NAPÚT 2008/6., 96–98. oldal
Tartalom
Tari István
Lángolva száll
Barsi Balázs
Gyertyák, örökmécses
Németh Péter Mikola
Új pünkösd vigíliája
Semmi, semmi Nélküled
az emberben nem lehet,
semmi tiszta, semmi szűz.
Pünkösdi himnusz – részlet
Ringó ladik a parton
Pányvázott hullámszelet.
Érzem, mit nyel el a homok
Lapáttal a kezében.
Marin Sorescu: Expanzió
2007-ben a XIX. EKSZPANZIÓ alkotói az egyre határozottabban körvonalazódó Ipoly Eurorégióban a korábbi – Platón: A lakoma, a Neoizmus, a Remete, a Táltos-Sámán, a Vár, a Kilátó, a Szt. Ferenc, az Iszlám, az Álom tematikájú – Gesamtkunstwerk (összművészeti) „kísérleteik” nyomán a Pünkösd hívó szavára folytatták ekszpandeálásaikat: a testi-lelki hittitkoknak, a szent szellemnek, a boldogító égi lángnak, a lélek ki- és szétáramlásának, a hét szent ajándéknak misztériumát választva tematikául. Hogy miért azt? Talán mert ahogy a teológiai szakzsargonban is emlegetik, a BÖL-ÉR-TA-TU-LEL-JAMB-IS, azaz a lélek hét szent ajándéka valóságával mindenkinek kívánatos időről időre szembesülnie. A Bölcsesség, az Értelem, a Tanács, a Tudomány, a Lelkierősség, a Jámborság és az Istenfélelem ajándékairól értekezünk ezennel. S talán azért is, mert erkölcseiben olyan mélypontra csakis a hét ajándék nélküli történelmi időkben juthatott a nemzet, mint ahová sorsa szerint épp most, a harmadik évezred küszöbén átbukdácsolva jutott. Megosztottságában, szétesettségében pünkösdi királyságoknak adva szinte korlátlan érvényesülési terepet. Égi antennáinkkal, minden idegszálunkkal várjuk hát új pünkösdünk igazi, titokzatos jeleit, lángnyelveit, a közöttünk lakozó, Egylényegűvé egyesítő Szentlélek eljövetelét. Remélve, hogy az, ami ma történik velünk, az már a „Mélypont ünnepélye”, ahonnan már csakis fölfelé szabad és lehet elmozdulni, föl a magasba szárnyszegetten is, feltámadásunk, újjászületésünk reményében:
Mosd, amit a szenny belep,
Öntözd, ami eleped,
Seb fájását csillapítsd!
Ami dermedt, élesztgesd,
ami hibás, igazítsd!
Benned minden bizalom,
Osszad, osszad pazaron
Hét szent ajándékodat.
ami fagyos, melengesd,
A most megidézett Pünkösdi himnusz üzenete minden teremtő lélekre parancsolatként kell hogy hasson: „…ki mindeneket összetart, annál van a Szó értelme”.
Az EKSZPANZIÓ évek óta természetes módon tartja össze alkotóit, s emeli be akciói körébe a genius loci értelmében, térben és időben a befogadó hely szellemi örökségét, értékeit. Jelen esetben Aszód és térségéét, a Galga és Ipoly mente kultúrkörét, a Cserhát vidékéét.
Az aszódi Petőfi Múzeum kiállítótermében és a terényi Arttéka Istállógalériájában és Hodályában bemutatott és kiállított művek a találkozó eseményei után reményeink szerint még hónapokig őrzik a három nap holdudvarában, ihletettségében született gondolatokat, az egyszeri és megismételhetetlen előadások és akciók emlékét, a zenei és verses improvizációk éteri csengését, rá érkező csendjét.
A Napút című folyóirat ekszpanziós számainak Tárlat rovatában pedig, mint ahogy azt a korábbi években is tehettük, dokumentáljuk és rendszerezzük az alkotói folyamatok legfontosabb lépéseit, a korszakosnak vélt műveket közkinccsé avatva.
Miközben reménykedünk abban is, hogy a XX. évfordulóra lesznek támogatói annak az évek óta dédelgetett alkotói óhajnak és akaratnak, amely lehetővé teszi, hogy elkészülhessen az Expanzióktól az Ekszpanziókig című filmsorozat, amely nemcsak egyszerűen az elmúlt idők dokumentuma, hanem, sokkal inkább, arra keresi majd a választ, hogy az ezredfordulót megelőző, és azt követő évtizedek határán bizonyos társadalmi folyamatok és a kortárs művészetek pozitív és negatív kölcsönhatásai, azok rekonstruálható rendszerének belső törvényei, az évről évre választott tematikák hívó szavára, a találkozókon megvalósuló művek által, miként befolyásolták – befolyásolhatták-e egyáltalán? – azt a „kilátástalanság hevében” lüktető globális és lokális világképet, amely egységesülő Európánkban jelenleg is itt formálódik és deformálódik körülöttünk. Hogy valójában milyenné? Az azon is múlik, hogy adott esetben a Penta koszté alkalmával, a húsvétot követő ötvenedik napon miként kezd el munkálkodni Miközöttünk a Szószóló, a Vigasztaló: az Igazság Lelke és Szelleme.
Valószínű, hogy „túl közel élünk önnön-magunkhoz, hogy idejekorán ráébredhessünk gyengeségeinkre”. Arra, hogy életre szólóan Ego-tudatunk kalitkájában vergődünk, raboskodunk, s közben monologizálunk. Legtöbbünknek csak élete derekán túl nyílik rá a szeme, hogy „Á!”, dehogy a nyitja, a rabja teszi a kalitkát. Hosszú raboskodásunk, a valóság dualizmusába vetett ábrándos hitünk, az örökös szabadságvágyunk és sóvárgásunk úgy elerőtlenít bennünket, hogy senki emberfia nem képes már egy bizonyos idő után azt állítani: Nincs két valóság! Ti és Én Egyek vagyunk. Miként ama Názáreti mondta a tanítványainak: „Aki engem lát, az az Atyát látja”. Az Egység-tudat megélése volna ma a legfontosabb pünkösdi ajándék. De mintha külön-külön és együttesen is kevesek volnánk megvalósításához. Így nem marad más remény, mint hogy fohászkodjunk: – „Csak el ne merüljünk a reménytelenségben! Csak el ne hagyjuk őrhelyünket! Csak vissza ne forduljunk a damaszkuszi úton, azt gondolva: a lehetetlenre vállalkoztam!” – olvasom ferences testvéreim könyörtelenül őszinte meglátását Magasság és Mélység című pünkösdi szentírásos elmélkedéseikben. S azonnal arra gondolok, hát persze, az úgy volna rendjén, ha mindahányan kontemplatív, elmélkedő és szemlélődő állapotba juthatnánk Ekszpanzióinkon. Ez korparancs, egészen pontosan annak óhaja, hogy a mindennapjainkban megélt „szent káosz” mögött felfedjük, megtaláljuk az Egyöntetűt, azt az éltető szellemi erőt, ami a lélek hét ajándékában részesítheti a résztvevőket.
Tudd meg, ez az állapot az új pünkösd vigíliája lelkedben. Várj és legyen merszed virrasztani hát! Várj, míg az időn túlivá nőtt pillanat(ok) kegyelméből fény és erő nem tölt el a magasságokból!