NAPÚT 2008/6., 69–73. oldal
Tartalom
Forgács Miklós
Álomhalál
Miklóssy Endre
A falanszter és az eszkimók között
Tőzsér Árpád
Szentivánéji álom
Felolvasok négy szöveget, a négyből három szó szerinti idézet Shakespeare Szentivánéji álom című művéből, a hasonló című negyedik saját szerény személyemtől való, de a motívumainál, ihletésénél fogva az is erősen kötődik Shakespeare nevezett drámájához.
Oberon és Titánia
OBERON
Van egy kies part, hol kakukfü nő,
Hol dús virányt rukerc s ibolya sző,
Fölötte sűrű loncból mennyezet,
Vadrózsa, gyönge jázmin fog kezet:
Ringatva ott szunnyad tánccal, zenével
Titánia egy kissé minden éjjel;
Ott vedli tarka bőrét a kígyó,
Mely gúnya éppen a tündérre jó:
Én ott szemére hintem a levet
S betölti szívét ocsmány képzelet.
A liget más részén. Titánia Zubollyal
TITÁNIA
Aludj hát, én meg karjaimba fonlak.
Tündérim, el, el mind! ki merre lát.
Ekkép szövődik a lonc, a folyondár
Gyöngéden össze; így gyűrűzi a
Szil kérges ujjait a nő-borostyán.
Ó, hogy szeretlek! ó, hogy olvadok!
Pyramus, Thisbe és a fal
PYRAMUS
Ó, mogorva gyász éj! hogy feketébb sincsen!
Ó, éj, ki mindig vagy, mikor nappal nincsen!
Ó, éj, iszonyú éj! Ó, ja-ja-jaj! Héj, be
Félek, hogy Thisbének nem jutok eszébe! –
És te, ó, fal! ó, fal! Drága, kedves válasz!
Mely az ő telekjök s a mienk közt állasz;
Ó, fal! ó, te kedves, mindennél drágább fal!
Mutass egy repedést, hogy pislantok által.
A fal kiterjeszti az ujjait.
Köszönöm! Jupiter áldjon, fal barátom!
Hah de ni, mit látok? Thisbémet nem látom!
Minő hangot látok! hadd pislogok is be:
Nem hallom-e ott meg Thisbe arcát. – Thisbe!
Cofalus Procrushoz nem olyan hű, mint én.«
THISBE
Mint Cofalus Procrust, úgy szeretlek szintén.«
PYRAMUS
Ó, hát adj egy csókot ezen a rossz falon!«
THISBE
De nem éri ajkad, csak a meszet nyalom.«
Oberon és Puck
PUCK
Uram, siessünk; ím gyorsan szegik
Az éj sárkányi a föld fellegit;
Im Aurora követje már közelget,
Fényes világa minden kósza lelket
A cinterembe űz; s a kárhozottak
Kik általút- s folyamsírban nyugodtak,
Mind féregágyba visszamentenek,
Hogy a napfény ne lássa szégyenek,
Mely napvilágról önkint számüzé
S örökre az éj árnyai közé.
OBERON
De mi nemesb szellemek vagyunk,
Mert én a hajnal kedvesével is
Gyakran vadászva járom a pagonyt,
Míg napkelet kapúja lángot ont,
S tengerre tárva ékes szárnyait,
Arannyá festi zöld hullámait.
Te mindazáltal ne időzz, siess,
Hogy virradatra készen itt lehess. (El.)
Zuboly epilógusa
Hajh, szemérmetlenül szeret a nap,
vágja földbe sok tüzes vesszejét,
tárulnak píneák rőt szirmai,
gyujtja a föld ölét az égi tűz.
A nap szeret, én nem szerethetek,
elém fal mered, s nemcsak képletes,
valós biz az, kőből, mészből való,
úgy hívják, hogy kor, öregség, idő!
Ó, hol vagy szilaj szám, a nevetés
hol van rólad, ó, hol a buja kéj?
Hol van ifjuságom zöld lugosa,
lányok nyíló húsa, a klitorisz
piros bogyója, az égő bokor,
melyből nem kimered, hanem bele –
ujjom, hol vagy?, ó, horgas isten-ujj!
Vén szamárfőt tett rám Puck, a gonosz,
s hiába ugrál át Titánia,
mutatva sejtelmes lábaközét,
bennem már nem gyujt tüzet Szent Iván!
Pedig micsoda csődör voltam én,
mi szép Pyram – bírtam Thisbém kecsét,
írás van róla s királyi pecsét.
De lehet, hogy mint Hermia csecsét
Lisander, nagyítom a nők becsét.
Új álmot kén írni, új darabot,
melyben én örök Pyramus vagyok,
s nem gúnyolnak ki a jury-tagok:
nem jó résbe teszek tagot, ragot.
Kiszáradt a tinta, holt a papír,
ligetében nincs nimfa, nincs szatír,
testem ír már darabot, s búsat ír:
Hol van mohó ajkam, s róla a pír?
Elhagytak végleg az ifjú kecsek,
sárga fogaim közt i-á recseg,
könnyes-vén szemem lepik a legyek –
Egy kis bükkönyt még, urak, s már megyek!
Eddig a versszövegek, s most engedjék meg, hogy rövid kommentárt fűzzek az elhangzottakhoz.
Petőfi írta Shakespeare-ről, 1847-ben, miután a Nemzeti Színházban megtekintette Egressy Gábor jutalomjátékát, a III. Richárdot: „Shakespeare! változzék e név heggyé s magasabb lesz a Himalájánál, változzék e név tengerré, s mélyebb, szélesebb lesz az Atlanti óceánnál, változzék e név csillaggá, s ragyogóbb lesz a napnál… Shakespeare egymaga fele a teremtésnek.” Mi ma már nyugodtan leírhatjuk, amit Petőfi másfél századdal ezelőtt talán még nem mert leírni: Shakespeare maga az egész teremtés. Valahogy úgy, mint a Biblia: ha állításait nem szó szerint, hanem jelképesen értjük, akkor a shakespeare-i életmű olyan sajátos univerzum, amelyben együtt van az Emberi Mindenség, a Minden, s a Mindennek az ellentéte is.
Erre a shakespeare-i dialektikára két bizonyító példát szeretnék itt felhozni. Első a Troilus és Cressida, a második a Szentivánéji álom. Az elsőben az emberiség a Shakespeare-életmű minden nemes eszméjét elárulja, a másodikban, illetve annak Lisander és Thisbe-betétében a szerző megírja saját legnagyobb szerelmi drámájának, a Romeo és Júliának az antitézisét, paródiáját. (Ebből a betétből hallottak egy részletet a Pyramus, Thisbe és a fal című felolvasásomban.)
S mivel itt ma nekünk elsősorban a Szentivánéji álomról stílusos beszélnünk, szóljunk róla hosszabban.
Ez a mű a maga módján maga is univerzum: a szerelem világegyeteme. Mégpedig olyanféleképpen, hogy egy időben van benne jelen a szerelem többfajta megjelenítése és megítélése.
A címe arra a néphitre utal, amely szerint Szent Iván éjszakája, azaz június 24-e, a nyári napforduló a régi angoloknál vidám ünnepi alkalom volt (s tegyük hozzá: a közép-európai népeknél is, hisz például mi is Szent Ivánt ünnepeljük ma itt). Az angolok Shakespeare idejében úgy tartották, hogy a tündérek ezen az éjszakán különös előszeretettel tréfálják meg az embereket, főleg a fiatal szerelmeseket. A tündéreknek ezt a szentivánéji pajkoskodását látjuk a Shakespeare-vígjátékban: minden, ami bonyodalmas, a józan nappali élettől eltér, az éjszaka, mintegy a fiatalok, illetve Zuboly álmában történik meg.
S itt mindjárt két ellentmondásra is felfigyelhetünk.
Az első: az ókorban és a középkorban a szerelem történéseinek az irányítása még az istenek kompetenciája volt, ebben a Shakespeare-darabban az istenek tündérekké szelídülnek. A második: a más darabjaiban nyers erotikájáról és csaknem vulgáris szerelmi szókincséről ismert drámaíró itt meglepően szemérmes: a szerelem műveletei, aktusai egy időben folynak a természetben és az emberek és tündérek világában, de a színpadon, illetve a dialógusokban csak a természet „szerelme”, termékenysége jelenítődik meg, a szerelem másik két síkja pusztán sejtetésként kap hangot. (Erre volt példa az Oberon és Titánia cím alatt felolvasott részlet.)
Meg kell itt jegyeznünk azt is, hogy az újabb időkben szentivánéji, korábban, az antik időkben dionüszoszi vagy bakkhoszi ünnepségek sokszor valóságos bachanáliák voltak, még a mi néprajzaink is feljegyzik, hogy például a szlovák északon ezek az ünnepségek általában kifejezett promiszkuitásba torkolltak. (Emlékezzünk Závada Pál Jadviga párnájára: az ún. legényhívogató nyers erotikája, meztelenkedései ott is valami hasonlót sejtetnek.) Shakespeare Szentivánéje nem azért „szemérmes”, merthogy a szerzője szemérmes lett volna, erről, más drámái tanúsága szerint, szó sincs: ő itt egyrészt a szerelem vaskos testiségével, naturalizmusával szemben feltehetően éppen e emberi kapcsolat „tündéri” szféráit, a költészettel összevethető légi és égi tulajdonságait akarta működtetni, másrészt belejátszottak a képbe már a korai barokk törekvések is, amelyek során a szerelem egyre inkább a lélek fényűzésének, a színpadon díszletjellegűnek, operaszerűnek mutatkozott.
A nappal és éjszaka, általánosabban fogalmazva a tűz (mint a nap jelképe) és a sötétség (mint a zavar, káosz, közvetve a szerelem kiszámíthatatlansága, rejtelmessége) ellentétére utal az Oberon és Puck cím alatt felolvasott Shakespeare-szöveg. A szerelem ebben a vonatkozásban egyszerre része és valamiféle külső kiterjedése a természetnek, teremtő káosz, amelyet vissza kell vezetni az ébrenlét országába, energiáit vissza kell forgatni a nappal józan világába, diszharmónia, amelyet Theseus, Athén uralkodója, a természet bonyolult viszonyrendszerének képviselője harmóniára vált.
S végül hadd mondjak valamit az én szövegem, a Zuboly epilógusa című versem hátteréről, hogy úgy mondjam: shakespeare-i referenciáiról.
A Shakespeare-irodalom közhelye, hogy a drámaíró a művei gondolati mélysége ellenére sem volt filozófus: ő nem fogalmakban, hanem képekben gondolkodott. Talán éppen ezért van az univerzumának egyfajta természetes dialektikája. Nem ismerhette a jó fél századdal később születő Vicót, de mintha Vico istenei, hősei és emberei kavarognának, váltogatnák egymást a műveiben. Közös e figurákban, hogy a szerelem mint afféle reneszánsz élan vital mindnyájuk történetének szervező ereje. Shakespeare-nek tulajdonképpen nincsenek kiszáradt, öreg figurái, hősei. Illetve az egy, a monumentális Lear is annyira monumentális, aggságában is robusztus, energikus, hogy inkább a hősök közé sorolnánk, mintsem azok közé az elesett lények, embervázak közé, akikről Schopenhauer azt írja, hogy „az élet olyan komédia, amelyet emberek kezdtek el, aztán emberi ruhába öltöztetett automaták játszanak végig”.
A Zuboly epilógusa Vico fejlődésszakaszait megtoldja az öreg ember, az emberi ruhába öltözött gép szakaszával, Shakespeare figuráinak galériáját pedig a szerelemre emlékező aggastyán figurájával. Amely gép és aggastyán természetesen a költői képzelet szülötte, s távolról sem azonos magával a költővel.
Köszönöm a figyelmet.
(Felolvasva az Ekszpanzió XVIII. >< „Álom” tematikájában >
Cserhátszentiván, 2006. Szentivánéj, római katolikus templom)