegyvenöt kilójával is így hívja az egész falu, pedig sokkal jobban hajazik egy bernáthegyire, ámbár nem a hordócskát hordja a nyakába akasztva, csak a lapos kulacsot a belső zsebében, de azt se hagyja soha kiüresedni. Mert életmentő a rum, úgy tartja, egyszer a háborús télben két napig csak az tartotta melegen s ébren, hogy meg ne fagyjon. Azóta (hálából) mindig ott tartja a zsebében, s szorgalmasan cserélgeti a tartalmát, valahogy meg ne romoljék. Persze hogy nyáron, a negyvenfokos hőségben, amikor a gutaütéshez könnyebben hozzásegíthet, mint az életben maradáshoz, mivel magyarázza a dolgot Tacskó bácsi, no, azt meg úgyse hallgatja végig senki, nagy dumás az öreg, nemigen bírja senki türelemmel, míg kifogy belőle a szó.
Amikor én megismertem Ferkó bácsit, már nyugdíjas kertész volt. Ez persze nem sokat változtatott az életén, hiszen – ahogy mondani szokta – kertésznek születik az ember. És ő valóban annak született. Sok mindent meg lehet tanulni az oskolában, van, ki tizenöt-húsz éven át is koptatja a padot, kívülről fújja az összes növény latin nevét, a kártevőik nevét, sőt, még a kártevőik kártevőinek nevét is. Hanem az a mélyről jövő szeretet, amellyel két hajtás közül kicsippenti a kacsot, amellyel megtisztítja a száraz levelektől, rovaroktól a fát, karót állít mellé, míg suháng, ősszel meg betakargatja a gyökerét-törzsét, no, az csak a született kertész sajátja. Aki minden fáról, virágról, bokorról úgy érzi, az ő saját gyermeke, s úgy vigyáz is rá, nehogy baja essék, az bizony kertésznek született, és holtáig az is marad.
Folyton-folyvást ott lehetett látni az öreget a kertjében, lassan eregette pipájából a füstkarikákat, a szeme mindig körbejárt, hol egy száraz levelet szedett le a rózsáról, hol egy vadhajtást vágott ki a meggyfán, övére akasztva ott figyelt a metszőolló meg az oltókés, keze ügyében, egy-két lépésre az öntözőkanna. Lehajtott szélű kalapja korcában mindig ott simult egy-két levél, hajtás vagy virágszirom, mintha a növények így akarták volna tudtára adni, hogy ők is szeretik. Volt az ő kertjében ribiszkebokor, amelyiknek az egyik ága piros, a másik fehér gyümölcsöt hozott, örökké termő mézédes szamóca, rózsafák a szivárvány minden színében nyíló virágokkal, hófehér szirmú, kábító illatú királyliliom, de a legbüszkébb az almafára volt. Olyan féltő szeretettel simította szemével, kezével azt a fényes, szürke kérget, hogy szinte dorombolt tőle.
– Nézd meg jól, kis segédem, a világnak csodája ez az almafa. Negyvenéves korában még át lehet oltani, s egész más fajta lesz belőle. Ez a halhatatlanság. – És megmutatta a halvány forradást az ág hajlatában, ahol beoltotta.
Kis segédjének hívott, mert mindig ott lábatlankodtam körülötte, átkukucskáltam a sövény résén, s ha láttam, hogy kint van a kertben, hét lóval sem lehetett visszatartani, hogy átmenjek hozzá. Elbűvöltek a gyönyörű növények s a szépséges mesék, mert minden virágról, bokorról, fáról, de még minden kőről is a kertjében tudott valami érdekes történetet. Én meg hallgattam s közben nekem is járt a kezem, szorgosan gyomlálgattam a fák tövét, az út szélét – így tanított –, nem hagytam nagyra nőni a gazt, ne kelljen sokat birkózni vele. Felét se értettem annak, amit mondott, mégis megragadt bennem minden, most is fel tudom idézni minden szavát, előttem van, ahogy bütykös, sötét mutatóujját felemelve figyelmeztet a sarkantyúka törékeny hajtásaira, a krisztustövis veszedelmes hegyére, s ahogy szemével csippentve jelzi, hogy bizony elkelne egy kis öntözés a margitvirág tövének.
Nagyot változott a világ azóta, a régi szép kerteket elsöpörte a városiasodás vihara, toronyházak, betonjárdák kerültek a helyükre, üzletek és parkolók, a fákat meg kivágták, vagy csak hagyták, hogy elpusztuljanak.
Most már senki sem kérdezi tőlem, mi akarok lenni, a ráncaim magukért beszélnek, aki rám néz, úgy gondolja, eljutottam, ameddig lehetett, innen már nincs tovább.
De én tudom, hogy nem így van. Mert én almafa vagyok, mindig is az akartam lenni. Az a halhatatlanság.