NAPÚT 2008/6., 99–101. oldal
Tartalom
Németh Péter Mikola
Új pünkösd vigíliája
László Ruth
EKSZPANZIÓ 2007
Barsi Balázs
Gyertyák, örökmécses
A szimbólumok az emberi létezés teljességét tárják föl előttünk. Hajlamosak vagyunk egyfajta szűk látókörű materializmusra, mely szerint, amit foghatunk kézzel, láthatunk szemmel és aminek közvetlen haszna van, az létezik igazán. Ettől a redukáló szemlélettől akarnak megmenteni minket a Szentatyák, amikor a szimbólumok lelki jelentésére hívják föl a figyelmet és szinte elhanyagolni látszanak a közvetlen hasznosság világát.
Szent Jeromos írja: „Quando legendum est evangelium, accenduntur lumina, iam sole rutilante non utique ad fugendas tenebras, sed ad signum laetitiae demonstrandum” (Migne, P. L. XXIII. 361).
Vagyis az evangélium olvasására nem azért gyújtunk meg gyertyákat akár ragyogó nappal is, hogy eloszlassuk a sötétséget, hanem a vigadozás (lelki ujjongás) bizonyságának jeléül.
Ezzel Szent Jeromos kiemeli a meggyújtott gyertya lelki mondanivalóját, és ebben arra is figyelmezteti az Egyházat, hogy nemcsak sötétben kell gyertyát használni az evangélium olvasására, hogy lásson a pap, hanem világos nappal is, hogy a lelki vigadozást kifejezzük.
Ezzel a megjegyzéssel Szent Jeromos nem tagadja, hogy a gyertya meggyújtásának célja, hogy lássunk a sötétben olvasni; csak azt nem akarja, hogy megragadjunk ennél a nyilvánvaló hasznossági szempontnál, hanem a hasznosságban, vagy azon túl, lássuk meg a világosság ingyenes üzenetét.
A húsvét éjszakai lucernarium kimeríthetetlen gazdagságban tanítja nekünk a sötétséget eloszlató világosság üzenetét: de ne feledjük, hogy az éjszakában azért kellett gyertyát gyújtani, hogy olvasni tudjanak.
A gyertyafénynél lehet csak végigolvasni, nagyokat lapozva, az egész ószövetséget, mint ahogy a föltámadt Krisztus az emmauszi úton az egész Szentírást végigvette a két tanítvánnyal, nyilván nagy vonalakban. Ott ő maga lett az Írások értelme, világossága: ő volt a belső világosság, mely egyedül helyesen megvilágította nekik az Írások értelmét.
Az egész emberiség a sötétség kaotikus hatalmának rettenetes uralma alatt állt. Ezt jobban átélte a villany felfedezéséig. A világosság első megjelenése hajnalban az élet indulását jelentette mindennap: és az utolsó napsugár eltűnése bizony félelemmel és bizonytalansággal, melankóliával és sokszor szomorúsággal töltötte el az emberi pszichét. Jobb volt minél előbb elaludni – és így megmenekülni attól, hogy farkasszemet kelljen nézni a sötétséggel: és reggel örömmel ébredni az első édes napsugárra, mely behatolt az emberi szembe.
Az őskeresztények minden esti lámpagyújtása egyfajta kicsinyített lucernarium lehetett. Dicsőítették a halálból föltámadt Jézust, aki a világ világossága. Ennek nyoma a Keleti Egyház liturgiájának egy csodálatosan szép esti éneke: „Enyhe világosság, a szent és boldog, és halhatatlan mennyei Atya isteni dicsőségének, Jézus Krisztus! Eljövén Napnak lenyugovásához és látván az esteli fényt: áldjuk az Atya és Fiú és Szentlélek Istent. Mert te méltó vagy, hogy minden időben szent hangon énekeljünk teneked, Isten fia, ki életet ada a világnak; miért is ez a világ dicsőít téged.”
A villany nagyszerű találmány, de kiölheti belőlünk az érzéket a sötétség és világosság mélységes üzenete iránt.
A sötétség jelenti a nem létezést. Isten teremtő tevékenységét azzal kezdi bemutatni a Szentírás, hogy Isten szólt: „Legyen világosság”. És húsvét éjszaka ez az első mondat, amelyet olvasunk a Szentírásból, mert húsvét az új teremtést ünnepli Jézus testének feltámadásában.
A sötétség jelenti a bűnt, a kárhozatot (mikor Júdás kiment az Utolsó Vacsora terméből: „Éjszaka volt”), a világosság jelenti az új, kegyelmi életet, Isten megbocsátó szeretetét, az üdvösséget.
A sötétség jelenti a nem tudást és a hitetlenséget, a reménytelenséget, a kétségbeesést és a gyűlöletet. A világosság jelenti a tudást, a hitet, a csalhatatlan reménységet és a szeretetet, így nem csoda, hogy az Úr Jézus magát a világ világosságának nevezte. Ő mindazt jelenti, amelyet eddig felsoroltunk, sőt még többet is, mert nem azt mondotta: „én vagyok a világ értelme és értelmezése” – hanem azt: „én vagyok a világ világossága” (Jn 8, 12) – ezt szemlélni kell. Különösen is a húsvéti gyertyában, melynek meggyújtásakor énekli a diakónus: „Lumen Christi” (Krisztus világossága)!
És ebben az esetben is láthatjuk, mint az ajtó, az életfa és egyéb szimbólumokban, hogy nemcsak Krisztust jelenti, hanem minket is, akik Krisztusban hiszünk és benne új teremtmény lettünk. Ő maga mondja rólunk: „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5, 14). Nyilván csak azért, mert az ő isteni természetéből részt adott nekünk. Ennek az új és örök életnek (el nem fogyó világosságnak), mely bennünk van, a megszentelő kegyelemnek tetteinkben is fel kell ragyognia, hogy lássák azokat az emberek és dicsőítsék a mi Mennyei Atyánkat (l. Mt 5, 16).
Krisztus Egyháza kezdettől fogva használta az égő gyertyákat és mécseseket istentisztelete alkalmából; sőt az evangéliumi példabeszéd értelmében magát úgy határozta meg, mint a Vőlegényének, Jézusnak második és dicsőséges eljövetelét váró, kezében mécsest tartó szüzet, akinek van tartalék olaja: tehát nem fog kialudni a benne levő világosság.
Az a gond, amivel majdnem egy évezreden át (a második évezredben) kezelte a nyugati egyház az örökmécsest, a kárhozat és üdvösség gondjával érintkezett, éppen ezen példabeszéd erőterében. Nagyvonalúan nézzük az aprólékos régi liturgikus előírásokat és ne aggályosságot tanuljunk belőle, de ne is kicsinyeljük le, hanem vegyük észre a mélyben az evangéliumi gyökeret, amelyből – ha időlegesen is – ez vagy az az előírás kihajtott.
Még a két világháború között is a következő előírások vonatkoztak az örökmécses kezelésére, mely a tabernákulum előtt a mennyezetről csüngött le, vagy a szentély oldalának falára volt felakasztva:
„Azon oltár előtt, amelyben az Oltáriszentséget őrizzük, éjjel nappal kell égnie legalább egy öröklámpának. Az egyháznak ezen előírása súlyos bűn terhe alatt kötelezi a plébánost, vagy általában a templom gondnokát, a sekrestye-igazgatót. Kiváló erkölcstani írók szerint már akkor is súlyos bűnt követnek el, ha az ő hanyagságuk folytán a nap egy részében (4-5 órán át) nem ég az öröklámpa” (dr. Mihályfi Ákos: A nyilvános istentisztelet, 1933).
Még ha ebből a gondosságból semmi sem maradt, még annyi sem, hogy ha a villany kialszik az öröklámpából, gyertyával, mécsessel helyettesítsük – akkor egy évezred csodálatosan szép tanítását feledjük el, mely visszanyúlik az apostoli korig – ha nem is mint szentségi mécses, de azt tudjuk, hogy az istentisztelethez kezdettől fogva használták a világosság szimbólumát keresztény őseink.
Az első évezredben az oltárgyertyákat nem az oltárra tették, hanem eléje, vagy inkább két oldalra. Általában hat gyertyát: hármat jobbra, hármat balra. Majd ez a hat gyertya került fel az oltárra (l. régi főoltárok) – de ha a megyéspüspök misézett, egy hetedik gyertyát is meg kellett gyújtani. Miért? Mert a hetes szám az egyetemességet, a katolikus egyházat jelképezi kezdettől fogva. Legalábbis ezt olvassuk az újszövetség lapjairól a Jelenések könyvéből:
„Én János… az Úr napján (vasárnapi szentmisében) elragadtatásba estem… szózatot hallottam… Erre megfordultam… Amint megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, a (hét arany) gyertyatartó között pedig emberfiához hasonlót (ő a föltámadt Jézus). Bokáig érő ruhába volt öltözve, mellén aranyövvel övezve… Jobbjában hét csillagot tartott… A hét csillag a hét egyház (a teljes, vagyis a katolikus egyház) angyala, a hét gyertyatartó pedig a hét egyház.” (Jel 1, 9–20).
Az első század végén tehát az egyház istentiszteleti gyertyái között – úgy tudják keresztény őseink, hogy jelen van az Emberfia, a halálból föltámadt Krisztus az egyház liturgiájában.
A megyéspüspök érkezésére ma elhanyagolják a hetedik gyertya oltárra helyezését (a II. Vatikáni Zsinat után vissza lehetne térni az ősi bazilikális gyakorlatra, ahol hatalmas művészi kivitelezésű 3-3 gyertyatartó állt az oltár két oldalán). Megdöbbentő, hogy sokszor éppen azok, akik ezen régi előírásokat semmibe veszik (ki tiltotta meg?), bevezetik a zsidó hétágú gyertyatartó (menóra) használatát a katolikus liturgiában, ami viszont szigorúan tilos volt (S. R. C. 3137. ad 4-um- sincs feloldva).
A menóra az ószövetség és a mai zsidó állam szimbóluma. Nem illik és jogilag is tilos nyilvánosan használni (ha más hasonló szimbólumok alapján gondolkodunk).
Ugyanakkor vegyük észre, hogy a menóra titokzatosan jelen van a római rítusban, a püspöki szentmisében. Ez a végtelenül finom jelenlét utal a beteljesedésre: nem megszüntetni, beteljesíteni! Ezen előbbi gyakorlat elfeledése – és az utóbbi bevezetése a liturgikus giccs prototípusa, amely számtalan területen megmutatkozik.
Az évszázadokon keresztül gyakorolt vagy tiltott liturgikus szokásokon el kell gondolkodnunk és levonni a következtetéseket.
A szimbólumok a gyermekhez még talán közelebb állnak, mint a felnőtthöz. Nézzétek meg, mennyire örül az egészen kicsi gyermek a meggyújtott gyertyának, szeretné megfogni, magához ölelni.
Ebben a zsenge korban kell először elvinni a templomba és megmutatni neki az örökmécsest. Az édesapja, édesanyja mutassa meg neki élő hittel: „Nézd a mécsest. Ott a kicsi ajtó mögött jelen van az Úr Jézus.” Ezt pár szavas imádság kövesse. A gyermek lelkének szentélyében is azonnal kigyullad egy örökmécses – mely titokzatosan bevilágítja elkövetkezendő tévelygéseinek útjait –, és Isten ne adja, de előfordulhat, hogy csak halála előtt ragyog fel újra az a mécses és az az áldott jelenlét, mely egyértelműen sugallja:
Bízzatok, én legyőztem a világot… veletek vagyok mindennap életetek utolsó pillanatáig, míg ki nem alszik szemetekből a világosság, el nem huny szívetekben a hit örökmécsese, mert látássá lesz a hit, és ki nem gyullad arcom látásának örök világossága.