NAPÚT 2008/6., 65–68. oldal
Tartalom
Ladik Katalin
A távozásról
Tőzsér Árpád
Szentivánéji álom
Forgács Miklós
Álomhalál
Miért jut eszébe az embernek a halottak napja közeledtével egyre gyakrabban az idei Ekszpanzió kortársművészeti fesztivál Álom tematikájú eseménysorozata?
Minden álom halál, hiszen játékosan fenyeget meg egy másik valósággal. Minden álom rosszul temetett halottak szellemjárása. De lehet, hogy az ember húsromlása csak túl színes árnyjáték, és a halál az életerő megtermékenyülése. Szárba szökken az időben megérett halál. S az idő a vég álarca. Halottak álmait magoljuk, mert azt hisszük, kovácsolhatunk szellemi vérteket az elmúlás ellen. Álmok halottait ünnepeljük, mert azt hisszük, az örökkévalóságba is indít járatot a Kreatív Halálturisztika. Minden élet a halálba botolva mozdul, nem lép, csak bicsaklik, csuklik, roppan, tekeredik, hurkolódik. Minden élet az emlékek rabja, s minden emlék a kis és nagy halálok incselkedő gőze. Van, aki tudatosítja, hogy mindenki az ember életáteresztő képességeit vizsgálja, míg létezik. Van, aki tudatosítja, hogy mindenki az ember haláláteresztő képességeit vizsgálja, míg halott. De minden életbe halál is szivárog, s minden halál életben marad. Az álmok keserű mérgek, veszélyesen táplálnak ellenőrizhetetlen állításokkal. A halottak gondoskodók: becézve pelenkáznak puha kétségbeesésbe.
Bohár András filozófus, esztéta, vizuális művész, metafizikus és nagyon is fizikus élvezethalmozó, az Ekszpanzió kortársművészeti fesztivál állandó résztvevője idén február 24-én végleg elvégezte „a tér-idő kontinuum felfüggesztését”. Belefeszült a teremtésbe, mozdulatlan dermedéssé kényszerítette egy pillanatra a múló időt – és vizuális emlékként folytatta létezését. Bohár András negyvenöt évesen meghalt. Visszakéredzkedett emblematikus gondolkodójának, Plótinosznak örök Egyébe: a Jóba. Gondosan nyűtte ő a neki adatott testet végső elméletekké. Bohár András értette a rendszerben gondolkodás szigorát, és úgy vette komolyan, hogy ösztöneibe építette. A legszikárabb fogalmi terepek is csapongó zsigeri kalandok színhelyévé váltak. A megnevezés sivatagai helyett a rátapintás dzsungeleiben kószált nyughatatlanul filozófusunk. Hirtelen halála érthetetlenül, és talán akarata ellenére, de mégis vele történt. Ez a halál egy nehezen értelmezhető Bohár András-mozdulat volt, ez az elmúlás a legmeghökkentőbb Bohár-gondolat lett. Halála „a valóság nem létező tartományainak megnevezése”, temetése „a világ-idő szuverén kezdete”. Mind-mind olyan magánügy, mely már örökké másokra tartozik.
A Nógrád megyei Terényben megrendezett Álom tematikájú Ekszpanzió fesztivál, mely az In memoriam Bohár András alcímet kapta, barátságosan könyörtelen elidőzés volt élet-halál határterepén. Álom volt, mert nevet kell adni a tehetetlen elbizonytalanodásra nyelvet öltő állapotnak. Emlékezés volt, mert senki sem felejt olyan gyorsan és hatékonyan, mint szeretne. Halál volt, mert a fölismerhetetlen közelében édes a borzadás. A cél: kijelölni a határokat, meghúzni a vonalakat, hogy át lehessen őket hágni, hogy túl lehessen rajtuk lépni, de az utazó végül – kifulladva és kicsit zavartan, maga előtt is rejtve a megismert titkokat – visszatér. Nincs más rejtély, csak az én titka, nincs más színhely, csak a másik oldal. Milyen annak arckifejezése, aki álomra ébred? Van ereje bárkinek is megmerítkezni az álom halál marta sebéből előbuggyanó nedvekben, belenézni a résből előbugyogó feneketlen sötétbe? Ki meri megálmodni a maga próbahalálát, s ki meri kirángatni magából a rettegést?
Az álom és a halál átkelés. Innen odaátra. Egyik partról a másikra. Lélekben vagy testben. Átkelés, méghozzá a szó szoros értelmében, hiszen halódva dolgozik igazán az anyag, túlérik, túlcsordul, eddigi formájából kilép, és más módon létezik tovább a szellem és a lélek. Az átkelés nem választás, hanem ítélet, egy folyamat sodró ereje. Aki átkel, csak úgy mozdul, mint a föld, mikor terem. Láthatatlan az átkelés, mert nem a szemnek történik, hanem a pórusoknak, a lélekrezdülésnek.
Az Átkelés című performansz egy vizesárok túlpartján zajlott, a másik parton éjfélkor sejlett fel a ki tudja hová vezető kapu, a felfoghatatlan bejárat, az értelembe ütött rés. Herendi Péter foto- és elektrográfus falra vetített képén nehezen kivehetőn sötétlett egy barlangnyílás, egy szabálytalan ajtó, a kint és a bent biztonságos rendjét összezavaró repedés. S színre lépett a metacirkusz térerőművésze, Béki István mint passzív, de hivalkodón létező mester, akinek cselekvése a folyamatoknak való kiszolgáltatottság, a tér-idő gyűrődések magába gyűjtése és elszenvedése, valamint a létmanézs árnysegéde, k. kabai lóránt mint aktív, de arctalan famulus, akinek jelenléte a folyamatok megtestesítése, a pillanat kihasználása és anyaggá alakítása. Béki beleláncolódik az univerzumba, és k.kabai élesztővel keni be a mester testét. És mozdulatlanul, észrevehetetlenül megkezdődik az át-kelés. Nem születés és nem halál, nem kezdet és nem vég, nem felbukkanás és nem elmúlás, hanem az át-kelés. Tűz, víz, kovász. Embertészta, létkenyér. Az anyaméh és a sírgödör egzisztenciális kemence. A végtelenségig bontható az átmenetek sora, minden pillanat elhagyás és rögzítés, önmagunk örök időkbe karcolása és egy másmagunk bizonytalanba ragadása, elvesztés és rálelés, képlékenység és rend. Béki át-kelt a megragadhatatlanba, a mindig az ember körül ólálkodó, de alig tetten érhető megvilágosodás tartományába. Ki-kel, fel-kel, el-kel, meg-kel, át-kel. És a legszebb, legdühítőbb, legizgatóbb és legelkeserítőbb, hogy a lényegből semmi nem látható. Áll egy férfi, testét befedi a változás ígéretének lassan kérgesedő masszája, új bőr varasodik régi magára, lángok csapnak fel, kisüti a vágy a megújhodás kenyerét, s kész, meg lehet mosakodni. Élesztő-évődés az egész. Vagány magánycirkusz.
Az álom és a halál megtisztulás. Megszépülés és elcsúfulás. Önkéntes kivetkőzés és kelletlen vedlés. Tanulás és felejtés. Vállalás és megtagadás. Burkok szakadnak, burkok kanyarulnak. Arcok megkövesednek és szertefoszlanak. Aki megtisztulni vágyik, takarítani kezd. Portörlés, pókhálózás, söprés, felmosás. Aki megtisztulni vágyik, tisztítótüzet éleszt. Fellobbantja a mindent felperzselő lángot. Megtisztulni annyit tesz, mint visszatérni egy rég elveszett állapothoz. Lehántani a szennyes rétegeket, megszabadulni a lerakódott kosztól. Megtisztulni annyit tesz: észrevenni az átalakulást, észrevenni az idegen anyag galád otthonosságát. Sokáig jólesik nem látszani, még tovább jólesik nem látni. A kint már belepi a bentet. Lefekvés előtt megmosakszunk. Koporsóba fektetés előtt megmosdatnak.
Dénes Imre Álarcok című performanszában lángoltak a partvisok, és tűzben mosdatta meg arcát az önnön szépségébe csömörlött Nárcisz. Még él, de már csak emlékmű. Ragyogó üresség helyettesíti a létezést. S az üresség több rétegben szorítja az én korccsá sorvadt maradékát. A semmi mindig szebb a tartalomnál, az üresség mindig kényelmesebb a zsúfoltságnál. Áttekinthetőnek, késznek tűnik a kirámolt terep. A takarítás, vetkőzés, a megtisztulás önnyúzás. Lehet, hogy az egyetlen valóságos arc a halotti maszk? Lehet, hogy a halotti maszk az utolsó, legtökéletesebb hazugság? Talán takarítónak születik az ember, bádogvödrökkel, partvisokkal vajúdják a világra, s amíg lehet, óvatosan tisztogatja magát és életterét. De előbb-utóbb kiderül, csak szétkeni a halmozódó mocskot, csak maszatol ügyetlenül hadonászva. Dénes Imre alufólia-darabokká dermeszti a vízfelszínt, és gondosan elkészíti arcának pillanatnyi lenyomatát, a víz lemossa egy-egy álarcát, de minden lehántott pofa megmarad, önálló életet élve. A tisztítóeszközök is szennyesek, ezért azokat is meg kell tisztítani: lángoljanak a partvisok! S végül a csillogó maszkokat is eméssze tűz. De nem más ez a lángolás, mint tisztító fürdő, én-nagytakarítás, léleksikálás. Nárcisz kényezteti magát a víztükör-keretté változó vödör széléhez simítva arcát, hálás a gyönyörködtető képért, de a kétely mégis újabb és újabb maszkokat gyártat vele. Túl szép, túl halott, túl tökéletes, túl üres. Lisztet szór szét, kijelölve a takarítás territóriumát. Lisztet, mert hiszen igazi köztes állapot a liszt: már nem gabona és még nem tészta. Újra megteszi a körívet, belefekszik, feláll, újra belefekszik, mintha fel akarná tisztogatni az utat, mintha ő maga akarna a tér körvonalává válni. Lehántott arcaiból épített hajóflottilláját vízre bocsátja. Az emlékek lángra lobbannak, kicsapnak az egy tekintetté összeránduló pillantásokból, s az örök újrakezdésre áhítozó ember maradék arcát a tűzben mossa meg.
Az álom és a halál birodalom. Bejárhatatlan és feltérképezhetetlen. Ősszabályokba ágyazott és minden pillanatban változó. A szerves és a szervetlen létezés különös szövedéke adja ebben a birodalomban a létezés anyagát, nem emberek, nem állatok, nem növények, nem tárgyak népesítik be ezt a világot, hanem lények. A lény természeti jelenség, a természet pedig ezernyi én. Lény a talaj a láb alatt, és a lény emeli lábát, hogy haladjon. Lény beszél falomb-susogással, és lény hegyezi értetlenül fülét. Lény adja testét a veszélynek, és a lény tépi ki magát a láthatatlan ölelésből. Lény az úr – és lény a népe. Lénybe vágja ösvényét a helyét kereső lény.
Kovács István cserhátszentiváni Oberon performansza az érthetetlen életet és a megnyugtató halált faggatja. Az embert egy fa termi, egy bokor virágozza, egy bozontos szőrű állat elli, egy sziklából hasad le. Az ember beleterem minden élők szétbogozhatatlan közösségébe, s bogozni kezdi, nincsen saját útja, más utakat próbál végigjárni. Teste avarbarna, agyagvörös, fakéregrőt, iszapsárga. Növényként létezik, mozdulatlanul, de reszket az egy helyben feszülésben, mert egész testtel lélegezni rohanásnál is nehezebb. Csúszómászóként nem szakad el a földtől, de műanyag nyálka csak az útja. A hús kiszakadása a természetből nem könnyű. Kövek nehezítik a testet, húzzák le, súlyuk biztonság, létük biztos hovatartozás. De a test repülni vágyik, megint összekutyulja a létnek ebben a birodalomban szorosan összetapadó formáit: szárnyat teremt csalánból, s nem szakad el a földtől, hanem szárnyával korbácsolja a testet. A természetet furcsán uraló király egy mélyben csörgedező patak partján szólongatja magát tévedésein keresztül. Minden magára találás árulás, minden eszmélés veszteség. A birodalmat rombolva csupaszodik énné az élet. Az uralkodó végül elárvulva fosztatik meg az őt termő világtól. A patakon átgázolva – akárha a Styxen átladikozva – egy másik birodalom kezdődik. Kiszakadnak a testből a kollektív emlékezet kódjelei – a mindenre emlékező, minden időt anyagba fordító kövek. Az indák, gyökerek, levélerezet, állatok inai mind letekerednek a koponyáról, s az agytekervények burjánzása takarja el még jobban az egyre sötétebb, egyre távolibb birodalmat. A szív helyén eddig madár verdesett, most – búcsúzva a rengetegtől – előbukkan a mellkas fölül a halott madár. A patak kövein hamu feketéllett. Ki tudja, milyen életek hasadnak ki majd ezekből a kövekből. Oberon, a törpekirály magát fogalmazva fosztja meg magát a világától, magára marad, és idegenként tűnik el a bozótban. Csak ember, egy vándor, egy megcsócsált, kiköpött falat. Végül nem marad más, mint – Németh Péter Mikola szavával élve – a visszasejtesítés.
(Magyar Szó, 2006 Mindenszentek napja)