NAPÚT 2008/7., 39–43. oldal

Tartalom

Báger Gusztáv
Tónusok, kontúrok: a test • Tükör, tű: árnyak

Fenyvesi Félix Lajos
Jövőbe író kéz

^* Vö.: „Az élet nem lakodalmas út.” (Paszternak: Hamlet. Illyés Gyula fordítása); „Élni – nem leélni kell az életet.” (Paszternak: Hamlet. Gömöri György fordítása)

Németh István Péter

Őrző az Őrségből

Tűnődés Báger Gusztáv költészetéről új verseskönyve fölött

Báger Gusztáv: Míg leírom, felébredek. Szeged, Tiszatáj Könyvek, 2008

    A költői hallgatásban több magyar poétának is része volt a múlt században. A veszprémi Búzás Huba és a csörötneki születésű Báger Gusztáv verseit olvashattam legutóbb azok közül, akik megismerkedtek már a csenddel, ám újhodva és friss hangon szólaltatták meg újra lírájukat. Mindketten hetvenesztendősek. Búzás Huba nem íróként, hanem bíróként dolgozott, a közgazdász Báger Gusztávról pedig a következő „kartotékadat” található az interneten: a Szolnoki Főiskola főigazgató-helyettese, valamint az Állami Számvevőszék fejlesztési és módszertani főigazgatója, a Köztársasági Etnikai Tanács tagja. A közgazdász gondolkodó költészetének búvópatakjáról, az újra felbukkanóról szeretnék megközelítéseket írni, amelynek forrásközeli tájait még Juhász Ferenc és Kalász Márton fedezték fel. Az ezredvég óta szinte évente jelentek meg Báger Gusztáv verseskönyvei: az Iker-képek, a Vízrajz és a Magánterem című kötetek. 2001-ben a Tűnő ajtók, majd az Időtáv mollban című könyveinek megjelenései között már németre fordított Báger-költemények is napvilágot láttak (Heisskaltes Wasser). Ám a biográfiai tételeknél is pontosabb adatokat találunk Történelmi családfa című versében, amely az akasztását váró Villon négysorosánál négyszer hosszabb ugyan, de igen hasonlít a francia klasszikus névjegykártyáján található szöveg tömörségéhez. Míg annak idején Villon a franciaságát és sorsát fejezte ki hetykén a bitófa alatt, a XX. és a XXI. századi modernkor költője egy magyar életfát láttat a szülőföldjén, Vas megyében: „Egyik ősöm ranglistán volt / a megyénél alispán volt // Szépapám Mostar-ban szolgált / tőrkésbe verték az orrát // Nagyapám Isonzónál harcolt / fedezéke öt centi karc volt // Apám a Don-kanyarba vitték / egy aknába zárták szívét // Anyáim feketében jártak / éjjel csak angyalokkal háltak // Anyáim hajtották a rokkát / fonalainkat tovább fonták // Én is láttam egy világot / mit a forgószél felszántott – // Családfánk ilyen az Őrségben / és ma is itt áll – őrségben”. Báger Gusztáv úgy sorolja őseit a költeményében, mint egy-egy Villon-ballada a királyokat és a tűnt idők asszonyait. Csakhogy Báger felmenői nem voltak nagyok, sem trónra törők, mégsem kerülhették el a létüket fenyegető drámákat. Báger Gusztáv nemzedékének tagjai (Bella Istvántól Kovács Istvánon át Utassyig) apátlanok. Báger családjából – mint megannyi máséból – az első világháború idején is került ki áldozat. A szülőföldtől messze elesett férfiak mindenütt mítoszt teremtenek. Ugyanúgy az özvegyeik. Báger versében a rokkákat hajtó nagyanyák és anyák párkákká alakulnak át, s mintha a saját sorsukat fonnák csak mitologikusan, a megmaradásukat ott a határon, szlovén és stájer kultúra közelében. Hivalkodás és hűségeskü nélkül használja ki a versvégi rímpárban az ’őrség’ (köznév) és az ’Őrség’ (tájegységnév) egybecsengését. Őrségben – őrségben: tulajdonképpen a földrajzi név etimológiáját adta három-három szótagban a költő: gyepüvédők, határbiztosítók lakták az Őrséget, akik e többletföladatért és élethivatásért a nyugati országszélen hasonló kiváltságokat is kaptak, mint a székelyek délkeleten.
    A költő szülőfaluja, Csörötnek a többi településsel együtt valóban őrfeladatot látott el a régi évszázadokban. Ezt az apró települést, a bölcsőhelyet, Báger Gusztáv a legújabb verseskönyvében többször és hangsúlyosan említi. Kétszer a kötet elején, s kétszer a végén. Kormos István tanította a költőket titokban hűségeskedni… Nem tudom, Báger Gusztávra közvetlenül mennyire hatott a költői hallgatás világrekordere, ám megannyi harsány hazafiúi vallomásnál hitelesebb, ahogy a Míg leírom, fölébredek című kötet korpuszát összepántolják a szülőföldről írott vallomássorok. Maga Kormos is így volt ezzel, nem magyarázkodott – s lám, Báger sem. A szülőfalu neve őrlángként lobban föl a szavak között a könyv elején:

Az egyik pásztorfiú képeskönyvet nyitogat, nézd, mondja,
ez itt a csörötneki híd, a háború után így nézett ki.

(Emlék [?])

Egész jól elvagyok, a teória-ember mindjárt érkezik,
vele ping-pongozom majd az ebédlőasztalon.
És hazajön Csörötnekről a mama, csinál rakott karfiolt,
hozzá tejfölös nokedlit. Boldog lesz, hogy lát.

(Szoftver)

    A könyv végén pedig a következő szövegrészletben találkozunk a ’Csörötnek’ helynévvel:

Jó a konyhában üldögélni, otthon. Csörötnek csendje, az őrségi nagy
némaság sokat tud az időről, mint történetről. Lehet faggatni a csup-
rokat, a kredencet, a mézeskalács szív repedt tükrét, ki nézett bele
hajdanán, amikor még a nagymama is éldegélt az erdő szélén, estén-
ként szalonnát sütött és tököt, hagymás tojásrántottát paprikával,
hagymával, tejföllel szőkítve a tökmag olaját.

(Csörötnek: véges örökség)

    Végül még egy versben, sőt annak címében is:

Csörötnek: kék papírrepülő

A névjegykártyák között van egy kopott,
kék cetli, annyi van rávésve filccel: Csörötnek.
Nem dobom ki, pedig mindig kiesik a zsebemből.
Újra kisimítgatom, elrakom, megőrzöm.
A minap papírrepülőt hajtottam belőle.
Aztán vissza, kiegyenesítettem, elővettem a grafit
ceruzámat és elkezdtem rajta egy verset.
(Tudják a mennyben, hol van Vas megye?
Hogy van Életünk? Van Szombathely?
Ahová kiküldhetik a Fő Angyalt?)
Bölcsészhallgatók tüntetnek a Kossuth téren.
Előveszem a kék cetlit és a szónok elé tartom.
Rögtön veszi a lapot.

    Az idézett versekben egy különös költői álomvilág képei jelennek meg, s a kötet lapjain bárhova lapozzunk, hasonlókkal találkozunk. Azt, hogy álomi képsorokról van szó, nem onnan tudjuk meg, hogy lehetetlen ívben hegedűsök röpülnek vagy a gyermekkor rekvizitumai úsznak a mennyen, s beleláthatunk egy vemhes tehén méhébe, akár Chagall képein. Báger Gusztáv szürrealizmusában helyükön szerepelnek a dolgok. Az idősíkok azok, amiken úgy jár-kel át a költő, mint Marcel Aymé hőse a falakon. Molnár Ferenc fiú hősei a XX. század eleji Pál utcából vagy a Füvészkertből száz esztendő múltán is bármikor betoppanhatnak Báger Gusztávhoz az üveggolyókkal, s azon sem hökkenhetünk meg, hogy a második világháborúban lerombolt hídra figyelmeztetik a szerzőt, aki a hetvenedik életévéhez közeledve még mindig fel-felidézi a szülőföld ízeit s zamatait. Mind a szereplők, még ha irodalmiak is, mind a táj és tárgyi való részletei ismerősek és ismerősen hatnak az olvasó számára is. A költő azáltal teremt minden idilltől távoli álomvilágot, hogy egyetlen idődimenzióba hajlítja a különböző korokban megtörtént dolgokat. Korok rettenetei, nemzedékek közös szorongásai épülnek bele az igen pontosan ábrázolt álmokba. Mészöly Miklós alakította már hasonló időélmény szerint a kései epikáját, de még pontosabban, mint a régi realisták. Nem véletlen Báger Gusztáv tisztelgése az idős prózaköltő, a Megbocsátást író művész előtt: „Ökörszemek, flamingók, szarkák és verebek… / Ezek nem költöző madarak. / Hogyan fognak átrepülni az idő csapdáján? / A híd pedig, tudjuk, romhalmaz. / Háború volt, látszik… (Diavetítés Mészöly Miklós emlékére).
    Báger Gusztáv ha gyermekkorára gondol, egyszerre idéződnek benne a létezéspárti és a létezést brutalizáló élmények. Mintha Proust teába mártott süteményét Kafka lidércnyomásos szobáiban kellene elfogyasztanunk. (A megidézett háborús híd képének közelében az ősrégi őrségi étkek seregszemléje gasztronómiailag is hiteles! Faluturizmus és bio-ínyencségek – a költőnek megköszöni-e faluja ezt a szíves marketinget?!)
    A kötetben, akár az életben vagy az álmokban, kitágul a tér, a világ. A Kerka és a Rába folyók partjáról fővárosi helyszínekre vezetik az olvasót a Kék opus vagy a Szivárgó eresz című álom-költemények:

„Azt kérdezed:
…hogy jártam-é a Zoé Vokál legutóbbi koncertjén a Trafóban?
Közben hátad mögött egy traktor tolólappal takarította a havat.”

(Kék opus)

„A belvárosban, az antikvárium és a patika között egy kapualj mellett
rés nyílt. Egy lombos fa jött ki a forrás mélyéből, madarak röppentek
szét, kavicsok zenéje, hegedűk toporgása kísérte az esőt. Egy örvény
beszippantotta kabátom, szempillantás alatt a vízfenéken voltam.”

(Szivárgó eresz)

    A költő Budapestnél is tovább, a tengerig kalauzol, s igazi, híres világvárosokba: a legtöbb alkalommal Amszterdamba, azután Dublinba, Moszkvába és a Szentföldre. Egyszer még Tikopiára (e trópusi szigetre a Csendes-óceánon), ám miképpen Ady föl-fölhajított köve, Báger álma is mindig visszazuhan a hazája földjére. Az imént a szülőföld ízeire hivatkoztunk, s lám, A gourmand elégiája szintén a nagymama újházi tyúklevesét álmodja vissza, pedig az a tányér mindig túlsózva került asztalra. A költő reggeli álmában is magyar költő könyve: Kosztolányié marad kint a kirakatban (Körök az ész köré). Ha Bergson látogatja Bágert, hiába áll a nagy gondolkodó fazekán a ’Las Vegas’ felirat, azért azt csak a fővárosunkban, a Blaha Lujza tér közepén lehet átvenni tőle (Idő-edény). „Adyra gondolok, a Lánchíd tövében” – így indítja Az éjszaka vére című költeményét, „Még ugyanott Tandorira is” – így pedig Az éjszaka mézét. Tandori Dezső a Lánchíd utcában lakik, a magyarországi origó, a 0-s kilométerkő közelében. Személyes kötődésen túli jelképes kapcsolatról van tehát szó itt. Tandori és Báger egyugyanazon esztendőben születtek, egyidősek, ám a két költészet is számtalan szállal kötődik egymáshoz. Báger Gusztáv eddigi köteteinek utalásaiban, rájátszásaiban, akár közvetlen, verscímek alatti ajánlásaiban szintén föl-föltűnt Tandori szövege, neve vagy fölismerhetően szellemi közelségének jó néhány nyoma. Utóbbira példa az új, Míg leírom, felébredek című Báger-kötetben az az Ady-variáció, amely a Tandori életművét megnyitó híres költeményt, az Hommage-t idézi meg: „zápult tojásnak kihűl a fészke / velem a Cél lovai futnak / gyors pályákra vezető csapáson / nyaktörés is része az Útnak” (Új súly).
    Báger tragikus létszemlélete, amely nem nélkülözi a reményt sem, igen hasonlít Tandoriéhoz. Úgy egzisztencialisták ők, hogy a pusztulás tudatával élve sem engednek a romlás erőinek. Tandori, amikor madarakat szánt meg, mentett és nevelt, az élettisztelet olyan fokán állt, amelyről igazán csak örömhírt lehet közölni. Báger Tandori-szedő című költeményét Tandori korábbi pályaszakaszának madár-motívuma tölti ki, ám a záró strófa már a ló és lovas szimbolikához csatol vissza.
    S hogy mennyire hangsúlyos az élet szó e költeményben, annak mértékére a Tandori-szedő egy másik versrétegének feltárásakor következtethetünk. Az ötödik strófában egy Nobel-díjas nevét, Paszternakét rejti el a költő: „Nem madárszárny – / leveles tálakban / petrezselyem árnya”. Borisz Paszternak élete fő műve az a Doktor Zsivago című regény, amelynek címszereplője nevében az orosz zsity, azaz az élni ige szerepel. A regény végén egy versciklus található, annak első darabja a Hamlet. Nos, Báger Gusztáv (a Tandori-Hommage mellett) a Paszternak-Hamlet utolsó sorának parafrázisát zengi élet- és emberpártian: „Nem lóverseny – / erősebb a Lét! / Isten áldja a zsokét.”^*
    Camus, Tandori és Báger Gusztáv világképe abban rokonok, hogy nem képesek a közönyös világot közönnyel birtokba venni, majd ábrázolni. Tandori, hogy a permanens emberi tragédiákra döbbentsen minket, a történelem során elhullt lovaink, kidőlt hátasaink pusztulását festette le. Báger Gusztáv a versében áldást kér a legfőbb létértékre, a lovasra, aki új s új lován is potenciális áldozat. Hiszen Szent Mihály lova várja, vagy az erősebb létezésből ama szárnyas lények, a rilkei értelemben iszonyú angyalok jönnek érte. Megjelennek már a kötet elején, nyomasztó álomképben: az antik Mercurius isten inkarnációjaként vagy egyenesen biblikus halálangyalként: „Csengettek. A táviratos postás hozott üzenetet. / Engem jelöltek a Menny pénzügyminiszterének…” (A tükör vére).
    A közgazdász költő számára az álmok ugyanolyan jelentőséggel bírnak, mint a legegzaktabb napi árfolyamok. S legalább annyi komolysággal, felkészültséggel lát egy-egy álomkép értelmezéséhez, kiértékeléséhez, mintha egy nemzetközi pénzmozgás volna az. Viviszekciós őszinteséggel végzi el a bensőjében lezajlott lelki folyamat vizsgálatát, majd teszi meg versek tárgyául önmagát és az önmagán átszűrt világ dolgait. Teszi ezt mind azért, mert Nagy László költői szakszavaival élve: „esztelen iramban se régi se új kincs, / bővült s újratermelt kínból visszaút sincs…”, s mert a tudomány nem adott, nem adhatott számára kielégítő magyarázatot, élményt a létezés egészéről. Az egzisztencialista imája című szerepversben a legleplezetlenebbül vall felebaráti elkötelezettségéről, hogy humanista örökségével hogyan is vigyáz a strázsán. Báger Gusztáv morális érzékenységét a nem mindig könnyen megfejthető művészi megformálásokon át is megtapasztalja az olvasó. Kosztolányi arról panaszkodott, hogy beírták őt mindenféle könyvbe, József Attila szintén megtapasztalta, hogy szívünk gyakorta csak kartotékadat lehet. Báger Gusztáv olyan imát írt, amely arról szól, hogy az ítéleten mindnyájunk nevét az Élet könyvében szeretné látni: „Nem oda tartozunk, hová jegyünk szól, / nem oda billenünk, hová beillünk. / Kicsit mellé sikerült a helyezés, / társasjátékot játszik velünk a sorstalanság, / beleírtak egy noteszbe, honnan csak az Úr törölhet, / de mi egy másik könyvben is szeretnénk benne lenni…”

A lap tetejére