NAPÚT 2008/7., 37–38. oldal
Tartalom
Bedecs László
Tandori 70
Németh István Péter
Őrző az Őrségből
Legyenek igék! Hetvenévesen és ezután is, kedves Báger Gusztáv!
Báger Gusztáv
Tónusok, kontúrok: a test
A legkonkrétabb szerelmes vers a simogatás.
Eltart egy darabig, míg megunod.
Azután közös alvás: egy üres lap következik.
Kitakarózol, fölhúzod párnáig a térded.
Úgy nézel ki, mint egy imádkozó embrió.
Éjjel az jut eszembe, hegyek tövében sétálsz.
Előveszed a táskád és kinyitod. Parfümöt locsolsz
a fűbe. „Az én illatom is legyen itt, mikor elmegyek.”
Azután, míg elfordulsz, szakítok és
zsebre vágom a füvet, meg néhány kavicsot.
Akkor, ott az Alpokban, szintén aludtunk egy nagyot.
A zápor sátrunkon dobolt,
s én az Eső folyóiratot lapozgattam, amikor magadhoz húztál.
Az ráér, mondtad, az időt most kell felgombolyítani!
Szemérmesen? Vagy szemérmetlenül.
Megfogalmazva persze elillan a bája.
Hiába, a simogatás a legnyomatékosabb vallomás.
Az ujjaidban ott a válasz. Milyen válasz – kérdezed.
És ez is fantasztikus, hogy nem tudjuk.
Egyik esőcsepp se kérdez. Mi alvásban vagyunk.
A válaszok meg mint a vizes dáliák, szépen felsorakoznak.
Szóval a lábadat néztem,
a térded gömbölydedségét.
A pihéket a karodon. A szád ívét.
A szájfény tónusán elmélkedtem.
Egy kis ügyetlenséget követtem el: megkarmoltalak,
mikor cirógatni próbáltam arcod.
Azóta se.
Tükör, tű: árnyak
Bergamottolaj, illóolaj, ami a citrus bergamea
gyümölcshéjából kipréselt nedv eszenciája,
ennek az illata volt ott a hotel teraszán,
ahol Earl Grey teát ittunk minden reggel.
Sőt a hajad is zselével volt befésülve,
ami csillámporral kevert géllel volt átitatva.
Hát mit mondjak, minden elegáns volt,
a szandál és a tüll, a karkötő gyöngyei mind,
tapogattam őket, amikor nem nézett oda
senki. Ezt nem szabad, mondtad és fehér fogsorod
akkorát villant félhomályban, hogy a kurátor
azt hitte, vaku villant. Akkor jöttem rá, mű-
anyag minden rajtad. Még a nevetés is keserű füge.
De a színészi produkció igazi. Veretes és ízes.
Igazi bágeri reakciót vált ki. Szolid színlelést.
Mosolyt és ásítást. Már csak a díszlet kedvéért maradok,
mondtam. Félreértetted, a karrieredre gondoltál.
Mint mindig. A státusra, ami miatt elutaztál.
A világítótornyot céloztad meg. Szemeiddel.
Virginia Woolf szavait idézted a konyhafőnöknek:
telerakni a zsebeket kis kövecskékkel.
Azután irány az óceán. A hajók alatt elfutni jobbra,
ahol a cethalak visszaköszönnek és pingvinek
csókolgatják a hajunkat. Mondtad a séfnek.
Az nézett rám, hogy lerázható vagyok-e.
El akart vinni. De én beszéltem folyamatosan,
mint egy szónok. A korallok stílusát dicsértem,
Isten teremtőerejét. A bukszusokat, a borostyánt,
a katicabogarat és a tűlevelű világot,
amiben mindennek gyantaillata van. Mert fáj.
Kényes témák után tértünk nyugovóra.
Nem volt versmondás, se igék.
Csak az ékszerek csúsztak le a polcról.